Szerfüggők, akik sziklák tetején gyógyulnak – Interjú Miklós Ádámmal, a Mélypont érzés című dokumentumfilm rendezőjével

A Mélypont érzés két szerfüggő, Boróka és Szilveszter történetét mutatja be, akik a Megálló Csoport Alapítvány rekreációs programjában vesznek részt, ahol olyan terápiás eszközöket alkalmaznak, mint a sziklamászás. Hogyan találtad meg ezt a témát?

Volt egy nehéz időszak az életemben, és kipróbáltam a sziklamászást, ami rengeteget segített. Odafenn csak arra figyel az ember, hogy ne essen le a szikláról. Adott egy fókuszt a mindennapjaimnak, és elterelte a figyelmemet a gondjaimról. A producertársam, Száki Adrián olvasta egy cikkben, hogy a sziklamászást terápiás eszközként is használják itthon. Elkezdtünk kutatni a témában, így jutottunk el a Megálló Csoport Alapítványhoz, akik Magyarországon elsőként alkalmazták ezt a progresszív terápiás módszert. Úgy éreztük, hogy erről mindenképp érdemes lenne dokumentumfilmet készíteni.

A Megálló Csoport Alapítvány mennyire volt nyitott, amikor megkerested őket, hogy náluk szeretnél forgatni? Bármelyik foglalkozásukra beülhettél a kamerával?

Nagyon nyitottak voltak, de le is fektettek bizonyos szabályokat, hogy a forgatás alatt ne lépjük át a határokat.

Az volt a megegyezés, hogy úgy ülhetek be a foglalkozásokra, ha én is beszélek magamról, mint bárki más a csoportban.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy mikor én kerültem sorra, az egyik kezemmel fogtam a kamerát, miközben a traumáimat osztottam meg. Felszabadító érzés volt. A filmnek is jót tett, mert kicsit én is egy lettem közülük. Folyamatosan konzultáltunk. Mindig engedélyt kellett kérnem, ha be akartam ülni egy „egyénizésre”, és volt, amikor nemet mondtak, amit mindig tiszteletben tartottam.

Mikor döntötted el, hogy a terápia résztvevői közül Borókáról és Szilveszterről szól majd a Mélypont érzés?

Amikor elkezdtük a közös munkát az alapítvánnyal, még nem tudtuk, kiről fog szólni a film. Nem volt konkrét elképzelésünk. Úgy indultunk neki, hogy menet közben ösztönösen meg fogjuk találni a főszereplőinket. Amikor először beszéltem Boróval és Szilveszterrel, egyből tudtam, hogy velük szeretném ezt végigcsinálni. A történetük, az aurájuk és a személyük is nagyon vonzott. Szerintem az a jó, ha a rendező valamilyen szinten „beleszeret” a szereplőibe. Mivel ez a műfaj egy hosszú távú vállalás, az emberi kapcsolatok hatványozottan számítanak, és én úgy éreztem, hogy mi hárman jól fogunk tudni együttműködni. Szerencsére így is lett.

Hogyan hatott rájuk, hogy a terápia alatt film készül róluk? Pluszmotivációt jelentett nekik, hogy egy kamera követi a felépülésüket?

Bíztunk benne, hogy a kamerának megtartó ereje van a terápia szempontjából. A Megálló az elején figyelmeztetett minket, hogy ne számítsunk rá, hogy folyamatosan fogjuk tudni követni a foglalkozás résztvevőinek az életét, mert a Megálló Csoport Alapítvány nem bentlakásos intézmény. Mégis úgy alakult, hogy kisebb-nagyobb kihagyásokkal jelen tudtunk lenni Borókáék mindennapjaiban.

Hogyan tud segíteni a sziklamászás egy szerfüggőnek? Mi a terápia pszichológiai háttere?

