Külcsín és belbecs

Egy Abel nevű fiatalaember egy véletlen baleset során fantasztikus képességre tesz szert: játszi könnyedséggel tanul meg különféle nyelveket elképesztő magas színvonalon, a történet egy pontján kilenc nyelven képes szinkorntolmácsolásra mindenféle megerőltetés nélkül. De miközben a nyelvekkel prímán elboldogul, az emberi interakciókban szinte tehetetlen. Végül egy másik balesetben elveszíti nyelvi képességeit, de egyfajta módon családra talál. Ez ugyan nem a valóság, hanem Terezi MoraNapról napra című regényének önkényesen durva leegyszerűsítése, Kárpáti János Iván munkáit látva ez a könyv jutott eszembe elsőként. Pedig eszembe juthattak volna könyvespolcok és nyelvvizsgák, az útikönyvek minimalista szószedetei, de a fordítóprogramok is – az általuk elrabolt esztétika visszafoglalása az INTRO című kiállítás.

A fotósorozat darabjai magyar–idegennyelvű szótárpárok lapéleiről készült felvételek, amelyeken jól látszanak a nyomtatás során a lapok szélére került, az ábécé betűit jelző regiszterek sötétebb vonalkái. A szótár gerincszélességét átlós irányba keresztbe szelő, váltakozó méretű szakaszokból álló, vízszintesbe fordított lejtők egyrészt különös tájat alkotnak, másrészt sajátos zeneiséggel bírnak középkori zsoltárok kottájára emlékeztetve. A betűszekvenciák sajátos emelkedése és süllyedése önkéntelenül is dallamot idéz a fülünkbe – még ha nem is feltétlenül egy meghatározott muzsika hangjait.

Ez a nyomdai kivitel nem általános, nem minden szótár esetében látványos ennyire. A sorozat elkészítéséhez a művész könyvtárakat járt be, és valószínűleg transzlingvisztikai szörfözést hajtott végre anélkül, hogy a szótárakat alapfunkciójuk szerint használta volna. Mulatságos belegondolni a könyvtárszakmai nonszenszbe, hogy valaki könyveket vesz le a polcról, és ki sem nyitva őket felvételt készít a könyvtár funkciója számára kevésbé érdekesnek számító oldaláról. Az eredmény egyszerre komolyan meghökkentő és vidáman játékos. A kiállítás leírását megismerve szemmérték segítségével megpróbálhatjuk megtippelni, melyik nyelvpár szótárát látjuk épp, vagy a fotók eredetét leleplező útmutatóval fejthetjük vissza a szókincsek vizualizációját. Annyit elárulhatok, hogy számomra a tibeti–magyar/magyar–tibeti páros volt a legvonzóbb, de egészen bizonyosan nem tudtam volna rájönni a nyelvre pusztán a líraian lankás vonalvezetésből és a többihez képest meglepően egyenletes szóeloszlásból.

A nyelvi különbségek ezen minimálrajzolata úgy mutat meg nyelvi, ezáltal nyilván nemzeti, nemzetiségi, valamint akár történelmi, politikai kapcsolatokat, hogy semmilyen módon nem kommentálja vagy minősíti azokat. Ezen szótárak oldalsó nézete sokkal inkább a megértés vágyát, a párbeszédre való képesset és készséget helyezi előtérbe. Ehhez persze azonnal kívánkoznak kiegészítő adatok: például hogy egy átlagos szótár 60.000 szócikket és ezekhez kapcsolódóan 650.000 szótári adatot tartalmaz. Ha ezt számításba vesszük az INTRO kiállítás megtekintésekor, akkor a szelíd mintázatok egyből óriási méretű adathalmazzá nőnek, lenyűgözően lexikográfiai koncentrátummá tömörödnek, jócskán túlnőve az ábécé puszta esztétikáján.

A kiállítás részeként egy meditatív képernyőkímélőn fáradhatatlanul bolyongó betűk mozgását követhetjük némi nosztalgiával – a kijelző széleinél visszapattanó, egymásba transzformálódó figurák egy ideje nem jelennek meg számítógépek képernyőin. A munkákat egy hangistalláció teszi teljessé: a képeken szereplő regiszterek számítógépes programmal többszólamú hangtérré alakulnak éppolyan szférikus, földöntúli hatást keltve, ahogy azt a képeket előzetesen látva elképzelhetjük. Ez a zeneiség a legkevésbé sem idézi a bábeli zűrzavar ricsaját, sokkal inkább megnyugtató, a soknyelvűség jelenléte ellenére egybetartó érzetet kelt.

Hallottam egy kedves történetet az Országos Széchényi Könyvtár egyik nagyon korai szótáráról, amelyet egy ideig a kutatók nem vizsgáltak túlságosan komolyan. Később kiderült, hogy egy terepszótárról van szó, amelyet olyan utazók készítettek, akik a túléléshez és a mindennapi kapcsolatokhoz szükséges legfontosabb szavakat gyűjtötték egybe. Mellőzték az enciklopédikus kényszert a tudományosságra és lehető legteljesebb kiterjedésre, helyette a megélt kommunikációs helyzetekből kinyert információt gyűjötték egybe inkább tematikusan, mint ábécé szerint. Ez a szándék bizonyára radikálisan más rajzoltatot adna, és lexikológiai értelemben is teljesen különböző végeredményt mutatna, mint a kiállításon feldolgozott, teljességre törekvő, a szókincseket arányaiban is átgondoltan tartalmazó szótárak – amelyek így egy nyomdai technológiának köszönhetően mennyiségi alapú esztétikával jelenítenek meg nyelvtani alapegységeket, betűket és szavakat.

Kárpáti János Iván: INTRO
ISBN könyv+galéria, 2018. június 11 – július 5.