Amit nem mondhattam el – Kritika a Forró viszály (Heated Rivalry) első évadáról

A sport szerepe megkerülhetetlen a maszkulinitás, általánosságban az egészséges, erkölcsös ember ideájának nyilvános megjelenítésében. Az izmos férfitest már az ókorban is a tisztaságot, az erkölcsöt és nem utolsósorban a szellemi frissességet jelképezte, majd az európai kultúrtörténet legkülönbözőbb szakaszaiban (lásd például a fasiszta ideológia és a test művelésének kapcsolatát) többletjelentést is kaptak a feszülő izmok. Mindez manapság sincs másként: a sport a popkultúra egyik fontos szférája, és bár folyamatosan erősödik a női versenysorozatok megbecsültsége és a női nézők aránya, még mindig főleg férfiak követik figyelemmel a legnagyobb eseményeket, a sportolók ezáltal számos férfi szerepmodellévé válnak.

A profi sport ezáltal akaratlanul is a reprezentáció, a közélet része, ami esetenként okoz is konfliktusokat a résztvevőkben (főleg a szurkolókban) – ettől függetlenül viszont tény, hogy rendkívül alkalmas társadalmi ügyek megjelenítésére.

A Forró viszály (Heated Rivalry) című sorozat esetében azt is meg kell említeni, hogy a közegéül szolgáló jégkorong ráadásul szélsőségesen maszkulin sportág, egyike azoknak, ahol a kemény testi kontaktus megengedett, a szabályok sem tiltják bizonyos keretek között. A neves sportlap, a The Athletic a sorozat lehetséges hatását elemezve épp arra tért ki, hogy a jégkorongjátékosok egymás közötti kommunikációja egyébként is zártabb, sokkal kevesebb teret ad az érzelmek megosztásának még a többi sportággal összevetve is – ennek megváltozásához járulhat hozzá a széria sikere. A Heated Rivalry homoszexuális szerelmi története tehát még a sporton belül is az érzelmekkel, pláne a mássággal szemben szélsőségesen elutasító közegben játszódik, ugyanakkor – ahogy arra a recepció is rámutat – pont ez az elutasítás az oka a sportolókkal kapcsolatos nem heteroszexuális fantáziáknak és annak, hogy ha egy ajtó kinyílik, egyre többen lesznek kíváncsiak arra, hogy vajon pontosan mi van mögötte.

Valóban queer úttörő?

A kerettörténet szerint Shane Hollander (Hudson Williams) és Ilya Rozanov (Connor Storrie) a Major Hockey League két legígéretesebb újonca, ezért a média már a kezdetektől építi a rivalizálásukat. Kettejük között valóban erős a feszültség, de a vonzalom is, így a két fiatal sportoló titkos viszonyba kezd, amit természetesen rejtegetniük kell, hiszen mindkettejük karrierjét veszélybe sodorná, ha kiderülne. Idővel megtudjuk, hogy helyzetük korántsem példa nélküli a sportágban, ám a főhősöknek nemcsak a külvilág ítéletével kell megküzdeniük, hanem a saját belső gátjaikkal is.

Eddig főleg a sporttal kapcsolatos kontextusa került szóba a sorozatnak, de fontos azt is tisztázni, hogy a queer témájú produkciók tekintetében milyen tendenciákba illeszkedik. Azt egyértelműen kijelenthetjük, hogy manapság a téma nagyobb hangsúlyt kap a populáris produkciókban, mint korábban, ugyanakkor azáltal, hogy bár megnőtt a reprezentációk száma, de azok minősége továbbra is felemás volt, az árnyalt megközelítések iránti igény is jelentősebbé vált.

Az elmúlt években olyan sorozatok, mint a Szexoktatás, az Ez bűn vagy az Útitársak voltak képesek közhelyektől mentesen, árnyaltan bemutatni homoszexuális kapcsolatokat, azok belső konfliktusait és társadalmi megítélését.

Utóbbi az eltérő történelmi kor ellenére (hiszen az Útitársak a 20. században játszódik) egyértelmű előképe a Heated Rivalrynak, főként a két főhős kapcsolatának ábrázolása szempontjából. Mindkét mű igazán előremutató a tekintetben, hogy a pozitív és a negatív előjelű sztereotípiákat is elkerülik, merik olyannak ábrázolni a központi homoszexuális viszonyt, mint bármilyen más kapcsolatot; mint ami tele van gyengédséggel, megértéssel, de féltékenységgel, félreértésekkel és hatalmi harccal is.

