Ma megteszem – Kritika Fehér Renátó A merénylők fénykora című kötetéről

2023 karácsonya előtt három nappal a 24 éves David Kozák tizenöt diáktársával végzett a prágai Károly Egyetem bölcsészkarán. Az amerikai iskolai lövöldözések mintájára végrehajtott mészárlást a 2015-ös párizsi terrorakciók óta a legtöbb halálos áldozattal járó tömeggyilkosságként jellemezték a sajtóban, a történtek Európa-szerte ijesztő közelségbe hozták a hasonló jellegű támadások gondolatát. Utólag nehéz mit kezdeni egy ilyen merénylettel – a tragédia után maradó vákuumban a kiszámíthatatlan, mégis konstans fenyegetés jelenléte szétdúlja a hétköznapok rendjét. A felfordulásban osztozó közösség minden tagja valamiképpen áldozattá válik, összeköti őket a trauma, a normalitás biztonságának szertefoszlása. Az ember óhatatlanul keresi az események magyarázatát, arra törekszik, hogy visszaterelje a logika útjára az elképzelhetetlent, többnyire úgy, hogy az elkövető alakját helyezi válaszkeresésének középpontjába.

A miértek és hogyanok kereszttüzében álló merénylő alakja elborzaszt, nyugtalanít, de ugyanakkor kíváncsivá is tesz: nyilatkozatai bejárják a sajtót, minden lépését hatalmas médiafigyelem kíséri, egész szubkultúrák szerveződnek köréje, kiáltványa egy kereséssel elérhető az interneten. Fehér Renátó első regényében kényelmetlenül közel visz egy ilyen figurához: az elbeszélő David K. (kicsit kafkai, kicsit a már említett prágai ámokfutó, kicsit minden szégyentől szorongó fiatal alteregója) látszólag minden ok nélkül elhatározza, hogy szenteste előtt egy nappal felgyújtja a Károly Egyetem bölcsészkarát. A merénylők fénykora a tettet megelőző éjszaka naplója, látlelete és bűnlajstroma, gyónás és mélyrepülés egy olyan tudatba, amelyben a legrémisztőbb, hogy minden tiltakozásunk ellenére közelebb áll hozzánk, mint amennyire azt szeretnénk.

Regény lesz vagy mészárlás?

„Amíg ezt írom, senkinek nem esik bántódása” – ezzel a mantraszerű kijelentéssel indul a kötet vázát adó monológfolyam, David K. töredékes, de annál lendületesebben hömpölygő szóáradata, amely egy pillanatra sem enged fellélegezni. Nincs kitérés, sem menekvés a mozaikos, szerteágazó asszociációktól és referenciáktól hemzsegő gondolatfolyam elől. A szöveg valósággal leigáz, az elhatárolódás már-már lehetetlen. Minden irodalmi alkotás bizonyos fokú cinkosságot vár el a befogadótól (varázsszó a paktum), itt azonban némiképp többről van szó: az elbeszélő tettestársat keres, partnert a még el nem követett bűnhöz, önkényesen úgy pozicionálva olvasóját, hogy az voyeurként viszonyuljon a leírtakhoz: „Nektek virrasztok, ti hajszoltok, akik addigra tudni fogjátok, mire készülök […] Aki olvas, az kukkol. Aki kukkol, az liheg. Lihegtek már? Fájdalmas vagy élvezetes?”

Sorról sorra közeledünk az elkerülhetetlenhez, a tulajdonképpeni mészárlás azonban mindaddig beteljesületlen marad, ameddig a könyv végére nem érünk – az olvasás idejében biztonságban vagyunk, de folyamatosan ott a nyomasztó tudat, hogy csak pár oldal, s mindez szertefoszlik. Amíg a merénylő ír, azalatt minden(ki) épségben marad, hangzik a fenyegetéssel vegyes ígéret, a szöveg áttöri a negyedik falat, kiszól az olvasóhoz, közvetlenül reflektál a tettre és az írás folyamatára egyaránt. Ez utóbbi pedig mintha fontosabb is lenne a tervezett ámokfutásnál:

David K.-t a cselekedetnél jobban foglalkoztatja a kifejezés lehetősége, az alkotás kínálta szökésvonalak felgöngyölítése.

