A reflektorfény kontúrjai – Interjú Trill Beatrix színésznővel

Kárpátalja sokszor különleges identitásélményt ad az onnan származó magyaroknak. Hogyan éled meg a kárpátaljai kötődésedet? Mennyire fontos része ez annak, aki ma vagy?

A szüleim Kárpátalján születtek, ott is nőttek fel. Én már nem ott nevelkedtem, de később – főként családlátogatások alkalmával – jártam vissza néhány hétre, esetleg ünnepekre. Ezért mindig fontos része maradt az identitásomnak. Hiszem, hogy az, honnan jön az ember, milyen gyerekkori élményeket hoz magával, nagyban meghatározza, hogyan látja a világot, hogyan viszonyul másokhoz. Éppen ezért mindig büszkén mondtam ki, hogy kárpátaljai gyökereim vannak. Ez a kötődés sokat hozzáad ahhoz, aki ma vagyok.

Mikor kezdtél el érdeklődni a színészet iránt? Hogyan találtál rá erre a pályára? Mi adott akkoriban kapaszkodót?

A színészet iránti érdeklődésem meglehetősen korán kezdődött. Másodikos voltam, amikor Fehérgyarmatról Budapestre költöztünk – a váltás eléggé megviselt. Zárkózott, csendes gyerek voltam, nehezen oldódtam fel, az iskolában sem barátkoztam. Ez feltűnt a tanítóknak is, behívták a szüleimet. Ekkor javasolták, hogy próbáljak ki egy színjátszó szakkört, mivel az sokat segíthet abban, hogy egy gyerek megnyíljon. Beírattak, és ott szinte azonnal otthon éreztem magam, mivel biztonságos, támogató közeg vett körül, ahol végre fel tudtam oldódni.

Egy tornateremben, néhány zsámolyból összerakott „színpadon” éltem át először azt az érzést, hogy ez az a közeg, ahol igazán önmagam tudok lenni.

Megfogott a színház világa. Ott már tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Ezt követte fokozatosan a szakma mélyebb megismerése, egyre tudatosabban kezdtem érdeklődni a pálya iránt. Ehhez az egyetem is hozzájárult – szakmailag és emberileg is.

Az egyetemi éveid vége egybeesett a Covid-időszakkal. Ez hogyan befolyásolta a pályakezdésedet?

Erősen hatott rá. A Covid alatt egyszerre lett sokkal több időm, de közben sokkal bizonytalanabbá vált minden. Bizonyos szempontból „jó” időszak volt: Kaposváron tanultam, és a bezártság miatt tudtam koncentrálni a szakdolgozatomra, nem próbák vagy előadások között kellett kapkodva megírni. Ellenben a pályakezdést a Covid inkább nehezítette: kevesebb lehetőség, kevesebb munka – nehezebb elindulás. Megesett, hogy friss diplomával a zsebemben nem színházi munkát végeztem. Közben castingokra jártam, és lassan elkezdtek jönni a lehetőségek.

Az első sorozatszereped az Aranyéletben (2016) volt. Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra?

Az Aranyélet idején a Pesti Magyar Színiakadémiára jártam, az akkori osztályunkból többünket is behívtak castingra. Már az első körben részt vettem, azonban csak a második évadhoz hívtak vissza egy kisebb, kiemelt statisztaszerepre. Pályakezdőként hatalmas élmény volt belelátni egy ilyen szintű produkció működésébe. A jelenetem rövid volt, de amikor kijött az epizód, rengeteg üzenetet kaptam olyan ismerősöktől is, akikkel rég nem beszéltem. Akkor értettem meg igazán, hogy mennyire nézett a sorozat; egy apró szerepnek is lehet súlya. „Nincs kis szerep, csak kis színész” – ezt sokszor mondják, ott tényleg megéreztem. Az Aranyélet számomra ezért maradt emlékezetes és pozitív első szakmai tapasztalat.

