Luzitán csavar

A napsütötte Portugália kapcsán a legtöbb ember aligha asszociál metálzenére, pláne gótikus és black metálos elemekkel is operáló sötét fémmuzsikára. Mégis a húsz éve alakult Moonspell képviseli e kis országot a leginkább elismertként világszerte ebben a műfajban. Négyévnyi hallgatás után idén Alpha Noir címmel kiadták kilencedik sorlemezüket. Az új anyag limitált szériás változata lényegében egy dupla lemez (Alpha Noir / Omega White), amely érdekes zenei kontrasztot mutat részben a zenekar eddigi életművét tekintve, részben pedig a zenei megújulást célba vevő kísérletező kedvnek köszönhetően.

A zenekar felállását illetően az utolsó változások 2007-ben történtek, ekkor vette át Aires Pereira az együttes basszusgitárját. A banda másik négy tagja már 1995 óta zenél együtt, így - mondhatni, régi motorosokként - összeszokott együttesről van szó. Fernando Ribeiro mint ős alapító tag már a kezdetektől varázsolja el a Moonspell rajongóit a lemezeken elsősorban sajátos orgánumával, míg fellépéseiken sokszor sajátos megjelenésével is. Miguel Gaspar (dobos) és Pedro Paixão (billentyűs, gitáros) nagyjából egy időben csatlakoztak az együtteshez. A négyesfogat utolsó tagjával, Ricardo Amorim gitárossal a zenekar első nagylemezének (Wolfheart - 1995) debütálását követően egészült ki.

Az Alpha Noir alaphangulatát, stílusjegyeit tekintve az előző két lemez (Memorial – 2006; Night Eternal – 2008) folytatása: erőteljes, középtempós dobjáték, néhol már-már black metálba áthajló gitártémák, valamint a Moonspell zenéjét egyébként is jellemző különböző szintetizátorbetétek. Az első korong szerzeményeiben Fernando Ribeiro kevésbé csillogtatja meg baritonjának hagyományos értelemben vett énekhangjait, sokkal inkább az underground metal torzított hangú stílusa dominál. Mégsem mondható, hogy az előző évek anyagainak unalmas reprodukálása lenne, hiszen a stílusban jártas füleknek azonnal feltűnnek az erőteljes, pattogó thrash riffelések is. Ez utóbbi motívum beépítése tudatos megújulási szándékként értelmezhető, ahogyan erre mutat az énekes egy korábbi nyilatkozata, amelyben egyébként olyan régi thrash-zenekarok nevét említette kiindulópontként, mint az Annihilator, az Onslaught, az Artillery vagy a Protector.

Az első korong kilenc tételt tartalmaz, amit érdekesen keretez az első dal, az Axis Mundi elején hallható introszerű bevezetés, valamint az outroként működő utolsó szerzemény, a Sine Missione. A lemez egységét erősíti még a hangzás és a zenei megoldások következtében kialakuló teátrális hatás is.

Már az album címe is érdekesnek tűnik, hiszen az Alpha Noir szabad fordításban talán úgy hangzana magyarul, hogy a „Fekete kezdet”. Ezzel feltehetően egyszerre utalnak az előbb felsorolt zenei gyökereikre, amely sor még kiegészíthető még a Bathoryval vagy a korai Metallicával, de ugyanakkor egyfajta visszautalás is a kezdetekre, az első demókra és albumra.

A limitált kiadásban található második korong egészen más képet mutat az elsőhöz képest. Ez a lemez már egy gótikusabb anyag, ha szabad így fogalmazni, líraibb. Erre az anyagra a lassabb ütemek, visszafogottabb riffelések jellemzőek. A vokáltémákat illetően Fernando is a reális énektudását csillogtatja meg inkább. Azonban a luzitán együttes ezen oldala sem ismeretlen a rajongók előtt. Hangulatilag a második, Irreligious című albumukhoz, míg a későbbi lemezeik közül a méltatlanul háttérbe szorított Darkness and Hope-hoz (2001) és a The Antidote (2003) egyes dalaihoz hasonlít ez az anyag. A zenekar saját bevallása szerint egyfajta tisztelgésnek szánták zenei gyökereik másik csoportja, a Type O Negative és a Sisters of Mercy előtt. Már maga a cím is kontrasztot fejez ki az Alpha Noirhoz képest (Omega White = „Fehér vég”), de egyben egy érdekes kölcsönhatást is kifejez az alpha és az omega kapcsolatát megidézve.

Az Omega White nyolc szerzeményén erősen érezhetőek is az utóbbi zenekarok hatásai bizonyos gitármegoldásokban vagy énektémákban. Néhol egy-egy pillanatra Tiamat-hatást is felfedezni vélhetünk, de afelől kétségünk sem lehet, hogy az anyag kézbevételével nem egy ízig-vérig Moonspell-lemezt tartunk a kezünkben. Ez utóbbi állítás az Alpha Noirra is igaz természetesen, mégis a kiegészítőül szánt lemez könnyebben befogadható. Összességében jól kivitelezett korongokról van szó, de első hallgatásra egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy az Alpha Noir thrash-megoldásai jelentik azt az irány, amit a portugál zenekarnak feltétlenül követnie kell majd a továbbiakban.

Moonspell: Alpha Noir / Omega White, Napalm Records, 2012.