A 24+1 töredékből álló monológot keretező műfaj, az ámokfutók által kedvelt manifesztóforma inherens része a közönség, a hátrahagyott kéziratot olvasók megszólítása. Retorikailag ezek a szövegek egyszerre akarnak meggyőzni a történések jogosságáról, és betekintést kínálnak a merénylő pszichéjébe. Az önigazolás dokumentumai, amelyek a gyilkosság hatását megközelítő döbbenetet és szorongást váltanak ki a befogadóból. Bár a formai hasonlóság kétségtelen, David K. lázálomszerű jegyzete sok tekintetben különbözik a benne akár név szerint megidézett elkövetők írásaitól. A merénylők fénykora lényegében nem kívánja magyarázni a megtörtént eseményeket, szándékosan homályban hagy azt illetően, hogy miért elkerülhetetlen az egyetem felgyújtása. Nincsenek nagy narratívák, csak bizonytalan találgatások: „[…] most igazán tétje van, hogy mit olvastok ki a szerzői szándékból. Hogy mit olvastok félre. Hogy mit olvastok erőszakosan bele.” A konkrétumok elhallgatása kivezet a racionalizálás csapdájából, az olvasó kénytelen belátni, hogy ahol világos magyarázatot vár, ott még több kérdésbe botlik – leépülnek a sémák, amelyek értelmet adhatnának a merényletnek. A megszokott indítékok ilyesfajta felszámolása lehetővé teszi, hogy egyszeri, izolált esemény helyett nemzedéki paradigmát vetítsünk a leírtakba: David K. nem individuumként, hanem generációs látleletként lesz releváns, egy a címben említett merénylők közül, akiknek haragja korunkat meghatározza.

Műfaji kaleidoszkóp

Az ámokfutók által jegyzett manifesztók többnyire nem szépirodalmi igénnyel megkomponált szövegek, bennük a kifejezésnél fontosabb a gondolatiság, az esztétikai értéknél a programszerűség. Ettől a kiáltványjellegtől távolodik el A merénylők fénykora, amikor sokféle, nehezen szétszálazható műfaji kódot rendel egymás mellé, különös, mozaikszerű szerkezetet hozva létre ezáltal. Maga az elbeszélő is többszólamúként, tág értelmezési keretbe illeszthetőként hivatkozik a szövegre: „Először majd önéletrajznak tűnik. Vagy naplónak, versnek az asztalfiókban, valaminek, ami magánjellegű. Később segélykiáltásnak, vezeklésnek, obszcén ódának, szégyenfalnak, búcsúlevélnek, nekrológnak, intelemnek, palackpostának, baljóslatnak. Aztán prófécia lesz, ráolvasás, rant, ragebait, art brut, átok, rontás, montázs, kollázs, bűnlajstrom, fenyegetés, halálos ítélet, manifesztó, mesterterv […] Előtanulmány egy regényötlethez. Epilógus egy eltörölt regényhez. Műhelyesszé egy meg nem írt regényhez. Végszó.”

Félrevezető a kiadói fülszövegben szereplő „kisregény” megjelölés, valójában egy, a lineáris történetmesélésnek ellenálló, laza fragmentumokból összetevődő monológhalmazt kapunk. A szövegtest, akárcsak a leképezett valóság, töredékes, hol széthull, hol összeáll, különböző szögrészekből más-más aspektusai törnek felszínre. Némiképp pontosabb megnevezés az alcímként szereplő „kaleidoszkóp”, amely már az első lapokon a szerkezet sajátosságaira irányítja a figyelmet. A metafora többszörösen terhelt, egyszerre kínál műfajmegjelölést, poétikai eljárást és interpretációs keretet:

ahogyan a kaleidoszkóp roncsolt tükrét forgatva a látottak folyamatosan átrendeződnek, úgy az olvasó leírtakkal szembeni pozíciója sem rögzített, a szöveg örökösen elbizonytalanítja a kialakult viszonyrendszereket.