A Valami Amerika (2023) televíziós sorozatban az énekhangodat is hallhattuk – sokan kiemelik, mennyire sokoldalú vagy. Egy korábbi interjúban említetted, hogy gyerekkorod óta zenélsz, énekelsz és szolfézsra is jártál. Felmerült benned valaha, hogy a zene akár egy önálló karrierút is lehet?

Nem, önálló zenei karrierként soha nem gondoltam rá. Sőt, az éneklés mindig egy belső vívódás volt számomra, mert nem tartom magam kifejezetten jónak benne. A Valami Amerika kapcsán azonban sokan írtak, hogy mennyire tetszett nekik, és ez önbizalmat adott. Gyerekkoromban zenés osztályba jártam, kórusban énekeltem, tanultam szolfézst, hangszeren játszottam, kottát is olvastam. Később klarinétozni kezdtem, amit szerettem, még ha a gyakorlás nem is ment mindig lelkesen. Mégsem merült fel bennem, hogy a zene legyen az első számú utam, mert a színjátszás mindig megelőzte. Sokféle tevékenység érdekelt – rajz, kerámia, zene –, de ha választani kellett, mindig a színház állt az első helyen.

A Futni mentem című film egyik központi eleme a mozgás. Milyen felkészülés előzte meg ezt a szerepet? Milyen technikákat alkalmaztál ahhoz, hogy hitelesen el tudd játszani a maratoni futást?

Éppen nemrég találkoztam újra a volt tánctanárommal egy próbafolyamat kapcsán. Amikor megnézte a Futni mentem előzetesét, azt mondta: szerinte tíz év alatt semmit nem fejlődött a futásom. Ezen azért rendesen nevettünk. De viccet félretéve: alaposan felkészültünk. Kaptunk személyi edzőt, egy olimpikon is foglalkozott velünk. Az olvasópróbák januárban zajlottak, áprilisban forgattunk, tehát jutott pár hónap arra, hogy fizikailag felkészüljünk. Technikailag inkább azt kellett eljátszani, hogy nehezen megy – épp ezért nem is az volt a cél, hogy sportolói szinten fussunk, hanem hogy hiteles legyen a helyzet és a karakter. Viszont az egyik kollégám, Tenki Réka azóta teljesen rákapott a futásra. Nálam ez nem lett életforma: néha még elmegyek futni, de inkább alkalomszerűen. Lehet, hogy csak egy jó cipő hiányzik.

A Telexnek adott interjúdban a Futni mentem kapcsán hangsúlyoztad a női problémák fontosságát, a Glamour-gála után pedig egy roppant pozitív üzenetet közöltél újra a női létről. Hogyan látod a nők helyzetét és lehetőségeit a mai társadalomban? Színészként mennyire érzed küldetésednek a feminista értékek képviseletét?

A Futni mentem több női élethelyzetet mutat be, különböző korosztályokon és sorsokon keresztül. Ez azért is fontos számomra, mert a filmben megjelenő kihívások, problémák a mindennapjaink részei. Harmincegy éves nőként érzem a ránk nehezedő társadalmi nyomást: ha az embernek karrierje van, akkor miért nincs családja; ha családja van, akkor miért nincs karrierje? Mintha mindig akadna egy elvárás, amelynek sosem lehet teljesen megfelelni. Úgy érzem, a férfiakkal szemben a társadalom sokszor elnézőbb.

Jelenleg igyekszem megtalálni az egyensúlyt: ne külső elvárások határozzák meg, hol kellene tartanom, hanem az, hogy jól érezzem magam a saját életemben.

Közben rendkívül fontosnak tartom kimondani azt is, hogy nőnek lenni számomra öröm és érték, még a nehézségekkel együtt is. Ezek a kérdések nemcsak társadalmi szinten, hanem személyesen is foglalkoztatnak. Ha ebből akár csak egy gondolat tovább tud menni mások felé, akkor érdemes ezekről beszélni.

2024 vége és 2025 eleje körül csatlakoztál a Loupe Színházi Társulathoz. Mi miatt döntöttél mellettük? Mit kerestél egy társulatban akkoriban?

