• „Amit az alkohol ad, azt később vissza is veszi”

    Beszélgetés Karafiáth Orsolyával

    2017.11.14 — Szerző: Jónás Ágnes

    Karafiáth Orsolya Szirén című, negyedik regénye három generáció nőtagjainak életén keresztül mutatja be, miképpen cipeljük tovább a korábbi nemzedékek terheit, szorongásait és függőségeit. Az írónő kendőzetlen őszinteséggel beszél alkohollal „nyakon öntött” új művéről, hazánk alkoholkezelési stratégiájáról és a #metoo-kampányról.

  • „Amit az alkohol ad, azt később vissza is veszi”

    Az öt évvel ezelőtt megjelent Kicsi Lili című regényedben a társfüggőség témakörét feszegeted, a Scolar Kiadó gondozásában napvilágot látott Szirén fókuszában szintén az addikció egy fajtáját, az alkoholfüggőséget járod körbe. Úgy tűnik, rettentően inspirálnak a tabutémák.

    Három olyan függőség van, ami íróként nagyon érdekel: a lelki kiszolgáltatottság és a társfüggőség, a szerektől való addikció, illetve a viselkedési függőségek. Nem titok, hogy ezekben magam is érintett vagyok. Már akkor megfogalmazódott bennem egy függőségtrilógia ötlete, amikor a Kicsi Lilit írtam – nemsokára elkezdem írni a harmadik regényt.

    A történet három generáció nőtagjainak életén keresztül mutatja be, miképpen cipeljük tovább a korábbi nemzedékek, anyáink terheit, szorongásait és függőségeit. Nusi nagymama, lánya, Annácska és az unoka, Kisanna kvázi egyenrangú főszereplői a regénynek, jól gondolom?

    Mindhárman fontos szereplők, de a Szirént megelőzte egy korábbi változat, amelynek címe Néni lett volna. Ebben nagyobb hangsúlyt fektettem a teljhatalmú, a család uraként viselkedő nőalakra, Nusi nagymamára, de az írás során azt éreztem, hogy a figura kezd kicsúszni a kezeim közül, nevetséges pózokba, túlzásokba merevedik bele. Így aztán inkább az kezdett el érdekelni, hogy a családi hierarchia legalján lévő unoka, Kisanna hogyan éli meg a hatalmaskodást, a felette álló, Nusi nagyi által elnyomott édesanyja viselkedését. Mennyit öröklünk? Miből áll össze a személyiség? Mitől leszünk betegek és mi tehet tönkre bennünket? Ezeket a kérdéseket járja körbe a regény. A zenész-énekes, férfiakat elcsábító, a csábításnak azonban mereven ellenálló „szirén” Kisannát az olvasó négyéves gyermekként ismeri meg, a harmincas éve elejéig nyer bepillantást az életébe és családi kapcsolataiba, az őt körülvevő gyenge, alkoholista emberek világába.

    „Amit az alkohol ad, azt később vissza is veszi”

    Mennyi ideig dolgoztál a művön?

    Négy évig, de a korábbi szerkezetet el kellett vetnem, míg végül maradt egy nagyon letisztult, lazán összefűzött emléktöredékek sorának ható, ám valójában szinte mániákus tudatossággal megszerkesztett történet.

    Évekkel ezelőtt egy Szily Nóra-riportban nyíltan beszéltél az akkor már hátad mögött hagyott alkoholfüggőségedről, ezért is adódik a kérdés: a Szirén -történetben mennyi van Karafiáth Orsolyából?

    Kisanna nem én vagyok, de jócskán vannak közös vonásaink. Sokat interjúztam a könyvhöz, többen elmesélték az élményeiket, saját tapasztalatokat is beleszőttem, régi naplóbejegyzéseimet és leveleket használtam fel, de a Szirén nem önéletrajzi munka, nem is önterápiás célzattal írtam. Az anyafigurát több nő tulajdonságaiból gyúrtam össze. Nusi nagyi nagymértékben azonosítható a nagymamámmal, de valós szereplők Kisanna kamaszkori barátnői, Xevra és Guélana is.

    Hogy látod, van hazánknak helyes alkoholkezelési stratégiája?