Ez egyrészt az evidenciaként kezelt műveltség- és referenciaanyag kisajátításának, másrészt a műfaji kevertségre visszavezethető, narratológiailag szokatlan megoldásoknak tulajdonítható. Az utóbbit jól érzékeltetik például azok a szöveghelyek, ahol maguk a nyelvtani szerkezetek árulkodnak a pillanat képlékenységéről: gyakori, hogy ugyanazon mondat egymás után múlt- és jelen időben is szerepel, a leírtak egyszerre olvashatók a közelmúlt és a jelen dokumentumaként, a már megtett és a még folyamatban levő cselekedet lenyomataként („Így ér véget a posztmodern. Így ért véget a posztmodern. Gondban vagyok az igeidőkkel.”).

Az elbeszélő perbe fogja saját magát, kitér a magyarázkodás elől, s ezzel elébe megy a dialógusnak, válaszadás helyett korszak- és önvizsgálatra kényszeríti a befogadót, aki paradox helyzetben találja magát: várja, hogy bekövetkezzen a beígért mészárlás, s ugyanakkor elborzad a beteljesülés lehetőségétől. A merénylők fénykora nem fél kényelmetlen helyzetbe hozni, próbára tesz, hogy meddig terjed az azonosulás, s mi történik, ha az áldozat helyett az elkövető fejével kell gondolkodnunk. Fehér prózája vállaltan nem akar tetszeni, még ha ezzel sokakat el is rettent: David K. a bőrünk alá férkőzik, közelsége egyszerre vált ki undort, kíváncsiságot és főként zavart, amely a könyv befejezésével sem oldódik fel. Kevés a hasonló, viszolygással vegyes érdeklődést kiváltó kötet az utóbbi évek magyar megjelenései között, talán Böszörményi Márton Fenevadja az, ami intenciójában és témaválasztásában példaként hozható.

Rimbaud és a többiek

Felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen mihez kezd az olvasó egy ennyire sűrű szövésű, szerkezetét és gondolatvilágát tekintve széles távlatokat mozgató írással. Korábban már említettük, hogy A merénylők fénykorának retorikája, kiszólásai látszólag partnerként kezelik a befogadót, valójában azonban egy kívülről csak nehézkesen hozzáférhető, önmagába záródó világot teremtenek, amely inkább ellenáll a megismerésnek, mintsem segíti azt.

A szöveg következetesen kibillenti, elbizonytalanítja a szerepeket, amelyekbe korábban belekényszerítette az olvasót: hol ellöki, hol közelebb engedi magához anélkül, hogy valaha is teljesen feltárulkozna.

Ebben az ide-oda mozgásban az olvasó egyszerre tettestárs, tanú és tanítvány, beleszólás nélküli, passzív elszenvedője a merénylethez vezető útnak, amelynek részleteiről csak homályos elképzelései vannak, s ez a bolyongás sokszor inkább árt, mintsem használ a megértésnek. David K. monológján rést ütni nehézkesen lehet: olyan érzés, mintha gondolatban mindig egy lépéssel előttünk járna, amint egy szálat felfejtettünk, rögtön kibomlik öt másik, s ez – az imént tárgyalt narratológiai sajátosságokat leszámítva – főként a szöveg szerteágazó utalásrendszerének köszönhető.

Nagyon széttartó tudásanyagot mozgat a kötet, a jobban vagy kevésbé álcázott intertextusok, kulturális kódok a forma kaleidoszkópszerűségéhez hasonlóan viselkednek. Ennek a sokrétű hálónak jelentős részét adják azok az elejtett megjegyzések, szerepjátékszerű megszólalások, amelyek a közelmúltban bekövetkezett, valós merényletek elkövetőit idézik fel – többek között a nőgyűlölő Elliot Rodger vagy a norvég tömeggyilkos Anders Breivik alakja is feltűnik. Filológiai szempontból egy fokkal izgalmasabbak a világirodalom nagy rendbontóira tett utalások – a valós merénylők által is sokszor megidézett Holden Caulfieldnak például külön fejezetrészt is átenged a beszélő, de Joyce Stephen Dedalusától az Eufória Cassie Howardjáig számos magas- és popkulturális referencia kerül egymás mellé a lapokon. A különféle fiktív és valós figurák közül kiemelkedik Rimbaud, maga a kötetcím is a francia költő alakjával foglalkozó The Time of the Assassinsra asszociál. S ha már Prága, akkor a már-már kötelező Kafka-allúziók sem maradhatnak el, ha máshol nem, az elbeszélő nevének K betűjében.

