„Ő pedig tele van zenével”

1986-ban Egervári Gáborral és Pejtsik Péterrel megalapítottátok az After Cryingot, a melynek 1994-ig voltál a vezetője. A kezdetek óta harminc esztendő telt el. Elérkezett a sírás ideje utáni korszak?

Annak idején a névválasztás kétféle válságra is reagált: egyrészt egy magánéleti elakadásra, másrészt a kortárs komolyzenének, például a Karlheinz Stockhausen, Pierre Boulez által is fémjelzett, a befogadhatóságtól borzasztóan távol álló irányára, amelynek önmagába zártságát nem kívántuk elfogadni. Azt gondoltuk: nem lehet igaz, hogy a kortárs komolyzenének ez az egy útja van! Kell hogy legyen valami, ami túlmutat az atonalitáson, a számok egyeduralmán, az egyéni zenei nyelvezetek zajszerű kavalkádján. A konzisok akkoriban ingyen részt vehettek kortárs koncerteken – én is sokat meghallgattam, és számtalan rossz élményben volt részem. Reméltem, hogy megbúvik a zenében valami az állandó negatív életérzéseken túl is.

És igazad lett?

Mára a kortárs komolyzene túl van a művészi hullámvölgy legmélyebb pontján, mert előadók és szerzők is kezdik fölismerni, hogy a teljes elidegenedettség hangjai zsákutcába vezetnek: eljöhet egy emberközelibb zeneszerzés ideje.

Ugyanakkor, ha ma próbálna elindulni az After Crying, nem tudna megmaradni. Mára megszűnt a kultúrházak rendszere, a menedzserek is türelmetlenek: nem tartanak ki két-három évig egy jobbára veszteséges vállalkozás mellett. A zenekar alapításának időszaka a rendszerváltásnak nevezett kor környéke volt, tele reménnyel, várakozással és a progresszió iránti sóvárgással. Akkor valóban pezsgett és pörgött minden, volt helye, közönsége és értéke az alternatív, neoprogresszív törekvéseknek is. Ma inkább csak a szórakoztatás a cél, ötszáz romkocsmára való zenekar van, nem sok különbséggel.

Az After Crying közel krisztusi korban jár, egy ilyen évforduló ünnepén pedig figyelmet követelhet magának az összegzés, a visszatekintés. A zenekar október 17-én ERRATA („kijavított hibák jegyzéke”) címmel jubileumi koncertet ad a BMC-ben, ahogy ők fogalmaznak, „saját tévedései felett fog önkritikát gyakorolni”, a koncerten „mindannyiunk tévedéseire, téves eszméire, önáltatásainkra láthatunk rá.” Nálad hogy néz ki a Crying-leltár?

Két dolgot biztosan másképp csinálnék. Annak idején borzasztó radikális műsorváltoztatásokra vetemedtünk, például egyik napról a másikra váltottunk sok fúvóssal, akusztikusan felálló kamarazenekarból dobra és szintetizátorra. Az ilyen hirtelen váltásokat a közönség ritkán tudta követni, még kevésbé feldolgozni. Másrészt pedig megengedőbb és nyitottabb lennék. Ma is örömmel tölt el az a rengeteg őrült ötlet, a véget nem érő, bátor kísérletezések, amelyek a korai After Crying-éveket jellemezték. Igazán szerettem a zenekart, amikor az még mély barátságok gyűjtőhelye volt, nem csupán korrekt, profi zenészeké. Azért léptem ki, mert az együttes egyik felének zenei eszménye a rock és a szimfonikus zenekari hangzás házasítása volt, engem viszont az érdekelt, hogy hogyan lehet mindezt elvonatkoztatni. Hogyan lehet a blues, a jazz, a rock, akár a gregorián vagy a klasszikus zene elemeit úgy ötvözni, hogy csak a szerző tudja, miből építkezett: hogy a közönség már csak a szintézist hallja-élvezze, és ne tudja „visszagombolyítani” a zenét az alkotórészekig.

Akármilyen furcsán hangozzék is, a pálya, amit befutottam, számomra egy egyenes vonalnak tűnik, amelynek a Crying egy szakasza. Fontos és feldolgozott szakasza, de egyszerűen egy szakasza. Nem vagyok nosztalgikus típus. Az például nem könnyű érzés, amikor pusztán az After Cryinggal azonosítanak.

