Egy magyar irodalom van

Az átfogó igényű irodalomtörténeti kézikönyv ma hiánycikk mind a tudományos, mind a laikus olvasók számára. Vannak ugyan az elmúlt időszakból ránk hagyományozott irodalomtörténeti munkák (például a szakmában a Spenót gúnynévvel illetett A magyar irodalom története), de ezek többnyire már elavultnak számítanak. Az utóbbi évtizedekben és években ugyanakkor több korszerű(bb) sorozat jelent meg e témában, pótolva a hiányosságot. Ebbe a sorba illeszthető Pomogáts Béla Magyar irodalom Erdélyben. Irodalmi dokumentumok című, négy kötetesre tervezett kiadványa is.

Pomogáts Béla 1934-ben született Budapesten és 1958-ban végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, magyar szakon. 1992 és 1995 között a Magyar Tudományos Akadémia igazgatóhelyettese, majd 1995 és 2001 között a Magyar Írószövetség elnöke volt. Pályája során több mint negyven könyve jelent meg a két világháború közötti és az 1945 utáni magyar irodalom, valamint az erdélyi és nyugati irodalom témájában, például monográfiája Déry Tiborról (1974), Jékely Zoltánról (1986) és az erdélyi transzilvanizmusról (A transzilvanizmus, 1983).

A szerző új irodalomtörténeti könyvsorozatának kiadását 2008-ban kezdte meg a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó, legújabb kötete a harmadik a sorban. A munka célja a „teljes irodalomtörténeti feldolgozás, a lehetőségek szerint”, azaz részletes képet „adni az erdélyi magyar irodalom most már közel egy évszázados (1918–2010) történetéről”.

Az első kötet az 1918–1945, míg a második az 1945–1968 közötti időszakot dolgozta fel. A kiadványok legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy mindegyik két, önálló könyvet fűz egybe: egy összefoglalót (Magyar irodalom Erdélyben) és Irodalmi dokumentumok címen az adott korszak szellemi életét tükröző tanulmányokat, esszéket, „az irodalmi élet köznapi megnyilvánulásait” egybegyűjtő kötetet. Az irodalomtörténeti rész címe önmagában is kifejező, hiszen jól reprezentálja Pomogáts Béla véleményét, amelyet már egy 2009-es interjújában is megfogalmazott: „az erdélyi magyar irodalom nem más, mint a magyarországi, vagy a többi magyar nyelven írt irodalom”, azaz „nem lehet a magyar irodalmat feldarabolni országhatárok szerint, mert egy magyar irodalom van”. A harmadik kötet az 1968 és 1989 közötti időszak irodalmi termését, szellemiségét dolgozza fel. A korszakhatárok a romániai politikai változásokhoz kötöttek, hiszen 1968-ban enyhülés jellemezte az országot, míg 1989-ben rendszerváltás következett be a közép-európai országok üteméhez hasonlóan.

A Magyar irodalom Erdélyben (1968–1989) két nagyobb, jól elkülönülő részre osztható fel. Az első fejezetekben egy politika-, társadalom- és kultúrtörténeti összefoglalót olvashatunk a korszakról, amelyek közül az előbbiek célja sokkal inkább a kor hangulatának és jellemző gondolkodásmódjának megismertetése, semmint egy nehezen befogadható és kezelhető adathalmaz bemutatása. Ezeket a fejezeteket igazán színessé a különböző forrásokból összegyűjtött idézetek teszik (például Ceausescu-beszédekből). A kultúrtörténeti részekben az időszak kulturális intézményeinek, folyóiratainak (Utunk, Korunk, Igaz Szó) és kiemelkedő irodalmi törekvéseinek történetét olvashatjuk, amelyeknek egységesen közönség- és közösségformáló, vagy épp identitásmegtartó szerepe is volt. Ebből a tömbből külön említésre méltó, hogy a szerző Útkereső irodalomtudomány és Az önismeret műhelyei címmel külön fejezeteket szánt az ekkor pályájukat kezdő és egyébként szépírói tevékenységet nem folytató erdélyi irodalmároknak, kritikusoknak, filozófusoknak (mint például Láng Gusztáv, Veress Dániel vagy Bretter György), és olyan értelmiségieknek, akik valamilyen módon az irodalomban összpontosuló kulturális életet szolgálták.

A kötet második nagyobb egységében ismerhető meg az 1968 és 1989 közötti költő és prózaíró nemzedékek munkássága: a Forrás első, második költő- és prózaíró generációja (a színház- és drámatörténetet a negyedik kötet fogja bemutatni). A besorolás alapjául a Kriterion könyvkiadó által megjelentetett Forrás könyvsorozatban való első publikáció szolgál. A kiadó célkitűzése volt a romániai nemzeti kisebbségek kultúrájának gondozása, amin belül a Forrás keretében biztosítottak lehetőséget a magyar nyelven író pályakezdő szerzőknek, de emellett többek között foglalkoztak művelődéstörténettel (Téka sorozat), a kisebbségi irodalom román nyelvű (Biblioteca sorozat), valamint a román irodalom klasszikusainak és fiataljainak magyar kiadásával is. A nemzedékek fejezetei előtt hosszabb-rövidebb bevezetők olvashatóak (ez egyébként az egész könyvre jellemző), amelyek az egységes folyamatokat mutatják be. Az így kapott összkép alapján a két nemzedék költőinek és íróinak két fontosabb törekvése volt: egyfelől a társadalmi valóság hiteles ábrázolása (amin keresztül az erdélyi hagyományhoz kapcsolódtak), másfelől a költői ás prózaírói eljárások megújítása. A prológusokat követően szerzőkre bontva veszi sorra a pályaképeket, amiket az életút rövid leírásával kezd. Ebből is jól látható, hogy Pomogáts Béla rendszerezésében egy alapvonalaiban hagyományos irodalomszemléletet érvényesít, de például a szerzők már nem életrajzi adataik szerinti lineáris sorban állnak: sorrendjük irodalomtörténeti helyüket, szerepüket tükrözi.

Összességében elmondható, hogy Pomogáts Béla sorozata abszolút hiánypótló munka, amely minden szempontból hasznos a magyar irodalom és irodalomtörténet szempontjából. Nézeteivel és módszereivel lehet egyetérteni vagy vitatkozni, ám mégis egyfajta alapkövet ad a további építkezéshez, míg a vitába szállókat talán saját nézeteiket tükröző irodalomtörténet kidolgozására sarkallja.

Pomogáts Béla: V. Magyar irodalom Erdélyben (1968–1989). VI. Irodalmi dokumentumok, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010.