„A tapsrendnél néha elfejtek meghajolni” – interjú Fekete Máriával, a Pesti Magyar Színház zenei vezetőjével

Úgy tudom, csodagyerek volt: egészen korán kötött szoros barátságot a zongorával.

Hároméves koromban kezdtem zongorázni, négyéves koromra már szinte az összes slágert, ami akkoriban a rádióból szólt, el tudtam játszani hallás után. Egyszer aztán meghallgatott egy zongoratanárnő, és mivel látott bennem potenciált, azt mondta, szívesen tanít nekem komolyzenét. Persze, azért könnyűzenét is játszottam, csak nagyon ügyeltem arra, hogy ő ezt meg ne tudja... Tizennégy évesen aztán elkerültem Tatáról Győrbe, a konzervatóriumba, onnan pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára [ma Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem – a szerk.]. Másodéves voltam, akkor korrepetitori próbajátékra hívtak a Színművészetire. Sokan kihullottak, mindössze hárman maradtunk: Hajdú Sanyi, aki később karmester, zeneszerző, zenei vezető, valamint a Bergendy-együttes trombitása lett, Dubrovay László és én. Innen aztán a tanáraim vittek színházba – a közeg azonnal beszippantott, elvarázsolt.

Mi volt az első színházi előadás, amelyben zenei vezetőként működött közre?

Iglódi István, a Pesti Magyar Színház igazgató-főrendezője az Álszentek összeesküvését állította színpadra 1972-ben, ezt követte egy Raffai Sarolta-darab, az Utolsó tét Mészáros Ági és Kálmán György főszereplésével – Gyurit én szinkronizáltam, amikor „zongorázott”. Szép emlékeket őrzök a Szép Helénáról is, amelyet 1974-ben mutatott be a Nemzeti Színház Major Tamás rendezésében és Törőcsik Mari főszereplésével, ahol a fiatal Szacsvay László kis ágyékkötőben játszotta Párist. A zenei árokból instruáltam a színészeket.

A Nemzeti Színházban – ma Pesti Magyar Színház – Simon Zoltán volt a mesterem. Levitt Szegedre a Szabadtéri Játékokra is, ott kibiceltem, figyeltem őt munka közben. A Rómeó és Júlia előadás dalait én tanítottam be Kútvölgyi Erzsébetnek és Kalocsay Miklósnak, Zoltán pedig úgy vitte el a zenét az egekbe, hogy a színészek egyszerűen nem tudtak rosszul játszani.

A klasszikus értelemben vett szinkronizálás filmek esetében az, amely során a meglévő képanyag idegen nyelvű beszédsávját teljes egészében eltávolítják, majd új dialógusokat vesznek fel a kívánt nyelven. De mit jelent színházi előadásban zongorán szinkronizálni egy színészt?

Vegyük az előző példát: amikor Kálmán Gyuri az előadás bizonyos jeleneteiben rátette a kezét a zongora billentyűire, a nézők azt hitték, ő zongorázik, pedig valójában nekem kellett megszólaltatnom a hangszert, méghozzá a saját zongorámon. És hogy honnan láttam az ő kezét és az ujjainak a mozgását? A díszletesek készítettek egy fekete körfüggönyt, amelyen kivágtak egy lyukat, és azt bevonták fekete tüllel, hogy ne látszódjam a színpadon. Eleinte megesett, hogy Gyuri szórakozott velem, „vakargatta” a billentyűket, úgy tett, mintha épp leütné azokat. Úgy vágtam vissza, hogy rá-rányomtam a billentyűkre a saját zongorámon – innentől kezdve aztán megígérte, hogy nem packázik velem többet, mert olyan érzése van, mintha szellem járna a zongorában.

Mi egy zenei vezető feladata egy alapvetően prózai színházban, és mik a jó zenei vezető ismérvei?

