Hatalom és művészet kapcsolata kerül középpontba Mihail Bulgakov
Képmutatók cselszövése című darabjában, melyet júniusban mutattak be a Szkénében. A hatalmat használó művészet és a művészetet használó hatalom: egyik sem lehet meg a másik nélkül, hiszen a művésznek támogatóra, a hatalomnak pedig megerősítésre van szüksége, legitimálnia kell önmagát a művészeten keresztül. E roppant ambivalens, örökké feloldhatatlannak látszó ellentmondáson alapuló viszonyt ragadja meg és mutatja be Bulgakov a Moliére
Tartuffe-je körül kirobbant botrány történetén keresztül. Bulgakov Sztálinnal való ellentétéből merített ihletet a mű megírásához, amely XIV. Lajos udvarában játszódik, ennek ellenére ma is aktuálisnak érezhetjük.
Egy nagy ember, egy nagy drámaíró története: szolgálja ugyan a hatalmat, hiszen enélkül nem vihetné semmire, mégis egyetlen ballépésével a felette állók markába kerül, s úgy morzsolják szét, akár egy porladó süteményt.
Bár a színdarab a szerző tragikus haláláról szól, Szikszai Rémusz rendezését mégis az elejétől a végéig a komikum jelenléte jellemzi. Az egész előadást jellegzetes fekete humor szövi át, amely megnyilvánul a szerzetesek ábrázolásának eltúlzott gonoszságában (mint például a Némedi Árpád által megformázott Erő Tesvér már-már abszurd kegyetlensége) vagy épp abban, ahogy a vándorprédikátor (Bercsényi Péter) megjelenik, folyamatosan ostorral ütlegelve magát. Az előadás lényegében végig rájátszik az inkvizícióval vagy a Napkirállyal kapcsolatban bennünk élő sztereotípiákra, hagyományos elképzelésekre, amelyek rögzültek mindennapi gondolkodásunkban. Tulajdonképpen ezeket az elképzeléseket tárja elénk, s így a gonosz már annyira gonosz lesz, hogy nem is lehet komolyan venni. Mégis, ebben a túlzó megformálásban benne van a hatalmaskodók elvakultságával, butaságával szembeni kritika is.
Ez a kritikus fekete humor már abban is megjelenik, ahogy a díszlet, a jelmez és a maszkok együttesen létrehozzák a színpadképet. Varga Járó Ilona gázálarcszerű maszkjai az Oltáriszentség Társaság tagjain rendkívül komikusan hatnak, de ugyanilyen hatással van a falat jelképező paraván is a királyi palotában, melyet a XIV. Lajost alakító Nagypál Gábor arcáról formázott sorminta díszít.
A díszlet (Varga Járó Ilona, Szikszai Rémusz) nagyrészt jelmezekkel teleaggatott gördíthető fogasokból áll, melyek jól használhatók a játék során. A csembaló, melyből Moirron (Kovács Krisztián) előkerül, szintén több funkciót tölt be: asztal a királyi vacsoránál, de oltárnak is tökéletes. A térhasználat leleményes és izgalmas, főleg amikor hátulról látjuk a színházat a színházban. Papp Janó jelmezei egyrészről historizálóak ugyan, másrészt viszont meseszerűek is, ezzel pedig erősítik az előadás reflektáltan fikciós jellegét. Ehhez tartozik az a játék is, hogy a színészek olykor szóval irányítják a fényt és a zenét. Ezek a mozzanatok valahogy azt az érzést keltik, hogy egy percre sem szabad elfelejtenünk: színházban vagyunk és előadást nézünk, egy történetet színházról, színészekről és hatalmasokról, amelynek szükségszerűen mindig ugyanaz lesz a vége.
A teljes rendezésben, de legfőképp az egyes szereplők megformálásában van valami erősen karikatúra jellegű. Ugyanakkor kétségtelen, hogy jól átgondolt, izgalmas, sokodalú karakterábrázolásokat láthatunk. Ehhez többletet ad, hogy egy-egy előadó több (egymással többnyire teljesen ellentétes) szerepben is felbukkan. Ilyen Király Attila, aki hol a félszemű főtestőr képében, hol pedig a tőle merőben különböző személyiségű La Grange-ként lép elő, vagy Bercsényi Péter, aki a színésznő, a vándorszerzetes és gonosz inkvizítor megtestesítője.
Az előadásban, akár a mesében, éles határ választja el a jót és a gonoszt, mégis, akár az életben, sokban hasonlítanak egymásra. Egyikük sem tökéletesen jó vagy rossz, mindegyikőjüknek vannak kisebb-nagyobb botlásai, hibái. A különbség a szándékosságban vagy a megbánásban van. Ezek komoly kérdések, mindenkit foglalkoztató problémák – komikus köntösben. Olyannyira, hogy az előadás az utolsó percig nem nélkülözi a komikumot. Moliére előadás közben hal meg, s színészei nem tudják eldönteni, merre vigyék ki holttestét a színházból, így aztán jobbra-balra huzigálják, téblábolnak vele. Mégsem a szerző halálának elbagatellizálása ez – inkább a halál komédiája. És ez így kerek.
Bulgakov:
Képmutatók cselszövése, Szkéné, Budapest, 2012. június 29.
Fotós: Deák Barbara
Szereplők: Fodor Tamás, Kerekes Éva, Sárközi-Nagy Ilona, Bercsényi Péter, Király Attila, Kovács Krisztián, Nagypál Gábor, Tamási Zoltán, Némedi Árpád, Tóth József; Jelmez: Papp Janó, Díszlet: Varga Járó Ilona, Szikszai Rémusz; Maszkok: Varga Járó Ilona; Fény: Mervel Miklós; Rendezőasszisztens: Gyulai Eszter; Produkciós vezető: Kulcsár Viktória; Rendező: Szikszai Rémusz