Kerestem azt a biztonságot és szakmai közösséget, ahol hosszabb távon lehet dolgozni, ahol számítanak rám, és ahol valódi csapatban lehet alkotni – a Loupe-nál ezt találtam meg. Már a kezdeti projektek során is azt éreztem, hogy szakmailag és emberileg is jó helyen vagyok. Amikor végül felkértek társulati tagnak, nem volt kérdés számomra, hogy szeretnék a csapat tagja lenni, és igent mondok a kérdésre.

Milyen problémákat látsz a színészi szakmában? Milyen változásokra lenne szükség, hogy kiszámíthatóbb pálya legyen a színészet?

Naphosszat lehetne sorolni, mennyi minden nem jó, vagy szorul változtatásra a szakmánkban. Hogy párat kiemeljek: a szakma telítettsége, ami miatt nem mindenki találja meg a megfelelő helyet magának, és nem tud megélni, ezért pályaelhagyóvá válik. Az alacsony bérezés szintén abból fakad, hogy „mindig lesz valaki, aki olcsóbban megcsinálja” alapon gondolkodnak. Emellett a túlhajszoltság a nem megfelelő pihenőidők miatt kiégéshez, rosszabb esetben súlyosabb következményekhez vezethet. Úgy gondolom, ezek a problémák csak alapvető változtatásokkal oldhatók meg. Ha megoldásokat keresünk rájuk, az már egy lépés a javulás felé, amivel a színészet egy egészségesebb és kiegyensúlyozottabb hivatássá válhatna. Nem lehetetlen feladat, de biztosan nem egyik napról a másikra valósítható meg. Én bizakodó vagyok ezzel kapcsolatban.

Március 12-én játszottad először Alex szerepét a Bármi lehetséges, ha erősen gondolsz rá című darabban. Milyen érzés volt átvenni ezt a szerepet?

Decemberben hívott fel Jancsi [Horváth János Antal – a szerk.], hogy át kellene vennem a szerepet – onnantól kezdve erős feszültség volt bennem ezzel kapcsolatban. Először nagyon izgatott lettem, aztán sajnos úgy éltem meg, mintha egy nagy teher került volna rám – izgalommal, stresszel, rengeteg kérdéssel, hogy hogyan fogom tudni megcsinálni. Majd március 12-én, a bemutató estéjén ez az érzés átbillent: felszabadító volt először közönség előtt játszani. Egy elég erős, nehéz témájú előadásról van szó, ami közben szakmailag rendkívül intenzív. De jó érzés, hogy megkaptam a szerepet. Úgy látom, hogy egy fontos, érzékeny anyagról van szó, ami erős reakciókat vált ki a nézőkből. Szakmailag az eddigi legnagyobb kihívás számomra ez az előadás, és nagyon örülök, hogy van lehetőségem ilyen feladatokkal is megbirkózni.

Ha választanod kellene, melyik áll közelebb hozzád: a színház vagy a filmes világ? Most, hogy sokat játszol színpadon, hiányzik a forgatások közege?

Mindig az kell, ami éppen nincs. Amikor sokat forgattam, akkor hiányzott a színház, most, hogy inkább színházban játszom, természetesen a forgatások közege is tud hiányozni. Jelenleg viszont mindkettő része az életemnek: októberben forgattam, és már újabb filmek is kilátásban vannak, miközben a színházi munka is folyamatos. Ezt most inkább szerencsés helyzetnek élem meg, nem hiányként.

Számodra mik a legfontosabb különbségek a színházi és a filmes munka között? Mit szeretsz leginkább egyikben és másikban?