    Nincs, és ez bosszantó! Ezért is érzem missziómnak azt, hogy beszéljek erről a betegségről, merthogy a függés igenis betegség. Magyarországon ma nyolcszázezer alkoholista él, rendszerszintű problémáról van szó. Olyan állapot ez, amelyből sosem lehet teljesen kigyógyulni, sőt, bele lehet halni, de mégsem foglalkozunk vele eleget. Helyette pálinka- és borfesztiválokat rendezünk. A magyar gyerekek viszonylag korán látnak felnőtteket sörrel a kezükben – az a kép alakul ki bennük, hogy az ivás az élet természetes „kelléke”. Én megengedhettem magamnak, hogy addiktológushoz és terápiákra járjak, de az ilyesmi drága mulatság, sok alkoholistának nincs rá pénze. Igenis kellene, hogy legyen hazánknak egy megfelelő alkoholkezelési stratégiája, hiszen az alkoholtól való függés felelős a személyiség széteséséért, az izolálódásért, az önbizalomhiány és többek között a depresszió kialakulásáért is. Én azt látom, hogy a függők segítségnyújtás és megértés helyett nem kapnak mást, csak megbélyegzést, utálatot és lenézést. Kiváltképp a nők.

    Nem félsz attól, hogy megbélyegeznek, amiért most is őszintén kitárulkozol?

    Szerintem nem attól leszünk lúzerek, ha felvállaljuk a gyengeségeinket, hanem ha beleragadunk a züllesztő állapotba, és hagyjuk, hogy az felőröljön minket.

    Nagyon más volt az az Orsi, akinek sorai a húsz évvel ezelőtt írt naplók lapjairól köszöntek vissza rád?

    Döbbenetes volt szembesülni a húsz évvel fiatalabb önmagammal! Egészen más kép élt bennem arról a korszakról. Nagyon helyes csaj voltam, de az az igazság, hogy huszonévesen alig volt józan napom. Egyetemistaként még jópofa dolognak tűnt rendszeresen bulizni és inni, de rá kellett ébrednem, hogy amit az alkohol ad, azt később vissza is veszi – jön az önbizalomhiány, az idegi problémák, a szorongás és a depresszió.

    Egyébként a terápiáid során sikerült leásni a szenvedélybetegséged kialakulásának gyökeréig?

    A családi minta és a genetika is közrejátszhatott ebben. A hősnőm meglehetősen durva családi mintával rendelkezett, akárcsak én. Kamaszként undorodtam az alkohol ízétől, lenéztem a részegeket, aztán húszévesen azon kaptam magam, hogy minden nap be vagyok rúgva. Így kezeltem a fájdalmamat és a stresszt.

    „Amit az alkohol ad, azt később vissza is veszi”

    A műhöz egy erősen szimbolikus, álmokból és motívumokból építkező k lip is készült Adj inni címmel, mely Faltay Csaba–Legát Tibor dalfeldolgozása. Mindezt megfejelted még egy hangoskönyv vel.

    Az Adj inni című dal huszonhárom éve látott napvilágot, számos underground koncerten hallottam. Az alkoholisták egyik közkedvelt száma volt, én is imádtam. Legutóbb, a Vidámparkénekesének, Őz Zsolt halálának évfordulóján hallgattam meg. Tudtam, hogy ha a Szirént befejezem, még lesz dolgom ezzel a dallal. Tavaly februárban ismerkedtem meg Kézdy Luca jazzhegedűművésszel, és megkérdeztem, hogy lenne-e kedve szerepelni a klipemben. Azonnal igent mondott, s hozta magával együttesét, a jazzt, a world music-ot és a népzenét ötvöző Santa Divert is. Már csak egy énekesnőre volt szükségem.

     

    Petrik Andreá ra esett a választás. Hogyan találkoztatok?

    Kicsit félve hívtam fel, mert nem hittem, hogy megnyerhetem a projekthez. Azt gondoltam: miért is mondana pont nekem igent, ha olyan nívós filmben játszik főszerepet, mint amilyen a Kincsem? Mindenesetre felhívtam, majd elküldtem neki egy fejezetet a regényből. Néhány nappal később visszahívott, és azt mondta, hogy nagyon tetszik neki, amit eddig olvasott tőlem, és természetesen vállalja, hogy énekel a klipben, illetve a regényhez készülő hangoskönyvhöz is örömmel adja a hangját.

    Ebben a bizonyos klipben a szilveszteri bulizók, a fékevesztett partik „réme”, Dr. Zacher Gábor is feltűnik.