Az After Cryingból 1994-ben távoztál, ezután szólóalbumok, illetve a Townscreammel és a Kairosz Kvartettel készített lemezek következtek a pályádon. Kántorként, egyházi művek szerzőjeként, egyetemi előadóként is ismerünk. Tavaly mutatták be Miserere című nagyszabású oratóriumodat (Engesztelés az abortusz áldozataiért), könyvet is írtál (Mi az, hogy könnyűzene?!). Munkásságodat szemlélve-hallgatva úgy érzem, benned a zene több műfajának is közös katedrálisa épül. Egyházi zene, komolyzene, szimfonikus progresszív rock, elektronika nem „megférhetetlen oly kicsiny tanyán”?

Rendkívüli szabadságot élek meg ezekkel. Irigylem a régi zeneszerzőket: például Orlando di Lassus írhatott rekviemet és madrigált is anélkül, hogy utána bármilyen irányzatba, „skatulyába”, kategóriába börtönözték volna. Egy zeneszerző univerzálisan a zenével foglalkozik. Ha alkalomadtán táncoltatni szeretne, tánczenét ír, ha szerelmes, lágyabb dallamokat talál ki, ha fontos számára, ami a világban történik, leképezi azt a hangok nyelvén, ha élő istenkapcsolata van, zenében imádkozik – számomra ez ilyen egyszerű. Nekem a sok műfaj mind egy. Ma azért „címkézünk”, mert kényelmesebb. A sokféle kategóriát könnyebb megragadni, kommunikálni, eladni: a koncerthelyszínek és a pályázatok is a komoly–könnyű kategóriák mentén működnek.

Hívő vagy. A Jóistenről egy videóinterjúdban nemrég így fogalmaztál: „Teljesen tiszteletben kell tartani az Ő szabadságát abban, hogy mikor és mit ad.” Mit ad neked Isten?

Mindenekelőtt perspektívát. Azt, hogy van egy cél, ahová tartok. Aztán pedig feltétel nélküli elfogadást. Ezt borzasztó nehéz elhinnünk nekünk, embereknek. Minden áldott nap meg kell küzdenünk azért a meggyőződésért, hogy Isten tényleg elfogad bennünket olyannak, amilyenek vagyunk. Ezt meg kell élni, és nem mindig tudjuk, hogyan kell. Nézz meg egy pályázati kiírást! „Korrekciós lehetőség nincs.” A bank sem utal vissza semmit, ha akár csak egy számot is elvétettél a számlaszámban, az adóhivatalt sem érdekli, ha félrenéztél egy határidőt. Egy ilyen világban, amely a legkisebb hibát is azonnal bünteti, végtelenül nehéz hinni, hogy van Valaki, aki azt mondja: „Kezdd újra!” Isten irgalma erősít abban is, hogy megértéssel tudjak nézni az emberekre – mivel nap mint nap szembesülök saját gyengeségeimmel, a másokét is másképp látom.

A legfontosabb Istentől kapott ajándék pedig a kapcsolat. Egy személytelen teremtő létezése nem izgatna különösebben, de a Jóisten nem csak Creator! Az a fajta bensőséges személyesség jellemzi, amelyben bármikor kapcsolatba kerülhetek vele, mindig elérhető, ez pedig semmi mással nem pótolható. Attól félek, nem tudok elég melegen, mindenki számára nyilvánvaló szeretettel beszélni róla.

Ugyanakkor én nem uralhatom őt, nemcsak azért, mert Ő az Úr, én pedig a teremtmény, hanem mert egyetlen más kapcsolatban sem uralhatja az egyik fél a másikat. Sok ember megsértődik, ha Isten nem úgy reagál, vagy nem úgy cselekszik, ahogy ő azt elképzeli. Sokak istenképébe nem fér bele az a gondolat, hogy Isten szabad. Csak a saját szabadságukhoz ragaszkodnak.

Hogyan fonódik össze az alkotó ember természetes szereplési vágya a hívő ember alázatával?

Nagyon ritka, hogy a szereplés igazi örömöt okoz (bár előfordul). Általában rettenetesen feszít, és utána sem érzem azt, hogy megérte. Az előadóművészet számomra kényszerpálya. A kántori szerep más, az szolgálat. Inkább a zeneszerzői gőggel kell olykor megküzdenem. Egyszer a lelki vezetőmnek nagy elánnal pocskondiáztam magam, ő pedig arra irányította a figyelmemet, hogy az alázat nem azt jelenti, hogy becsmérled az Istentől való adottságaidat, hanem hogy mindig emlékszel arra, kitől kaptad azokat, és annak is adod vissza. Ha magadban tartod, amid van, megromlik, és büdösödni kezd. Ha vissza-, át- és továbbadod, friss marad.

„ Aki énekel, az kétszeresen imádkozik” – mondta Szent Ágoston. Az alkotómunkádnak forrását jelenti az imádság?