Másfajta koncentrációt igényel a kettő, nekem ez benne a legszerethetőbb. Egészen más előkészületeket követel egy film és egy színházi próbaidőszak, az idő is teljesen másképp telik. Míg egy előadásra általában van hat-nyolc hetünk, hogy a rendezővel és csapattal közösen kitaláljuk, felépítsük a karaktert, valamint megtanuljuk a szöveget, addig egy forgatáson nem időrendben haladunk, és előfordul, hogy hónapok telnek el két forgatási nap között. Izgalmas ilyen sokáig magamban hordozni egy szerepet. A színházban azt szeretem, hogy nincs két egyforma előadás, valamint azt a teljesítési vágyat, ami elkap a színpadra lépés előtt. Szeretem azt is, hogy ott mindig jelen van a hibalehetőség: van lehetőséged hibázni, de éppen ez hajt arra, hogy ez ne történjen meg. A forgatáson ezzel szemben egy jelenetet többször is újra lehet venni, de a végeredményt végül csak a filmvásznon látod viszont – és az már örökre úgy marad.

A közösségi médiában aktív vagy, sokan követik a munkádat. Számodra mit ad ez a jelenlét, és mennyire tudod tudatosan kezelni ezt a fajta figyelmet?

Alapvetően inkább szakmai felületként tekintek ezekre az oldalakra. Úgy gondolom, engem elsősorban a munkám miatt követnek – ezt szeretném is fókuszban tartani. A magánéletből csak szűrten, óvatosan osztok meg részleteket. Közben azt is érzem, hogy aki ekkora figyelmet kap, annak van valamiféle felelőssége. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy folyamatosan posztolni kell mindenről, inkább azt, hogy ha valamiről határozott véleményem van – akár szakmai, akár társadalmi vagy politikai kérdésben –, akkor azt vállalni és kimondani is érdemes.

Az ÉVA Magazinnak azt nyilatkoztad: „Ha valamit a fejembe veszek, akkor addig hajtok, amíg el nem érem.” Ez rendkívül erős kitartást sugall. Miből táplálkozik ez a belső motiváció?

Szerintem ez leginkább abból fakad, hogy saját magamnak szeretnék megfelelni. Kialakítottam egy képet arról, milyen ember és milyen színész szeretnék lenni – ehhez próbálom tartani magam. Volt olyan időszakom, amikor túlságosan meg akartam felelni mások elvárásainak, de ez csak visszahúzott.

Nem az a fő kérdés, hogy mit gondolnak a szüleim vagy mások – inkább mindig az, hogy mit várok el magamtól.

Nyilván jó érzés, hogy a családom büszke rám, de a belső hajtóerő nem külső visszajelzésekből táplálkozik. Közben az is ott motoszkál bennem, hogy nem minden célomat sikerült elsőre elérnem, és ezek tovább hajtanak előre – néha akár szigorúbban is, mint kellene. De ma már inkább arra figyelek, hogy ne csak a hiányokat lássam, hanem azt is, amit közben már sikerült felépíteni.

Ha visszatekintesz a pályádra, látsz visszatérő mintákat a szerepeidben? Melyek azok a karaktervonások vagy témák, amelyek valamiért újra és újra megtalálnak?

A vagány, kicsit flegma csaj szerepét gyakran osztják rám. Valószínűleg ez összefügg a személyiségemmel is, ezért castingokon is sokszor beskatulyáznak. Őszintén szólva örülök, amikor ettől eltérő szerepeket kapok, mert ezek segítenek kimozdulni a sémából. Például a következő filmemben egy kicsit más karaktert játszom, egy menő, de visszafogottabb, inkább életvidám lányt.

Ha lenne színészi „bakancslistád”, mi következne most? Mi az az álomszerep vagy műfaj, amelyben szívesen kipróbálnád magad?

Ha lenne bakancslistám, egy lovas szerep biztosan szerepelne rajta. Gyerekkoromban lovagoltam, kifejezetten szerettem, azóta is hiányzik ez az élmény. Jó lenne, ha egy hasonló szerep miatt újra vissza tudnék térni ehhez. Emellett egy kosztümös szerep is érdekelne, akár egy erősebb, karakteres női figura egy másik korszakban. De inkább az motivál, ha új helyzetekben próbálhatom ki magam, és ott találhatom meg azt, ami igazán hozzám tartozik.