A Műútban megjelent kritikájában Visy Beatrix a felmutatás és kioltás oda-vissza játékaként jellemzi a szöveget (Visy Beatrix: Egy merénylő tükördarabjai, Műút 2026/101, 83–86.), amelynek működése leglátványosabban az egymást villanásszerűen váltó referenciáknál figyelhető meg: az új utalások gyakran csak azért kellenek, hogy visszájára fordítsák a korábban leírtakat, szántszándékkal elbizonytalanítanak az elhangzottakat illetően.

Egyfajta tudatos „kultúrarombolást” hajt itt végre a kötet, amely lényegében a varázstalanításra, a kódok eltorzítására és kisajátítására irányul.

A megidézett műveltségdarabok eszközzé válnak a fölény szolgálatában, a felhalmozott tudásanyag tőke, amelynek egyedüli célja a felsőbbrendűség, az egyetemes értelemben vett másik megalázásának legitimálása, a megvetés és szégyen elmélyítése. David K. sajátjává rontja az ismert kulturális paradigmákat, demitizálja a hősöket (nem hiába hivatkozik gyakran az akár alteregóként is értelmezhető cseh forradalmár Jan Palachra), egyszerre zavar össze és késztet azonosulásra – az olvasó folyamatosan önmagára ismer a merénylőben, végig ott a feszültség, hogy túl sok közöttük a hasonlóság, a felmerülő dilemmák feszültségtelivé avatják a befogadás élményét.

A szégyen anatómiája

Mi teszi merénylővé a merénylőt? Ez a viszonylag nehezen megválaszolható kérdés áll szinte minden, a témával foglalkozó mű középpontjában, a Kamaszok sorozattól kezdve Fehér kötetéig. Szövegéhez hasonlóan David K. figurája sem illeszkedik maradéktalanul az ámokfutók megszokott paradigmájába: az egyetem felgyújtása nem politikai motiváltságú tett, nincsenek megértendő és feltárandó okok, csak a másikkal szembeni féktelen gyűlölet. Szerencsés döntés a szerzőtől, hogy nem horgonyozza le szereplőjét egyetlen ideológia mellett sem, a konkrétumok eloldása elmélyíti ugyanis a kötet intencióját: egy neonáci, nőgyűlölő, rasszista stb. merénylőnél óhatatlanul is az áldozatokra terelődne a hangsúly, adódnának a kapaszkodók, amelyek segítségével a tettet és az elkövetőt értelmezni lehet és kell.

David K. alakja körül szándékos a homály, s bár ezer szállal kötődik a szélsőjobb, manoszféra és incelkultúra köreihez, egyik buborékhoz sem tartozik igazán.

Haragja látszólag céltalanul áramlik a világba, szorongásai, sérelmei nem egy adott közösségre vagy személyre, hanem egész környezetére irányulnak. Az említett csoportok hatása felett nem szabad ugyanakkor elsiklani: a kötet egyik visszatérő kérdése, hogy miképpen gyűrűznek be az egyén én- és világképébe azok a viszonyrendszerek, amelyeket az altright tendenciák, a populizmus és a belőlük építkező internetes szubkultúrák normalizálnak. Mindez ezer szállal kötődik a férfiasság újradefiniálásához: az elbeszélő dühe, a másikkal szemben érzett szégyen és megalázottság tapasztalata nagyrészt visszavezethető a maszkulinitást problematizáló erő- és dominanciaharcokra.