Nem konkrétan a sziklamászáson van a hangsúly, de ez a sport sok szempontból nagyon hasznos lehet egy szerfüggőnek. Odafenn az ember egyszerre fél és eufóriát érez, miközben rábízza az életét arra, aki a biztosítókötelet tartja. Sok szerfüggőnek problémát okoz a bizalom kiépítése. Ezen kívül már önmagában az is terápiás hatással bír, hogy a résztvevők beülnek egy kisbuszba, közösen elutaznak valahová, és együtt töltenek egy napot. Korán fel kell kelniük, meg kell jelenniük a foglalkozáson, és tisztának kell maradniuk. 

Nem a sziklamászás segít nekik felépülni a függőségből, hanem a közösségi élmény, de ezen a sporton keresztül rengeteget tanulhatnak magukról.

Már abból is rengeteget meg lehet tudni arról, hogy épp milyen lelkiállapotban van az illető, hogy hogyan mászik fel a sziklára, és mennyire kitartó.

Kifejezetten látványosak azok a jelenetek, amikor a két főszereplőt követi a kamera sziklamászás közben, ami a belső küzdelmüket is jelképezi. Már az elején tudtátok, hogy ez fontos szerepet kap majd a filmben?

Igen, amikor elolvastuk a sziklamászás terápiás hatásairól szóló cikket, azonnal tudtuk, hogy ez egy nagyon erős metafora lehet. Sok film készül a kábítószerfüggőségről, de nagyon kevés mutatja be a gyógyulás és a terápia folyamatát. Valószínűleg azért, mert ez kevésbé látványos, és nehéz izgalmasan bemutatni, hogy milyen lelki folyamatokon mennek át ilyenkor a szerfüggők. Természetesen a mászás sokkal több mint szimbolika, hiszen valóban terápiás értékeket hordoz. A falon nem hazudhatsz magadnak, és a mászás nagyon jól tükrözi az aktuális lelkiállapotod is. Muszáj a jelenre koncentrálnod, különben leesel. Technikailag is izgalmas volt ezeket a részeket felvenni, hiszen vagy nekem, vagy Adriánnak fel kellett másznia kamera nélkül, majd egy speciális hordozóban felhúztuk magunk mellé a kamerát, amelyet aztán magunkra erősítettünk, aztán így lógtunk órákon keresztül néha negyven méter magasan.

Mi lehet az oka, hogy kevés dokumentumfilm készül a szerfüggők felépüléséről?

Valószínűleg az is közrejátszik benne, hogy az addiktológiai intézmények nem szívesen engednek be filmeseket a terápiákra. Ezeken a foglalkozásokon a betegek életük legintimebb részleteiről mesélnek. Egy kamera és egy külső személy jelenléte erősen befolyásolná a terápiákat. Éppen ezért nagyon bátor vállalás volt a Megálló Csoport Alapítvány részéről, hogy beengedtek a foglalkozásokra, és segítettek minket. Szakembereik iránymutatása és tanácsai nélkül ez sosem sikerülhetett volna.

A forgatás során mi okozta a legnagyobb kihívást?

Olyan filmet akartunk készíteni, ami érthető, hatásos és van üzenete. Ugyanakkor az is fontos volt, hogy ne ártsunk vele a két főszereplőnek. A két szempont néha szembement egymással. Amikor láttam, hogy az egyik szereplő szenved, legszívesebben letettem volna a kamerát. Belül éreztem, hogy nem ráközelíteni kéne az arcára, hanem leállítani a felvételt. Ez nagyon sok nehézséget okozott, és a mai napig foglalkoztat a kérdés, hogy hol húzódik a dokumentumfilmezés határa.

Létezik olyan felfogás, miszerint a dokumentumfilmezéshez kell egyfajta jó értelemben vett „kegyetlenség”.

Szívesen mondanám, hogy nem értek egyet ezzel a véleménnyel, de nem megy. 

A film egyik jelenetében Boróka sírva fakad, és befut az erdőbe. Láttam, hogy ez egy fontos pillanat, de épp fenn álltam a sziklafal tetején, ezért szóltam a kollégámnak, hogy kövesse a kamerával.

Boróka társai megkérdezték, hogy miért kell még ebben a szituációban is filmeznünk. Éreztem, hogy ez egy érzékeny pillanat, de azt is tudtam, hogy ha nem rögzítjük, akkor elveszik a filmünk üzenete.

