Az ezredváltás krónikája

Az ezredváltás lehetséges krónikája önmagában véve izgalmas felvetés. De hogyan szemléli ezt a folyamatot a tizenöt éves korától nyugaton élő, kívülállóként is hazakívánkozó művész és irodalomtudós? Kibédi Varga Áron új kötetéből ez is kiderülhet.

A közel 500 oldalas, utazásokat és belső monológokat megörökítő Kibédi-kötet ezúttal tíz év krónikáját foglalja össze, a könyvben ugyanakkor már korábban megismert gondolatok és motívumok is helyet kapnak. Formája sajátos – naplónak túlságosan lexikális (néhány megrendítő halálesetet leszámítva), krónikának szubjektív, hiszen örökké véleményt formáló (nem szereti Márait), és habár elmélyült műveltséget tükröz, óva intenék mindenkit attól, hogy tudományos dokumentumként vagy hivatkozási alapként kezelje, mivel számtalanszor emel ki egy-egy momentumot mindenféle megalapozást mellőzve, anélkül, hogy érvekkel támasztaná alá azokat. Például az alábbi kijelentés: „A magyar nyelvterület jóval kisebb, mint a francia, de a mai magyar próza sokkal több jeles íróval büszkélkedhet, mint a francia. Esterházy, Kertész, Konrád, Krasznahorkai, Nádas [...]” Milyen szempontok alapján érvényes ez az összehasonlítás? Miért éppen ezt az öt író emeli ki – azon túl, hogy háromszáz oldallal korábban már említette, hogy ez a magyar írók holland bestseller-listája? Mindez önállóan megformált vélemény, amely messzemenően túllépi az objektivitást, a Kibédi Vargához amúgy közel álló tudományosságot. Vagy példaként megemlíthető az évezredváltás kapcsán felmerülő gondolattöredék: „Hihetetlen, hogy az egész világon a legjobban elterjedt időszámítás egy harminchárom éves korában keresztre feszített zsidó forradalmár életére vezethető vissza, aki olyan szélsőséges eszméket hirdetett (például azt, hogy »szeresd felebarátaidat, mint önmagadat«), hogy azokat azóta sem volt képes soha senki – sem a pápa, sem a remeték, sem Kálvin János – teljesen megvalósítani.” Érezhető az irónia, de a kellő megalapozottsághoz hiányzik a megértéshez szükséges háttérmunka, kontextus; éppen ezért nem zárható ki egyes olvasatokból az egyébként mélyen hívő református író esetleges egyházellenes indíttatása sem.

Megfoghatóbb a gondolatmenet, amelyet a szerző az évezredváltás főbb közéleti és személyes eseményeinek vázára épít (török földrengések, Jugoszlávia bombázása, 2001. szeptember 11., tálibok elleni harc, kolozsvári utazás, öccsének halála, iraki háború, magyar kulturális évad, Freiburgba költözés). Három fő momentumot emelnék ki ezzel kapcsolatban. Az első a gyökértelenség, a honvágy. Négy-öt nyelvet használni naponta mind gondolatban, mind írásban, és keverni ezeket. Szemlélni a kultúrákat. Vagy elgondolkodni azon, hogy a telefonban, az orvosi rendelőben melyiken szólaljon meg. Magyarságát persze soha nem felejti el, keresi a Budapestre emlékeztető cukrászdákat, erdélyi gyökereit, a magyar vonatkozásokat mindenhol, örökké a tengert szemléli, és a Balatont képzeli el abban. Mégis, amikor az irodalmi élet Budapestre hívja, megragadják őt a változások: a város kinézete, a nyelvhasználat, az emberek viselkedése, vagy olyan kifejezések, mint például az angol használtruha-kereskedés, amelynek nem látja a logikáját. Kívülállónak érzi magát. Az otthontalanság érzéséhez köti a multikulturalizmust, a világok közeledését is, azt a gyorsulást és egybeolvadást, amelynek legfőbb eszköze az internet, és amely valóban nem mindennapi egy ’30-as születésű elbeszélő számára.

Második fő gondolata a hit és Isten léte. Az ima műfaját vizsgálja, és nem érti az ateizmust, amelyet többek között így kérdőjelez meg: „Sokan agnosztikusak Európában, de az ritka, ha valaki agresszívan tagadja Isten létezését. Támadja az iszlámot is, és általában mindent, ami racionálisan nem bizonyítható. Szeretném tudni, hogy mi a véleménye a költői metaforákról, hiszen azok mind olyasmit állítanak, ami nem létezik” – érvel, jelen esetben egy holland ateista filozófus ellen. Vagy később Hermand Philips és Michel Onfray filozófusokkal szemben: „Szent Ágoston mondhatta volna, hogy a rádió vagy a komputer nem létezik.”

Kibédi Varga krónikájában meghatározó téma a halál is, ami örökké kérdésekre ösztönzi a gondolkodót, és amely már a kötet első soraiban felmerül, a születésnapi jókívánságok kapcsán: „Miért emlékeztet a közösség arra, hogy megint közelebb kerültünk a halálhoz[?]” Illetve oldalakkal előbb az utolsó élő felmenő, Ili néni távozásakor: „Arról vesszük észre, hogy öregszünk, hogy lassanként eltűnik a fölöttünk lévő nemzedék.” Ez utóbbi gondolat teszi még megrázóbbá öccsének elvesztését. Az írás feszültségét mondhatni a valóság tökéletes szerkesztettsége adja: a közéleti események mellett-között betegsége egyre hangsúlyosabbá válik, távoli üzenetek és gyermekkori emlékek előzik meg a halált.

Kibédi Varga Áron örökké kérdez, a válaszokat pedig olvasója adhatja meg. Könyvét éppen ezért lassan, elmélkedve érdemes olvasni, s nem árt, ha ráhangolódunk sajátos humorára is.

Kibédi Varga Áron: Szép napok, Kortárs, 2011.