Azt nem állítom, hogy bármilyen, a populáris műfajban megírt dalom egy mélyen megélt imában fogant, azt viszont igen, hogy ha az ima napi kenyered, biztosan nem fogsz gonosz zenét írni. A szakrális és profán zene között vannak fokozatok. A Miserere vagy a Lélektánc origója valóban egy-egy imában megélt, megrendítő istenélmény, de nem mindegyik színházi zenéről mondhatom el ugyanezt. Viszont az is igaz, hogy Isten a Teremtő, Ő pedig tele van zenével: bármelyik zene szólhat Istenről! T. S. Eliot fogalmazott úgy, hogy a nagy művésznek nem a tehetsége a lényeges, hanem az számít, hogy milyen közvetítő: „a költő nem azért költő, hogy »személyiségét« kifejezze, hanem hogy a költő sajátos médium”.

Művészetedet a költészet is meghatározza József Attila Leltár jától Pilinszkyn át Lackfi János verses estjeiig. Melyek a legmeghatározóbb irodalmi élményeid?

Mostanra eljutottam odáig, hogy jobban szeretem az irodalmat, mint a zenét. A zene mára sokkal több keserűséget okozott, mint örömöt. Az a kép él bennem a zenével kapcsolatos tevékenységemről, hogy egy feneketlen kútba dobálom a kavicsokat, de a víz sohasem csobban. Valami furcsa módon mégis hat… Néha úgy tűnik, mégis megérte.

Az irodalomnak viszont csakis befogadója vagyok, ez az egyik legkedvesebb örömforrásom. Egyszerre jelent ki- és bekapcsolódást, megszámlálhatatlan nagy élményt adott már – ha zenét hallok, azonnal elemzem, úgyhogy kikapcsolódni, pihenni szinte képtelen vagyok vele. Karinthy például fantasztikus univerzum, akivel nem lehet betelni. Nem két-három humoreszkről és az Így írtok tiről beszélek, hanem az egész életműről. Engem Karinthy tanított meg gondolkodni. Apróhirdetésekből, egy udvariatlan trafikosnő megjegyzéséből kanyarít olyan cikkeket, amelyek az ember legvégső kérdéseiig ívelnek. Weöres is egészen csodálatos, szellemes, értő és kimeríthetetlen. És József Attila!

A világirodalmat illetően a legnagyobb hatást a 19. századi orosz írók tették rám, sokszor újraolvasom őket: nemcsak Tolsztojt, Dosztojevszkijt, de Turgenyevet, Kuprint, Andrejevet is. Szeretem Bulgakovot és a mostani orosz szerzőket is. Rajongok a megfigyelőképességükért, türelmükért, páratlanul pontos írásművészetükért. A legnagyobb rejtély számomra Gogol. A „gazdaságkor” – ez Czakó Gábor zseniális kifejezése korunkra – mit tudna kezdeni Gogollal? Egy fantasztikus színmű, egy lenyűgöző regény (amelynek második felét elégette), öt zseniális elbeszélés – hogy születhetne ma egy ilyen döbbenetes életmű? Vagy mi történne ma Tolsztojjal, aki hétszer írta át az Anna Kareninát? Mi lenne vele egy olyan világban, ahol biztosan nem pályázhatná meg hétszer ugyanazt a művet?

A hetes számról jut eszembe: te hét esztendeig dolgoztál az eddigi fő művedként számon tartott Misereré n. Belefogtál azóta hasonló nagylélegzetű mű komponálásába?

Dolgozom egy zongoradarab-cikluson, a címe Crossover. A prelúdiumszerű darabok – noha nem egészen nevezhetők prelúdiumoknak, hiszen nincs mögöttük fúga – sorozata tizenkettőnél jár, a cél az, hogy mind a huszonnégy hangnemben készüljön egy. A ciklus jellegzetessége, hogy a kis darabokon belül folyton váltakoznak a különböző stílusok, például egy beethoveni fokozást egy blues-kadencia zár le, és hasonlók.

Nagyon szeretnék egy misét is írni, Szent Bernadett miséjét. Hozzá is irodalmi úton, Franz Werfel Bernadette című könyvét olvasva jutottam el. Bernadettet elsősorban a lourdes-i csodalátó kislányként ismerjük. Engem azonban a nevers-i kolostorban eltöltött évei ragadtak meg: a regény gyönyörűen ábrázolja azt a szétszakított, kettős állapotot, amelyben Bernadett a látnokságából következő „szupersztár” és a tudatlan, megalázott, lenézett parasztlány szerepe között csapódik kényszerűen ide-oda, akár egy nap, sőt egy óra leforgása alatt. Csodálatosan egyszerű szíve volt, megrendítő a hite és a sorsa. Bernadett miséjét még megírnám.