Komédiát karácsonyra – Kritika a Szegedi Nemzeti Színház Don Pasquale-előadásáról

A Don Pasquale Gaetano Donizetti utolsó színpadi sikere, és a tizennyolcadik századi opera buffa műfajának hattyúdala volt, hiszen az 1840-es évektől a vígopera már ki is ment a divatból. A darab librettója hűen követi a Goldoni nevével fémjelzett buffószövegkönyvek sablonos megoldásait, valamint a partitúra is bővelkedik a bemutató idején konvencionálisnak tekinthető zenei megoldásokban. Ugyanakkor Donizetti a dallamvezetést a zenekarra bízta, valamint egy sajátos énekbeszédet alakított ki, amelynek elsősorban az együttesekben engedett teret. Ezzel sikerült új életet lehelnie a végóráit élő műfajba, amelyet egyszersmind a zenedrámához is közelebb hozott. Nem túlzás tehát a Don Pasqualét a Donizetti-életmű egyik csúcsteljesítményének tekinteni, amely ebből kifolyólag a szerző egyik legtöbbet játszott opusává vált az elmúlt két évszázadban. Ráadásul a kevés énekest, kis létszámú zenekart és énekkart igénylő darab költségkímélő színpadra állítása anyagilag sem ró nagy terhet a dalszínházakra, miközben a terjedelmesebb szerepek hálás feladatok az énekesek számára, hiszen lehetőséget kínálnak nekik színészi és énekesi tudásuk legjavának megcsillogtatására. Nincs tehát semmi meglepő benne, ha századunkban immár harmadszor újítják fel a darabot a Szegedi Nemzeti Színházban.

Toronykőy Attila legújabb szegedi rendezése igyekszik maivá tenni a történetet. A díszlettel nem a tizennyolcadik századot, hanem a múlt század közepét idézte meg, a jeleneteket hétköznapi kontextusba illesztette, s egyszerű eszközökkel mutatta be a szereplők viszonyrendszerét. Ernesto bőrdzsekiben lépett színre, Norina gyümölcsturmixot készített a konyhában, Malatesta laptoppal a kezében járkált, de a színpadon az történt, aminek az eredeti rendezői utasítások szerint történnie kellett. A szövegkönyvet a könnyebb beleélhetőség kedvéért minimálisan modernizálták: a lovakból luxusautók és repülők lettek, a jelmezek karakteresek, a színpadra állítás minden modernebb megoldása a hagyományos, zökkenőmentes történetmesélésen alapszik.

Sziporkázó vígoperai hangulat

Az opera cselekménye a commedia dell’arte hagyományát idézi, ám szereplői már összetettebb egyéniségek, így a rendező akár mélyebb mondanivalót is adhatott volna a látottaknak. Toronykőy azonban elsősorban szórakoztatni akart: nem törekedett komolyabb üzenet kódolására, viszont a humorral és játékossággal nem maradt adósunk.

Az előadás játékosságát fokozta, hogy a művészek olykor kiszóltak a közönségnek, reflektáltak a látottak előadás voltára. A harmadik felvonás egy jelenetében olaszról átváltottak magyarra, Kálmán Péter tréfásan megjegyezte, hogy nem volt ideje magyarul megtanulni a darabot – a szegedi Don Pasqualék előtt ugyanis New Yorkban énekelt egy másik Donizetti-szerepet –, és majd akkor hagyja abba, ha megépül a harmadik híd (a szegedi közéletben ugyanis nemrég ismét szóba került egy harmadik, Tisza felett átívelő híd megépítésének terve, amely könnyítene a folyón átmenő forgalmon). A kiszólások, az énekkari művészek nézőtérről bevonulása vagy a harmadik felvonásban egyes szereplők kihelyezése a proszcéniumpáholyba semmivé teszik a látottak illuzórikus voltát, kiemelve azok könnyed játékosságát.