Zenei vezetőként lényegében ugyanannyi a dolgom a zene vonatkozásában, mint a rendezőnek a prózai vonalon vagy a koreográfusnak a tánc terén. A próbafolyamat során részt veszek a betanításban, a zenekarban is játszom, instruálom a színészeket, dirigálok, ha pedig kell, zenét írok, kitalálom, milyen hangszerekre van szükség az adott előadáshoz, vagy hogy milyen zenék illenek a cselekményhez. A lényeg az, hogy az ember hasznos része legyen az alkotói közösségnek.

Nagyon jó emberismerőnek kell lenni: fontos, hogy ráhangolódjam a színészre, hiszen csak ekkor tudok hasznos lenni. Figyelni kell arra is, hogy mi az, amire a művészeknek személy szerint szükségük van. Az egyéni igények különbözőek lehetnek, és ezt minden esetben szem előtt kell tartani. De a legfontosabb mégis az, hogy zeneileg biztos támaszt nyújtsak. A színházat is értenem és ismernem kell, át kell látnom a működését, emellett pedig a legfontosabb kulcsszó az alázat.

El kell fogadnom, hogy a színházban nem én vagyok a fontos, hanem a közösen létrehozott produkció, valamint hogy az esetben a zene „csupán” alkalmazott műfaj, és nekem kutya kötelességem legjobb tudásom szerint kiszolgálni és segíteni az előadást.

Egy jó kísérőzene inspirálja a színészeket, fel tudja emelni a darabot egy magasabb szintre, de brutális pusztításokat is végezhet. Magánemberként láttam már zeneileg rettentő rossz prózai előadásokat – el is mentem a szünetben. De hogy pozitív példát is említsek: nemegyszer jöttek oda hozzám színészek elmondani, hogy a kísérőzene segített nekik a karakter megformálásában.

Milyen típusú rendezővel könnyebb dolgozni: akinek nagyon konkrét elképzelései vannak a zenéről, vagy aki önre bízza, hogy milyen legyen?

A pályám során szerencsém volt, mert olyan nagy ikonokkal dolgozhattam, mint Nádasdy Kálmán, Várkonyi Zoltán, Major Tamás, Ádám Ottó, Békés András. Tőlük rengeteget tanultam. A rendezők legtöbbször konkrét elképzelésekkel érkeznek hozzám, különösen igaz ez a zenés előadásokra, de olyan is van, hogy az én kreativitásomra számítanak. Iglódi István mindig pontosan közölte, hogy milyen jellegű zenei világot szeretne, remekül tudtunk együttműködni, akárcsak Valló Péterrel, akinek az aranyköpései olyan frenetikusak, hogy egy időben írtam őket.

Pinczés Istvánnal is nagy élmény volt dolgozni: 2007-ben mutattuk be a Pesti Magyar Színházban az Ábel című zenés színpadi játékot. Az előadást erdélyi népdalok, hangulatfestő és hangulaterősítő meditatív dalok, székely balladák színesítik, amelyeket kortársjazz-elemekkel kevertünk. Borbély Mihály improvizált a hangulatfestő zenére: klarinétozott, szaxofonozott és tárogatózott. Olyan produkció kerekedett, hogy valóban érződött a levegőben a katarzis. Kísérőzenéket is írtam, többek között Verebes Istvánnal közösen szereztük a Helyet az ifjúságnak musicalt, amelyet 2015-ben mutatott be a József Attila Színház. A Segítség, ember! című gyerekdarabhoz is én írtam a zenét – ez több, mint két évtizede fut sikerrel a Holdvilág Kamaraszínházban.

Nem mehetünk el a filmes produkciók mellett sem, hiszen sokban dolgozott.

Közreműködtem többek között Szabó István Oscar-díjas filmjében: a Mephistóban Klaus Maria Brandauernek tanítottam be a dalokat, és egy jelenetben én magam is látható vagyok, amint barna parókában zongorán kísérem. A Hanussenben tizenkét liliputi színésznek kellett megtanítani a Figaro házassága áriáit németül tátogni.

