Mi van a többiekkel? – Kritika Mécs Anna Rutin című regényéről

A Rutin egyik narratív szála a harmincas nő, a narrátor (azaz a főszereplő) testi-lelki megpróbáltatásait mutatja be a teherbe esésért folytatott küzdelemben, míg az azonos elbeszélőjű második szál a gyermek megszületésével megjelenő változásokat, legfőképp a női szerepekről, a férjezett, középnemzedékhez tartozó nők, illetve a családanyák helyzetéről alkotott elképzeléseket, ezeknek új dimenzióit és átalakulásait tematizálja. Borbála, azaz – miképp a nevét inkább szereti hallani – Bori nem esik teherbe, ezért férjével orvosi tanácsadásért és segítségért folyamodnak, hogy végül a lombikprogram hozza meg legfőbb vágyuk beteljesülését.

A két narratíva rövid fejezetei szinte ritmikusan váltakoznak egymással. Első olvasói előfeltevésünk ezért az lehet, hogy a – némi iróniával – „gyerekprojekt”-nek nevezett történet elbeszélése nem lesz képes fenntartani az olvasás feszültségét, mivel a második elbeszélésnek már az első bekezdéséből kiderül, a lombikprogram sikerrel járt: megszületett Jakab, a kisfiuk, akinek az első születésnapjáig követjük a családi eseményeket és történéseket.

Szerencsére Mécs Anna regénye nem pusztán a teherbe esés, a szülés és az anyává válás történetét szeretné elmondani, hanem – és mindkét narratív szál elsődleges jelentése ez – közösségi keretben láttatja egy lehetséges női életmodell sajátosságait, kérdez rá (igaz, nem túl erőteljes kritikai éllel) hátulütőire.

Utóbbiak felé csak nagyon ritkán fordul elemző szándékkal. Mintha inkább csak görbe tükröt szeretne tartani saját maga és közvetlen környezete elé, hogy lebontsa a gyermekvállalásról, illetve a szülői természetről, felelősségről és szerepekről a sztereotípiákat, nevetségessé tegye az indokolatlan elvárásokat, és bírálja a méltatlan helyzeteket, amelyekbe egy meddőnek tartott, teherbeesési gondokkal küszködő vagy a kismamaság állapotában magát nehezen feltaláló, bizonytalan asszony kerülhet.

És ez sem kevés egy olyan világban és közösségben, ahol a női témákat és gondokat másodlagosként kezelik, ahol az áldozathibáztatás már-már közmegegyezés tárgya, a gyengébbet és a kiszolgáltatottat megalázzák, és intézményesített a szülészeti erőszak. Nem gondolom, hogy Mécs Annának kellene széleskörűen és szakszerűen feltárnia – vagy a megoldás felé vinnie – a regényében a nyilvánvaló rendszerproblémát, de az elbeszélésből és az ábrázolásból hiányolom a kontextualizálást, azt a magatartást és perspektívát, amellyel messzebb lát saját közösségi és társadalmi szituáltsága határainál.

Vérben, tejben

A regény fontos jelentésszervező motívuma a vér. A sikertelen kísérleteket, az eredménytelen inszeminációkat jelenti, majd a lombikprogram elfogadását leíró elbeszélésben mint menstruációs vér jelenik meg, és negatív konnotációjú fogalom: a teherbe esésért folytatott küzdelem kudarcát fejezi ki. A mesterséges megtermékenyítés eljárásában és a terhesség alatt a félelem forrása: sikertelenséget és vetélést jelentene, ha megjelenne. A gyermek megszületését követően a szülés természetes következménye és a női vonzerőről alkotott elképzelések illúzióromboló jelensége a vérzés. Mindkét elbeszélői szólam indítása e jelentéseket tematizálja: az első jelenetben Bori a vécécsésze fölött hány, és zokogva kéri Szabolcsot, a férjét, hogy közölje az épp náluk tartózkodó társasággal, hogy nem azért hány, mert terhes, hanem mert megjött a menstruációja. A Jakab születését és az azt követő időszakot elbeszélő második narratíva kezdő képe viszont a kórházi tükör előtt álló, felnőttpelenkás nőt mutatja.

A tej ugyancsak kettős jelentésű fogalom a narratívában: anyatej, létforrás, éltető táplálék, ugyanakkor (hiánya és bősége miatt is) megvetés, lenézés, kirekesztés alapja lehet, illetve a kívánatosság, a vonzerő elvesztését is jelenti. A gyermekét bármilyen okból nem szoptató nőt elítéli a közösség, de éppúgy a szoptatást nyilvános helyen bevállaló, szoptatómelltartós, tejfoltos ruházatú vagy a síró, nyugtalan, éhes gyermekét (szoptatás vagy cucliztatás nélkül) megnyugtatni képtelen kismamát is.