Mindezzel a rendezés minden közönséges ripacskodás nélkül teremtette meg a sziporkázó vígoperai hangulatot.

Toronykőy nem igyekezett mélyebb mondanivalót adni a látottaknak, de nem is fokozta le a darabot egyszerű bohózattá, rendezése az iróniát sem nélkülözve remek vígoperai hangulatot teremtett, hiszen az énekesek nagy beleéléssel komédiáztak, és szerencsére vokális teljesítményük sem adott okot panaszra.

A címszerepet megformáló Kálmán Péter intelligens énekes, aki nagyszerűen kamatoztatta képességeit a buffó szerepben: precízen, pontosan lehelt életet a kottába, és a virtuózabb részleteket szintén gördülékenyen szólaltatta meg, egyenletesen járva be szólamát. Professzionális vokális szerepformálásának köszönhetően Pasquale énekbeszéd szólama monoton recitálás helyett árnyalatokban gazdagon kelt életre. Alakításának legnagyobb erénye, hogy hitelesen mutatta be azt az érzelmi hullámvasutat, amelyet a címszereplő megjár a történet során: a kitörő örömöt, a bosszankodást, a kétségbeesést és a pofon után érzett megaláztatást. Mindeközben egyszer sem éreztem taszító pojácának a figurát, Kálmán Pasqualéja minden hibájával együtt szerethető figura, aki mindvégig megőriz valamit emberi méltóságából, s aki végül bölcsen választja a nyugodt, békés öregkort a házasélet helyett.

Malatestával énekelt hadaró kettőse egyértelműen az est zenei csúcspontja volt.

A Malatestát energikus lendülettel alakító Szélpál Szilveszter brillírozott. Telt, világosabb színezetű baritonja hajlékonyan szólaltatta meg szólamát, és nem maradt adósunk a zeneileg finomabb gesztusokkal, valamint szólama érzelmi árnyalásával sem. Szerepformálása különösen a harmadik felvonás hadaró kettősében bizonyult telitalálatnak, de a rendezői utasításokat mindvégig hatásosan hajtotta végre, ily módon az előadás igazi mozgatórugójává vált.

Norinaként Kónya Krisztina lépett színpadra, aki szerepének inkább lírai, mint komikusabb oldalát villantotta fel hatásosan. Szopránja üzembiztosan, kifejezően szólaltatta meg a kottát, magabiztosan mozgott Donizetti zenei világában, de a bel cantós ékítményeket nem mindig sikerült virtuózan szárnyaló könnyedséggel megszólaltatnia, szerepformálása zeneileg nem sziporkázott igazán.

Ernesto figurája erőtlenül mozog a többiek árnyékában: a szerep nem kínál annyi lehetőséget megformálója számára színészi készségei megmutatására. Áriái azonban ragyogó zenei teljesítményekre adnak módot a tenoroknak. Tötös Roland alakítása igyekezett is kihozni a szerepből a maximumot, hangja megfelelő volumenű a szólamhoz, szépen megoldotta a magasabb részeket is, nem fogtak ki rajta az ékítmények sem, hangszíne is alkalmas a lírai bel canto szerepekre. Éneklésének árnyalása még hagy némi kívánnivalót maga után, de alakítása így is felvillanyozó volt.

A színház énekkara szórakoztatóan teljesítette kisebb feladatát, Süli Tamás is magabiztosan alakította a jegyző rövid szerepét. A zenészeket Pál Tamás irányította, aki a partitúra kiváló ismerőjeként fogta össze játékukat, szépen kiemelte a zenei szövet csúcspontjait, a komikus jeleneteket üde frissességgel, az érzelmesebb részleteket szép líraisággal tolmácsolta.

A Szegedi Nemzeti Színház pedig ismét bebizonyította, hogy érdemes operaelőadásra utazni a Tisza parti városba, s aki lemaradt a karácsony előtti előadásokról, az még januárban és februárban megtekintheti ezt a lendületesen szórakoztató operát.