Kollektív őrület

Egy elsőfilmes rendező munkájával szemben általában megengedő a galamblelkű kritikus. Elnézi annak kicsiny hibáit, egyúttal felszínre hozza a benne rejtőző értékeket. Olyan ez, mint az alsó tagozatos rajzszakkör. Mindenki a tanítóhoz járul művével, aki pár bátorító szóval és hasznos tanáccsal látja el az ifjú diákokat.

2009-ben Peter Strickland zavarba ejtően sötét tónusú, érett képet festett (Varga Katalin balladája) egy megtört asszonyról, aki bosszút esküszik. A második szerzői film sorsdöntő jelentőségű. Itt dől el, kiből lesz saját hangján szóló egyéniség, és ki süpped az önismétlés mocsarába. A Berberian Sound Studio kétségtelenül az első csoportba juttatja az angol direktort. Ezt az érdemet az sem homályosíthatja el, hogy mindezek után a nebuló szüleit behívják egy kellemetlen beszélgetésre gyermekük elmeállapotát illetően, és délutáni focizás helyett az iskola pszichológusának kell majd magyarázkodnia. Vegytiszta őrület ez, mely kézen fogva jár a zsenialitással.


Az alapkoncepció akár egy tucatvígjátéknak is elmenne. Végy egy kellően merev, csak a munkájának élő angol hangmérnököt, és egy váratlan megbízás okán helyezd át az olasz filmgyártás bohém nyüzsgésébe. Ám ne várjunk szíves fogadtatást és szentimentálisan megkomponált városképeket: rosszindulatúak a munkatársak és nyomasztó a stúdió.

Ebbe a világba csöppen bele Gilderoy (Toby Jones), aki hamarabb memorizálja az általa használt mikrofon gyártási számát, mint annak a színésznőnek a nevét, akivel együtt dolgozik, és már attól is sokkot kap, ha kollégái a keverőpult fölött táplálkoznak. Képzeljük el, hogy eme mértani szabályok által behatárolt, kedves angol úriembernek egy olyan filmben kell dolgoznia, ahol égő vasakat helyeznek gonosz boszorkányok vaginájába. Az olasz horror (ún. gialló) egykori hőskorában járunk, ahol egy fiktív rendező vérbő alkotásának utómunkálataiba csöppenünk: itt próbál érvényesülni a már említett karakter, leginkább kevesebb sikerrel.

A parányi hangstúdió fokról fokra véresen komoly és egyre megalázóbb hatalmi játszmák színterévé alakul át, az eddig gondosan felépített világ most alkotóelemeire hullik, hogy aztán egy másik rendszerben épüljön újjá. Ezen jelenetek csúcspontjaként a rendező épp elnyomott kollégájával vitázik, amikor hirtelen egy szőlőszemet vesz ujjai közé, és az angol szájába tömi, így fojtva belé a szót. Ezt követően megtiltja neki, hogy kiköpje a magokat, arra hivatkozva, hogy itt náluk bizony ez nem szokás. Nincs más lehetőség, csak a behódolás, ami egy középkorú férfi életének legkellemetlenebb nyelésével párosul.

A második felvonásban a már említett őrületé a főszerep. Baljós előjelek, bizarr álomjelenetek következnek, melyek egybeolvadnak a valósággal. A film képes az elején bejáratott logika teljes szétroncsolására amellett, hogy fenntartja a néző érdeklődést, ami bámulatos teljesítmény. Mindemellett az a legelegánsabb, hogy magából a készülő remekműből egyetlen jelenetet sem látunk: a vérfagyasztó atmoszféra kizárólag hanghatásokból építkezik. Egyszerre halljuk a kísérteties dialógusokat, az utólag rögzített sikolyokat és látjuk az éppen aktuális hangeffektek születését a stúdióban. Gilderoy a tökéletes időzítést várva rendületlenül döfködi az odakészített dinnyét, hogy megalkossa a kívánt illúziót.

Tulajdonképpen az egész mű ezen nemes megszállottság dicsőítése. Azzal, hogy Strickland magát a filmkészítést helyezi a középpontba, egy végtelenül őszinte és személyes vallomást tár elénk. Legyen hőse mégoly szánalmat ébresztő, a környezetétől teljesen elütő, az emberi kapcsolatok terén tökéletesen üzemképtelen, amikor imádott „játékszerei” között lehet, valódi mágus válik belőle, egy igazi alkotó. Kilencvenkét perc elteltével Peter Stricklandről is joggal elmondhatjuk ugyanezt.

Berberian Sound Studio
Rendezte: Peter Strickland
Színes, feliratos, angol horror, 2012.