A traumák és traumatikus helyzetek, élmények gyakran mégis öngenerált módon jelennek meg Bori életében: a sztereotípiáktól és az elvárásoktól megszabadulni képtelen, megfelelési kényszertől, túlfigyeléstől és -tervezéstől szenvedő, a maga felé is lehetetlen elvárásokat támasztó, maximalista személyiség gondjait jelentik.

Ennek számos példájára ismerünk mindkét történetben: örökölt, téves minták, amelyeket nem meghaladni vagy elutasítani szeretne, hanem megfelelni nekik. Nehezen néz szembe a terhes és a kismamatest változásaival, a kívánatosság (akár csak időleges) elvesztésével, a test esztétikai paramétereinek átalakulásával. Szülés utáni hüvelytornára például nem okvetlenül egészségügyi és életmódbeli megfontolások miatt jár, hanem a hajdani állapot teljes visszaállítása reményében. Kismama-foglalkozásokon sem csak a közösségi élmény, a tapasztalatcsere vagy a szórakozás, a társasági összetartozás miatt vesz részt, hanem egyfajta összevetés, méricskélés szándékával, hogy megállapítsa, hol foglal helyet az általa képzelt kiválósági mércén. Eközben elbizonytalanodik, elkeseredik vagy pedig maga is elutasít, elítél, sőt lenéz másokat és más magatartásokat.

Az önirónia behúzott fékje

Hogy elbeszélőként és szereplőként mégsem válik ellenszenvessé, az elsősorban a hangja és a beszédmódja önkritikus árnyaltságának köszönhető és annak, hogy képes az (ön)irónia működtetésére is. Ha nem is mindig és mindenben sikerül, de kész harcolni a sztereotípiák, a rutinszerű kényszerhelyzetek ellen. Eközben számos vicces, nevetséges, anekdotikus kimenetelű helyzetbe bonyolódik. Amikor például lekezelően viselkedik vele egy bárban a – jellemzően – női személyzet, mert alkalmas pelenkázóhelyet keres, később arról gondolkodik, hogy mozgalomszerűen kellene kakás pelenkákat hagyni az ilyen vendéglőkben. Nagy kár, hogy lázadása a fennálló rend ellen csak ritkán emelkedik a konkrét tettek és megnyilatkozások szintjére; többnyire csak gondolatban vagy suta gesztusokban jut kifejezésre felháborodása. Néha érzékeli ezt, sőt, kritikával illeti saját magatartását is, például, amikor nem képes kellő határozottsággal reagálni helyzetekre; amikor türelmetlen, nyilvánvaló megvetéssel vagy a babakocsis anyákat lenéző gesztusokkal engedik át az autósok a zebrán; a buszban, a vonaton, ritkábban a hivatalokban és az orvosi rendelőkben is felülbírálja saját határozatlan vagy meghunyászkodó viselkedését – legalábbis rossz érzése támad emiatt.

A fentiekben leírtakhoz hasonló helyzet, amikor a vonaton utazva egy időre a férje gondoskodására bízza a gyereket, a büfébe megy, majd azon kezd agyalni, mit gondolnak róla, kisgyermekes anyáról mások, egy ismeretlen férfi, mert sört iszik, és mi lesz, ha egy váratlan baleset következtében meghalnak a szerettei. A túlgondolásnak és -gondoskodásnak e már-már az infantilizmus határát súroló helyzetében szerencsére még idejében „behúzza” az önkontroll fékjét.

Még így is marad több olyan helyzet, amelyet (a valóságról alkotott) túlzásnak, illetve a bénító elvárásokba való belesimulás magatartásának gondolunk.

Felmerülhet bennünk a kérdés, miért van szüksége az elbeszélőnek (ha nem a közösségi elvárások miatt) arra, hogy a „gyerekprojekt”-re vonatkozó döntésüket színpadias allűrökkel bejelentse rokonainak, ismerőseinek, barátainak. Egy mai, modern nő életében ez miért nem számít szuverén választásnak és elhatározásnak? Túldimenzionált és erőltetett szólamnak értékeljük azt is, ahogy családtagjai, nevezetesen kelekótya nagyanyja és megbízhatatlan apja mesterséges megtermékenyítésről szóló véleményét interpretálja vagy kezeli. Egy harmincas, önálló, értelmiségi nő számára tényleg meghatározó erejű az, hogy a Párizsba pasizás céljából elutazott (dilinkós) nagymama és a szétszórt (feltehetően alkoholista), a családjától eltávolodott apa mit gondol róla? Valóban szüksége van a beleegyezésükre és az áldásukra, és tényleg egy pillanatra is figyelemre méltatja javaslataikat, nevezetesen, hogy szexuális aktus során „gyűjtse össze” (ne maszturbáció eredményeképp tegyen szert rá) a megtermékenyítéshez szükséges ondót? Tényleg működnének még manapság is értelmiségi, középosztálybeli körökben ilyen elképzelések és magatartások? És a multicégnél dolgozó, magasan képzett nő nem röhögi ki ezeket? Én a magam részéről nem hiszem, és csak a kedélyborzolás, illetve a túldimenzionálás stratégiáját látom benne.