A Mélypont érzés premierje a 40. Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon volt, ahol különdíjat nyert. A másik magyar díjazott alkotás, a Holnap meghalok rendezője, Cibulya Nikol mesélte, hogy ők lemaradtak a filmjük díjátadójáról. Ti ott voltatok a fesztiválon, amikor kihirdették, hogy nyertetek?

Sajnos mi sem. Azt tapasztaltam, hogy a fesztiválok szervezői finoman jelezni szokták a díjazottaknak, hogy maradjanak az átadóig. Mivel nekünk nem szóltak, azzal a tudattal jöttünk haza, hogy nem nyertünk. Már azt is óriási megtiszteltetésnek éreztük, hogy ott lehettünk egy A kategóriás fesztiválon. Egy régi ígéretet váltottunk be ezzel. Amikor elkezdtük forgatni a Mélypont érzést, azt mondtam a stábnak, hogy lehet, hogy ott lehetünk majd a filmmel egy neves fesztiválon. Épp otthon ültem a gép előtt, és Nikollal chateltünk. Pont akartam neki írni, hogy nem számít, hogy nem nyertünk, amikor kaptam egy üzenetet, hogy bemondták a nevünket Varsóban, és a Mélypont érzés különdíjat nyert. Egy ideig el sem hittem.

Ameddig kint voltatok a fesztiválon, tudtál szakmai kapcsolatokat építeni? A film utóélete és egy esetleges külföldi forgalmazás szempontjából mit adott, hogy ott lehettetek a fesztiválon, és különdíjas lett a Mélypont érzés?

A fesztivál szervezője személyesen jött oda hozzánk gratulálni a filmhez. Ez azért nagy szó, mert azt hallottuk, hogy ilyesmire nem szokott tudni időt szakítani, csak miattunk tett kivételt. Ekkor éreztem, hogy fontos, hogy eljutottunk Varsóba. Az ilyen kapcsolatok rengeteget számítanak hosszabb távon. Nagyon örülnénk, ha külföldön is sikerülne fogalmazót találni a Mélypont érzéshez. Az első filmemhez, a Dolma lányaihoz Amerikában találtunk disztribútort, aztán később megvette a Netflix is, így a mai napig járja a saját útját.

Eddig mind a négy egész estés dokumentumfilmednek te voltál az operatőre és a vágója is. Ezt a kényszer szülte, vagy szereted ennyire kézben tartani a filmjeidet?

Elsősorban a kényszer szülte. A legelső filmünknek úgy indultunk neki, hogy szinte egyáltalán nem volt költségvetésünk. Nem tudtunk volna megfizetni egy operatőrt és egy vágót. A rövidfilmjeimet is én vágtam, így ezekben a szerepkörökben is szereztem tapasztalatot. Ezeket a skilleket bárki megtanulhatja, és nagyon hasznosak manapság, amikor ennyire nehéz támogatást szerezni egy filmhez. Ennek ellenére a jövőben szeretném másra bízni a vágást és az operatőri munkát, mert néha nagyon megterhelő, hogy egyszerre ilyen sok mindenre kell figyelnem a rendezés mellett.

Gondolom, most nem dőlhettek hátra, mert el kell kezdeni dolgozni a film utóéletén.

Igen, nagyon sok munka vár még ránk. Azt szokták mondani, hogy amikor elkészül a filmed, akkor tartasz a munka harminc százalékánál. El kell juttatni a nézőkhöz, és ez nem olyan egyszerű, hogy átadjuk a feladatot a forgalmazónak, mi pedig hátradőlünk. Az utóbbi két hétben hatszor láttam a filmet különböző vetítéseken, előtte pedig hatszázszor, de megéri beletenni a sok munkát, mert fantasztikus érzés látni, amikor a nézők beülnek a filmre, és tetszik nekik, beszélgetnek róla.

A Mélypont érzést a hazai közönség először a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon nézhette meg, december 5-től látható a mozikban a Vertigo Média forgalmazásában.