A Hajdufy Miklós rendezte Szerelem bolondjaiban Bordán Irén társalkodónője voltam, és egyebek között egy Schubert-dalt kísértem zongorán. Sokat dolgoztam Révész Györggyel is, és szinte az összes Bacsó-film elkészítésében részt vettem Vukán Györggyel karöltve. A zenéket ő szerezte, én pedig zongoráztam. Végigzongoráztam a teljes Hamvadó cigarettavéget, és megtanítottam Nagy-Kálózy Esztert Karády-lágéban énekelni.

Egyébként azzal, hogy évtizedek óta belelát a színházi varázslatba, sőt a készítője is, nem repedezett meg a színházról alkotott képe? Nem veszítette el az őszinte lelkesedését?

Nem, inkább csak átértékelődött néhány dolog. Ugyanúgy tisztelem a rendezőket és a színészeket, mint a pályám kezdetén, azokat is, akik nálam húszharminc évvel fiatalabbak – már ha tehetségesek! A megélhetési színészt és zenészt nem szeretem. Régen a színészek álma az volt, hogy eljátszhassák Hamletet vagy Rómeót, ma azt mondják: „Bárcsak kifognék egy jól fizető reklámszerepet!”

Több mint öt évtizede van a pályán, de én úgy veszem észre, nemhogy fárad, épp ellenkezőleg: buzog önben a tettvágy, szomjazza az új kihívásokat. Nyár közepén például a Veszprémi Petőfi Színházba megy az Egy csók és más semmi című operettet próbálni, melyet Lendvai Zoltán rendez, és amelyben a társulat szinte minden tagja részt vesz.

Valóban, a mai napig úgy szeretek zongorázni és vezényelni, mint a kezdetekkor, és a színházért is változatlanul rajongok. Ha a kettő együtt van, akkor teljes az életem.

Sokszor csinálunk délutáni és esti előadást egyazon napon – ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy mindkét alkalommal a nulláról kell felépíteni mindent, és hát bizony van, amikor este hétkor úgy megyek be a zenekari árokba, hogy „Jézusom, már megint ugyanezt kell?”, de hét óra tíz perckor a fásultság elpárolog, és én olyan lelkes tudok lenni, mint pár órával előtte. Elkap a stenk, beszippant az előadás.

A Karinthy Színházban többször is előfordult, hogy nézők odajöttek hozzám a Nercbanda című nagysikerű musical után gratulálni, az nagyon jólesett. De egyébként a tapsrendnél néha elfejtek meghajolni, csak akkor kapok észbe, amikor már erőteljesebben dobognak a lábukkal a színészek. Tudom, hogy egy komoly társasjáték fontos pillére vagyok, így hát számomra az a siker, ha örömet szerzünk a munkánkkal egymásnak és a közönségnek.

Színházi szakmákat bemutató cikksorozatunk korábbi részei:

Művér, harisnyamadár és bolhapiac: a színházi kellékesek titokzatos világa – interjú Kertész Jankával

„A fény teszi teljessé az előadást” – interjú Pallagi Mihállyal, a Nemzeti Színház fővilágosítójával

Egy igazi összművészeti alkotó múzsasorsról, bábszínházról, költészetről – interjú Tóth Réka Ágnes dramaturggal

Mi fán terem a színházi dramaturg? – interjú Szabó-Székely Ármin dramaturggal

„Jó, ha van metafizikája a térnek” – beszélgetés Izsák Lili jelmez- és díszlettervezővel

„Világot teremteni egy szöveg köré” – beszélgetés Antal Csaba díszlet- és jelmeztervezővel

A színházi fotó lélektana – interjú Dömölky Dániel fotográfussal

Szociális munkásból színházi szakember – interjú Szládek Kata rendezőasszisztenssel

„Nem szabad megvárnom, amíg beáll a csönd” – interjú Horváth Évával, az Örkény Színház súgójával