Az elfogadás rétegei

Shane és Ilya viszonyában egy pillanatra sem kérdés, hogy megvan-e a vonzalom, a karakterek részt akarnak-e venni egymás életében. A tét nem a vágyak elfogadása, hanem az, hogy a hősök mikor teszik ezt személyiségük részévé, ugyanis a titkos viszony arra is lehetőséget ad számukra, hogy a közös pillanatokat teljesen leválasszák a saját életükről. Ezt jól érzékelteti a sorozat narratív szerkezete: az egy évtized történetét feldolgozó narratíva több hónapos kihagyásokkal dolgozik, ezáltal a néző is úgy érezheti, hogy amikor néha bepillanthat a zárt ajtók mögé, az nem a mindennapi realitás.

Ám a talmi idill hamar véget ér: már az első két epizód jelzi, hogy a főhősöknek idővel tisztázniuk kell a legfontosabb kérdéseket.

Annak kettősségét remekül építik a készítők, hogy más okokból, de Shane és Ilya számára is szinte lehetetlen az érzésekről való őszinte kommunikáció.

Shane az önképével küzd, arra a kérdésre kell először választ találnia, ki is ő valójában, hiszen csak akkor tudja egy másik emberrel szemben is képviselni az érdekeit. Ilyának ezzel nincs gondja, számára sokkal inkább a kapcsolati státusz, illetve a családi háttere (apjával való konfliktusos viszonya, annak későbbi halála, a homoszexualitás megítélése Oroszországban) okoznak problémát. A kommunikációnak általánosságban is kiemelt szerepe van a sorozatban: egészen finom megoldás például, hogy az eredetileg orosz anyanyelvű Ilya nyelvhasználata hogyan reflektál a kapcsolat helyzetére. Amikor az ötödik epizódban a két fiú őszintén szerelmet vall egymásnak, Ilya nem tudja angolul kifejezni az érzelmeit, vissza kell nyúlnia az anyanyelvéhez, amely megnyitja valódi személyiségét. De a kommunikáció szempontjából kiemelendő az a jelenet is, amikor Ilya apjának halála után egyrészt nem látjuk a fiú reakcióját, másrészt Shane a támogatásáról biztosítja a másik fiút, aki a szavak szintjén nem, de a szubtextus (például a humor) által jelzi, hogy a gesztus sokat jelent számára. Más jelenetekben pedig Shane kéri arra, hogy beszéljen oroszul, ami ezáltal a kapcsolatban is az őszinte megértés, a másik világába való belépés lehetősége lesz.

Tartalom és forma egysége

A sorozat nem akar mindent dialógusokkal elmondani, a készítők a film médiumához igazodva nagyban támaszkodnak az operatőri munkára. A kamera ebben a szériában a hangsúlyos tekintet, általában valamelyik főszereplő nézőpontját érvényesítve erősíti fel a vágyakat (például, amikor az első epizód edzőtermes jelenetében a vonzalom kialakulása szavak nélkül, a plánok segítségével történik, vagy a negyedik epizód végén, amikor szintén a kameramunka és az asszociatív montázs mutatja meg a féltékenységet). Az alkotók emellett előszeretettel játszanak a kontrasztokkal, például a színvilág tekintetében: Shane és Ilya kapcsolata sokáig sötétbe burkolózik, míg a külvilág esetében épp az erős fények lesznek a fontosak. Visszatérő motívum, hogy az egyik fél (általában Shane) arra kéri a partnert, hogy húzza el a függönyöket, menjenek sötétebb szobába, kerüljék a lelepleződés lehetőségét, ezért is válik szimbolikus térré Shane üvegfalú kunyhója, amely otthonossága ellenére a lelepleződés színtere lesz. Több olyan jelenet van emellett a sorozatban, amelyekben apró nézések, ki nem mondott szavak, egy-egy kameraszög érzékelteti a fel nem oldott feszültséget: gondoljunk például a negyedik epizód azon pillanatára, amikor egy aktus után hosszabb szemkontaktus által válik egyértelművé, hogy a két főszereplő nemcsak testi, hanem lelki síkon is kapcsolódott, ettől pedig mindketten megijednek (mindez egyébként az első olyan együttlét után történik, ahol Shane lép fel kezdeményező félként, ami azt jelenti, hogy mindketten e téren is kilépnek a komfortzónájukból).