Fehér beszélője ellentmondásos figura, viszolygást keltő kiszólásai dacára is van benne valami – erős túlzással élve – rokonszenves, frusztrációja, esetlensége akaratlanul is szimpátiát vált ki. David K. az ezredfordulós napfogyatkozás idején született, a Z generáció tagja. Hátteréről, személyiségéről csak mozaikos információink vannak, amelyekhez az utolsó fejezetekben felrajzolt, töredékes családfa sem tesz hozzá túl sokat: a szülők-nagyszülők sorsa elválaszthatatlan a 20. századi cseh történelem jelentős eseményeitől, az egyes generációk által jelölt korszakhatárok mind csak előkészítői a ‘89-es rendszerváltás utáni állapotnak. Kritikáikban Károlyi Csaba (A szégyen után, Élet és Irodalom, LXX. évfolyam, 20. szám, 2026. május 15.) és Deczki Sarolta (A gyújtogatók ideje, Litera, 2026. július 29.) is a generációs regény lehetősége felől olvassa a szöveget, nagyon is jogosan, hiszen annak problémafelvetése, a benne megfogalmazott életérzés valóban hordoz egyfajta nemzedéki beágyazottságot, amelyet legtalálóbban a szégyen tapasztalatával lehet leírni.

Egy olyan, a megalázás és megaláztatás dinamikái jellemezte kor tárul fel, amelyben új normává lép elő a másik leuralása, s merényletté duzzad az eltiprástól való félelem.

Ahogyan azt a kötetcím is érzékelteti, a szöveg az egyén helyett a történelmi pillanatra, az individuális élményeket meghaladva a közhangulatra fókuszál, azokra a mechanizmusokra, amelyek az unikális esetekről a tágabb paradigmákra terelik a figyelmet. Az önmagával és másokkal szembeni megvetés inspirálja David K.-t, az elnyomás univerzális tapasztalata, amely áldozatot és elkövetőt egyaránt meghatároz, s amelynek szellemében a kiszolgáltatottságra adekvát válasz lehet az erőszak: „A megvetés mostantól nem erőszak, nem jellemhiba, nem tehetetlenség, hanem önvédelem. A megvetés újmorál, ami nagyrabecsülést érdemel. Egyetlen szabadság van, a megvetés szabadsága.”

A kötet lényegében arra keresi a választ, hogy mihez lehet kezdeni ezzel a mindenkit égető szégyennel, hol vannak azok a társadalmi és egyéni szinten járható utak, amelyek kivezetnek az alárendeltség ördögi köréből.

David K. szélsőséges megoldása csupán az egyik véglet, amely megkísérli feloldani ezt az állapotot: az egyetem felgyújtása, a nyolc oktávfüzetnyi, felsőbbrendűséggel átitatott monológ vagy az olvasóval folytatott játék mind az elbeszélőben tomboló feszültség levezetésére tett kísérletként fogható fel. Fontos kiemelni ugyanakkor, hogy mindez sosem csúszik át moralizálásba, a kötet nem edukatív vagy preventív jelleggel beszél a szégyen és erőszak kapcsolatáról, sokkal inkább a láttatás és kizökkentés pozíciójából igyekszik értelmezni a jelenségeket. Innen nézve pedig a zárlat kétértelműsége sem annyira narratológiai botlás, mint inkább az olvasóhoz intézett provokáció: eldönthetetlen, hogy valóban sor került-e a tervezett merényletre, vagy minden csupán egy lázálmos éjszaka szüleménye volt.

„Nincs szabadság, nincs egyenlőség, nincs testvériség, se empátia, se szolidaritás, se vigasz. Csak szégyen és megvetés, szégyen és megvetés, szégyen és megvetés” – írja monológjának végéhez közeledve David K., szavai pedig mintha nemcsak a kötet alaptézisét, de a befogadás élményét is összegeznék. A merénylők fénykora hol felháborít, hol rokonszenvet ébreszt, összezavar és megszégyenít, hogy végül rávilágítson, képlékeny a határ elkövető és szemlélő, elbeszélő és olvasó között. Fehér Renátó első regénye poétikai megoldásait és gondolatvilágát tekintve sem könnyű szöveg, kicsit olyan, mint a benne kulcsmotívumként fel-felsejlő napfogyatkozás: hagyja eluralkodni a sötétséget, hogy utána élesebben lássuk a fényt.