Két nő, két generáció, mégis kísértetiesen hasonlít sorsuk. Mintha egyik élet ismételné a másikat. Két nő, akik férfiaknak kiszolgáltatva elvesztették minden tisztaságukat és büszkeségüket, s akik testüket áldozták egy jobb jövő reményében – mindhiába.
December 17-én – a szeptemberi kaposvári példát követve – a Budapesti Kamaraszínház bemutatta Sofi Oksanen
Tisztogatás című drámáját. A finn írónő először a színdarab megírásába kezdett bele, ám a nemzetközi elismerést a történet regényváltozata hozta meg Oksanen számára. E sikernek köszönhető, hogy a színpadi változat iránt is jócskán megnövekedett az érdeklődés, s nálunk egy éven belül két színházban is bemutatta két neves rendező (Kaposváron Valló Péter).
Mi magyarázhatja a fokozott figyelmet a magyarok részéről? Talán az, hogy a történet olyan panelekből építkezik, amelyek által egymástól eltérő igényeket egyszerre képes kielégíteni. Egyrészt a cselekmény háttere és egyben egyik mozgatórugója a kommunizmus, amely korszak pejoratív ábrázolásban jelenik meg. Másrészt nők szemszögéből ábrázolja mindazt a borzalmat, amelyet a történelem uraiként férfiak hoztak létre. A mű nem nélkülözi a politikai töltetet, bár nem olyan problémát feszeget, amely a mai Magyarországon jelentősen megosztaná a befogadó közösséget. Nem vádolható azzal sem, hogy témája már lerágott csont, hiszen a női nézőpont, illetve a női problematika középpontba kerülése olyan vetület, mely által kapcsolódik az aktuális, mondhatni „divatos” problémákról folyó diskurzushoz is.
A történet Aliide Tru tragédiáját mondja el, aki kertjében rátalál Zarára (ekkor még nem tudja, hogy rokonok), és beszélgetésükből, illetve Aliide visszaemlékezéseiből fokozatosan derül ki a múlt. A két nő élete – eleinte úgy tűnik – a megtalálás pillanatától fonódik össze, holott Aliide múltja meghatározó szereppel bír Zara életében is, amennyiben tetteinek hatása nemzedékeken átívelő.
Sopsits Árpád rendezése a realista színházi hagyományt követi. A díszlet is, mely Kovács Yvette-t dicséri, a maga realista egyszerűségében idézi meg egyszerre a kis erdei házat, a kertet és az erdőt, valamint a nyomorúságos bordélyt, amelynek emeletéről Zara szökni kényszerül. Az egységes színpadkép olyan miliőt hoz létre, amelynek a néző maga is teljes mértékben részesévé válik. Ez a színház adottságainak is köszönhető, de a rendezés ezeket az adottságokat szándékosan is kihasználni látszik.
A zene, a zörejek, a hangok ugyanis több irányból hallatszanak. Bent a házban a rádióból szól a muzsika, amikor viszont autó érkezik, a közönség háta mögül tör fel a motorzúgás. Ez által, mintha szándékosan valahol a kertben vagy a házat körülölelő erdőben kapna helyet a néző. A szövegből pedig megtudjuk, hogy a kertben a KGB emberei őrködnek, míg az erdő a partizánok búvóhelyéül szolgál. Így a szituáció észrevétlenül is morális állásfoglalásra késztet.
Saját életünk állítódik párhuzamba Aliidééval, hiszen ugyanolyan morális döntésekre kényszerülünk, mint ő. A darab talán legfőbb és egyben eldönthetetlen problémája: mi volt a valós motiváció? Miért küldte el Szibériába saját nővérét Aliide? Miért kívánta testvére halálát? Valóban azért, mert a faluház pincéjében történtek után képtelen volt Inge és Linda szemébe nézni, vagy puszta féltékenységből? S azzal, hogy a térbeli elrendezés ilyen helyzetbe hozza a nézőt, a végső kérdés az lesz: vajon mi másképp cselekednénk-e, mint a főszereplő? Elítélhetjük-e őt tetteiért?
A színészek játéka egységesen magas színvonalú. Érsek-Obádovics Mercédesz szenvedő szerelmes Aliidéje úgy teljesedik ki Szilágyi Zsuzsa merev tekintetében, akár e szerencsétlen nő sorsa az égő gyufaszálban. A mellékszereplők közül Bozsó Péter Hans Pekk-jét és Stefanovics Angéla Zaráját érdemes kiemelni. A rendezői koncepció tehát világos, átlátható, a színészi játék is élvezhető, ezekhez a látvány és a hanghatások is mind jótékonyan járulnak hozzá.
Ám a darab dramaturgiai felépítése nem kedvez a színháznak. Szétfeszíti a játékot. Az idősíkok párhuzamos mozgatása egy regény vagy egy film esetében jobban működtethető. Az egyes jelenetek – a visszaemlékezéseknek megfelelően – filmszerű vágásokban váltogatják egymást, ami egy idő után zavaróvá válik.
A múltban való merengés a bűn okozta gyötrődésként is felfogható, ez esetben azonban a gyónás nem teljes, hiszen mikor Aliide elmeséli a történteket Zarának, nem vallja meg a teljes igazságot. Mégis egyfajta folytonosság, a vallásos megtisztuláshoz hasonló folyamat fedezhető fel a történetben, melynek végén ott a vezeklés, majd bekövetkezik a halál.
Az előadás zárása ezt a mozzanatot jeleníti meg. Egyetlen szál gyufa szimbolizálja a hatalmas, pusztító tüzet, és Aliide fiatal és időskori mása egymás mögött állnak. Egyszerre emészti fel őket a tűz: múltat és jelent.
Sofi Oksanen:
Tisztogatás, rendezte Sopsits Árpád, Budapesti Kamaraszínház, 2011. december 17.