A szexjelenetekben egyszerre fontos az, amit megmutat a kamera, és az is, amit nem:

a széria legnagyobb eredményének és – mindenféle túlzás nélkül állíthatjuk – társadalmi hasznának az tekinthető, hogy megkísérli lebontani a homoszexuális együttlétek ábrázolási tabuit, miszerint ezek az aktusok rendre túlesztétizálva, a valós testi érintkezést alig-alig ábrázolva jelennek meg mainstream produkciókban. A jelenetek koreográfiájának nagy jelentősége van, a kapcsolat változó hierarchiáját jelenítik meg. A hatásvadászatot ezzel együtt is egyértelműen elkerüli a Heated Rivalry, a képsorok célja sosem a sokkolás, ízlésesen felvett, világos alkotói koncepció szerint készült képsorokról van szó, amelyek emberközeliek, valóságosak maradnak. Ráadásul, ahogy haladunk előre az időben, a puszta vonzalmon túl az érzelmek elmélyüléséhez is hozzájárulnak ezek a jelenetek, hiszen az együttlétek után fontosak a még meztelenül történő beszélgetések, ezáltal a szexus, a pőre test és a lelkiség között szépen ábrázolja az összefüggést a sorozat. Ezekhez sokat hozzátesz, hogy bár Connor Storrie és Hudson Williams is első jelentősebb szerepében látható, két kiérlelt, finom színészi alakítást figyelhetünk, a kettejük közötti harmónia, egymásra figyelés, támogató jelenlét pedig különösen intimmé teszi a munkájukat.

Tudatosan használt formai eszköz a zene is: a sorozat alkotója, Jacob Tierney úgy fogalmazott, hogy e téren is szerették volna elkerülni a kliséket, épp ezért a felfedezés és az újrafelfedezés voltak a kulcsszavaik. Ennek megfelelően a két legfontosabb zenei téma között találjuk a sorozat zeneszerzője, Peter Peter által jegyzett It’s You című darabot, amely egy klasszikus melankolikus alapot ötvöz elektronikus hangzásvilággal, remekül jelképezve a szereplők helyenkénti magányát, majd egymásra találását. A másik fontos mű már sokkal inkább az újrafelfedezéshez kapcsolódik: az orosz lányduó, a t.A.T.u. All The Things She Said című dala egyrészt gyökerei miatt is tabusértő, másrészt az elmúlt két évtizedben fontos queer himnusszá vált, amelyet a sorozat egyébként izgalmas módon mégis akkor használ, amikor a negyedik epizód végén a főszereplők megkérdőjelezik az érzéseiket.

Miről és kinek

Bár a sorozat első évada egyértelműen Ilya és Shane története, az alkotók nem feledkeznek meg a mellékszereplőkről sem. A harmadik – szakzsargonnal fogalmazva – filler epizód a szintén profi jégkorongozó Scott Hunterrel (François Arnaud) foglalkozik, akinek története elsősorban a kontextus szempontjából fontos. Egyrészt látjuk, hogy azok a kapcsolati problémák, amelyek a két főhősnél megjelennek, másokat is érintenek, másrészt ez a történetszál ugyancsak aláhúzza a recepció egyik legfontosabb elemét, hogy számtalan sportoló élhet vágyait elrejtve a nyilvánosság elől, épp ezért nagy jelentősége lehet akár egyetlen pozitív példának is.

A háttér szempontjából kiemelendőek a női karakterek is, elsősorban Svetlana (Ksenia Daniela Kharlamova), Ilya régi barátja, alkalmankénti szeretője, illetve Rose (Sophie Nélisse), a színésznő, akivel Shane randizik.

A lányok sem maradnak a sztereotípia szintjén, nem egyszerű féltékenységi objektumok, hanem valóban ismerik, segítik a fiúkat, az előbújás, a vágyak elfogadásának pillanatát is katalizálják.

A sorozat egyik legjobb jelenete, amikor Rose biztosítja arról Shane-t, hogy annak ellenére is mellette áll, hogy ez azt jelenti, ők nem lehetnek együtt.

Rose azért is izgalmas mellékszereplője a történetnek, mert a vágyott élet lehetőségét villantja fel Shane számára: a népszerű és gyönyörű színésznő, akivel együtt a bulvármédia is imádná, a szülők is büszkék lennének rá, és látható, hogy a főhős el is játszik a gondolattal, de talán épp ez döbbenti rá arra, hogy ő nem erre vágyik. Bár csak egy epizódban szerepel, ugyancsak árnyalt karaktere a történetnek Scott szerelmének, Kipnek (Robbie G. K.) a munkatársa, Maria (Bianca Nugara), aki az előbbiekhez hasonlóan a queer történetekben gyakori „heteró legjobb barát” archetípusának finom árnyalása: nemcsak támogató, hanem aktív résztvevője a kapcsolat kialakulásának, nélküle Kipnek minden bizonnyal nem lenne bátorsága megszólítani a sztárt.