    Oláh Gergely Máté rendező-operatőr-vágó ésfotósunk mondta, hogy kellene még egy ismert arc a videoklipbe, olyasvalaki, akinek a jelenléte tovább erősíti a „függőségmissziónkat.” Dr. Zacher Gábort javasolta. „Nem fogja elvállalni, azt hiszi majd, hogy hülyék vagyunk!” – mondtam neki. Én voltam a legjobban meglepve, mikor azonnal igent mondott. Látta, hogy a dal és a klip nem öncélú, s talán felnyitja mások szemét, miszerint az alkoholizmus szenvedélybetegség, s hogy a környezeten is múlik, felépül-e belőle a függő.

    Húsz éve vagy benne az irodalmi köztudatban, ez idő alatt számos kritikád, recenziód, tárcád és interjúd jelent meg olyan jó nevű orgánumokban, mint például az Élet és Irodalom vagy az Elle magazin. Írói eszköztárad, az íráshoz való attitűdöd változott valamit az évek során?

    Folyamatosan változik. Ma már hagyom, hogy átfolyjon rajtam a kreativitás, nem félek ugyanazt a témát és motívumrendszert többször beleírni a műveimbe, íróként nyíltabb lettem, és kevésbé szépítgetek. Húgom szerint a Szirén a korábbiaknál sokkal fegyelmezettebb regényem.

    Humorból is többet olvasztasz a műveidbe, mint korábban.

    Mindig is volt humorom, csak régebben nem mertem használni. Sokáig azt hittem, hogy ez a férfiak kiváltsága, és csak elidegenítené tőlem az olvasókat.

    A beszélgetésünk elején a viselkedési függőséget is említetted, és erről eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt meséltél nekem a vásárlásmániádról. Hányadán állsz most a boltkórral?

    Egyre kevesebbszer veszek meg olyasmit, amire nincs szükségem, nem lépem túl a hitelkártyám keretét sem, így a bűntudat is megszűnt. Sokat segítettek a távol-keleti utazásaim, heteket töltöttem a tengerparton, ezalatt átrendeződnek a gondolataim. A világtól távol, okostelefon nélkül a nyugtatókról és az altatókról is könnyebb volt leszoknom.

    Megszokhattuk, hogy közéleti témákban is bátran vállalod a véleményed. A regényedben A bélyeggyűjtemény című fejezetben a szexuális zaklatásra fektettél hangsúlyt. A #metoo-kampány világszerte és itthon is uralja a közbeszédet. Hogy látod, jobb kiállni és őszintén beszélni a múltról, vagy biztonságosabb hallgatni?

    Sajnos elfogadtuk, hogy ebben az országban mindenhol van egy szereposztó dívány, van presszió és hatalommal való visszaélés. Engem a #metoo-kampány felszabadító ereje vágott gyomorszájon – elképesztő volt olvasni, hogy szinte mindenkinek lapul az emlékei közt egy-egy felkavaró történet. Szerintem igenis szükség van a bátor, szókimondó emberekre, még akkor is, ha fennáll a veszély, hogy kiforgatják a szavaikat, és negatív felhangok kúsznak a diskurzusba. Az általad említett abúzustörténetet a saját életemből merítettem, a főhősnőt gyermekkorában egy Zlotyi nevű lengyel bácsi abuzálja. Én képes voltam összeszedni minden bátorságom, és beszéltem az esetről édesanyámnak. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor azt érezhettem, hogy a történtekért nem vagyok hibáztatható, hogy akkor az anyám kiállt mellettem, s kitette a szűrét ennek a lengyel bácsinak – mégis csak huszonhat évvel később az Élet és Irodalomban publikált Végtelen című versemben tudtam először kiírni magamból a traumámat.

    A Kicsi Lili és A házikedvenc megírása után másfél hónapra szabadságoltad magad, mondván, lemerült az elem. Most is pihenés követezik?

    Igen, decembertől elutazom pihenni, mert a Szirén, a hozzá készített klip, fotósorozat és hangoskönyv minden energiámat elvitte, egész nyáron dolgoztam. Tavasszal újult erővel állok neki a munkának, és tartogatok egy kis színházi meglepetést is.

    Ugye tudod, hogy nem lenne szép az olvasókat fél éven át információra éhesen hagyni?

    Na jó, akkor elárulom, hogy áprilisban debütál a Kálmán Imre Teátrumban a Macskadémon című regényemből készült előadás, de ennél többet már tényleg nem mondhatok, a szereposztás is szigorúan titkos!


  • További cikkek