Vannak kifejezetten modoros jelenetei is a regénynek. Ilyen a megtermékenyítés kudarca miatt (mert lepattannak az ondósejtjei) önmagát hibáztató, zokogó, vagy a felesége szülését könnyes szemmel elbeszélő férj, és az emiatt magát hátrányos helyzetben láttató feleség képe – mert Szabolcs így ellopta tőle a show-t. És nem azért értékeljük ezt így, mert egyetértünk azokkal a sztereotípiákkal, amelyek szerint a férfiak nem lehetnek érzelmesek, és nem szabad sírniuk, hanem mert kimódolt, életszerűtlen, teátrális jelenetekről van szó. Abban a konszenzusos, idilli környezetben, amilyennek az elbeszélő saját családi mikroközösségét lefesti, valóban így reagálna egy intelligens, kreatív és problémamegoldó gondolkodásra kondicionált férfi?

Még több tabu

Nem gondolom azt, hogy Mécs Annának – és elbeszélőjének, Borinak – kellene viselnie a nőket, különösen a gyerekes anyákat érintő diszkriminatív magatartások minden terhét, hogy nem beszélhet a saját társadalmi csoportját érintő kellemetlenségekről, s hogy okvetlen sorsközösséget kell vállalnia a nála rosszabb helyzetben levőkkel.

Nagyon jó, hogy tabuk nélkül beszél azokról az intim jelenségekről, amelyek a teherbe esést, a terhességet, a szülést és az utána következő gyermekágyas, szoptató, szülési szabadságon levő nők (lelki) életét kísérik, meghatározzák, megnehezítik vagy elviselhetetlenné teszik.

Jó, hogy – elutasítva az anyai szerepekről alkotott évszázados normákat – kimond korábban kimondhatatlan dolgokat: hogy a gyermek születése nem mindig felemelő élmény, hogy a szoptatás rengeteg megalázó helyzetet teremt, nem is olyan könnyű, mint ahogy azt mondják vagy hiszik, és hogy a gyeden levő nő élete hullámvölgyekkel, kiégésközeli állapotokkal, sőt depresszív időszakokkal lehet teli.

De csak ritkán tekint önkörén túlra, s amikor igen – például, amikor beültetésre várva megismerkedik egy negyvenes, magányos, mindenféle támogatottság és (anyagiak) hiányában esélytelen nővel –, a sajnálat és az együttérzés – egyébként szép – gesztusán túl nem terjed a figyelme, nem gondolja tovább a helyzetet, nem analizálja, és nem kérdez rá a miértekre.

Arról meg, hogy a jelenkori magyarországi női társadalom jelentős részének nem csak olyan gondjai akadnak, hogy nem elég kedvesek az ápolónők, nem elég megértő a pszichológus, sótlan, karót nyelt a százezerért inszeminációt végző orvos, szigorú a lombikprogramban részt vevő orvosnő, arról nincs tudomása, vagy nem szeretné tematizálni ezeket a dolgokat.

Természetesen nem tilos a jól szituált, előnyös társadalmi helyzetben levő nőkről, családjukról, gondjaikról és a köreiket érintő életvezetési problémákról is regényt írni – de a szociális érzékenység és a rendszerkritika még ennek a világnak az ábrázolásából is hiányzik. Szingli barátnőjéről például az a véleménye, hogy mindig „rossz pasikat” választ magának, majd aztán az egyik új partneréről megállapítja, hogy „talán” alkalmas lehet a majdani apaszerepre és partnere támogatására az anyává válás során. Viszont nem teszi fel a kérdést, és nem megy utána annak, miért annyira ritka ez a fajta magatartás a férfiak körében, milyen téves közösségi minták idézik ezt elő, miért van az úgy, hogy a férj vagy a férfi barát, a szűkebb-tágabb család támogatása hiányában a nők jelentős része esélytelen, sőt nyomorúságos anyagi, egzisztenciális és társadalmi helyzetbe kerül.

A Rutin, Mécs Anna regénye végeredményben arról beszél, hogy a mai Magyarországon egy harmincas nő csak úgy boldogulhat az őt körülvevő világban, a szociális, gazdasági és kulturális életben is, ha masszív közösségi támogatás, harmonikus családi élet és jelentős gazdasági erő áll mögötte. És ez nagyon fontos kivetítése, sőt problematizálása a témának, hiszen a legtöbb olvasónak azért eszébe jut: Mi van a többiekkel?