Ezzel együtt, amilyen árnyaltsággal kezeli a széria a főszereplők sorsát, a háttér ábrázolásában már helyenként annyival vastagabbak az ecsetvonások.

Kifejezetten közhelyes például Ilya orosz származásának kezelése, ami egyszerre éleszti fel az autoriter apa és a vad, zabolázatlan szexuális vágy kapcsolatának közhelyét (utóbbi Ilya egy régi szeretőjéhez kapcsolódik). De a tekintetben sem ragaszkodik a valósághoz a sorozat, hogy bárkit is avat be a két főhős a titokba, mindenki szeretettel, elfogadással reagál. Itt a reprezentációk visszatérő problémájába ütközünk: fontosabb a pozitív üzenet, a megerősítés, vagy minden esetben ragaszkodni kell a rögvalóhoz? A sorozat általánosságban jól egyensúlyoz a két megközelítés között, egyedül itt éreztem, hogy már túlságosan messze kerültünk a valóságtól.

Az azonban nagyon is valóságos, hogy a sorozat több falat is átütött: egyrészt annak ellenére, hogy egy kanadai streamingszolgáltató, a Crave gyártásában készült, folyamatosan dönti a nézettségi rekordot, és olyan fórumokon, közegekben lett téma, amelyekben korábban nem jelentek meg ilyen típusú sorozatok. Az LBBonline cikke pont azt emeli ki a sorozat marketingjével kapcsolatban, hogy annak feszültsége teszi igazán izgalmassá, hogy a szerelem olyan formáját tárja elénk, amely része a társadalomnak, de még mindig félve beszélünk róla – a fikció tehát a világ egy létező, valós szeletét mutatja meg, amellyel a néző magától nem biztos, hogy találkozna. Ez különösen érdekes az orosz kontextus ismeretében, hisz a történetnek fontos része, hogy Ilya attól fél, ha viszonya nyilvánosságra kerül, nem térhet haza családja rosszallása és a politikai helyzet miatt sem. Ez a félelem a valóság alapján megalapozottnak látszik: Oroszországban 2013 óta vonatkoznak szigorú törvények az LMBTQ-tartalmú produkciók bemutatására, és bár a Heated Rivalryról még nem nyilatkozott az orosz politika, egy ortodox egyházközösség már petíciót indított, amelyben a betiltását követelik. Ezzel együtt a sorozat határozottan népszerű az országban, az orosz rajongók aktív közösséget működtetnek, és kifejezetten nagyra értékelik például a nyelvi igényességet.

Hasonlóan érdekes, hogy a bevezetőben említett alapvető elutasítás ellenére a sorozatra a sportvilág is elkezdett figyelni. A Shane-t alakító Hudson Williams mesélte el egy interjúban, hogy több, a szexualitását nyilvánosan nem vállaló sportoló is privát üzenetben kereste fel, és mesélt neki saját tapasztalatairól. És bár az amerikai jégkorongliga, az NHL hivatalosan nem reagált a szériára, az egyik legsikeresebb csapat, a Boston Bruins Heated Rivalry-szöveggel vezette fel a Montréal Canadiens elleni mérkőzését (a két főhős ezen csapatok fikcionalizált változatában játszik a sorozatban). De ami ennél is szimbolikusabb: Hudson Williams és Connor Storrie vihette egy darabon az idei téli olimpia lángját, amivel az olimpiai mozgalom egyértelműen legitimálta, az általa vallott értékek részévé tette a sorozatot.

A Heated Rivalry azon szerencsés kivételek egyike, amikor a médiafigyelem és az esztétikai minőség kéz a kézben jár. Rendezés, operatőri munka és színészi játék tekintetében is magas minőséget képvisel a sorozat, a szinte egyöntetű pozitív reakciók pedig világosan mutatják, hogy a készítők sok tekintetben éreztek rá a korszellemre. A kérdés már csak az, hogy a jövőben valóban ledőlnek-e azok a falak – akár a Heated Rivalry 2027-ben érkező második évadával –, amelyek lebontását egyértelműen elkezdte az első szezon.