© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Szellemes emberek
Apichatpong Weerasethakul: Mekong Hotel
A Mekong Hotel ugyanolyan személyes, formabontó és különös film, mint Apichatpong Weerasethakul korábbi munkái, ám azoknál kevésbé szerteágazó és sokkal rövidebb is. A nemzetközi művészfilmes szcéna thaiföldi kedvence új alkotásában tovább szövi a cannes-i arany pálmás Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire motívumait: vándorló lelkekről, szellemekről mesél.
A Mekong Hotel ugyanolyan személyes, formabontó és különös film, mint Apichatpong Weerasethakul korábbi munkái, ám azoknál kevésbé szerteágazó és sokkal rövidebb is. A nemzetközi művészfilmes szcéna thaiföldi kedvence új alkotásában tovább szövi a cannes-i arany pálmás Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire motívumait: vándorló lelkekről, szellemekről mesél.
A Mekong Hotel egyik brit kritikusa úgy véli, a hatvanperces „filmecske” csak lábjegyzet Weerasethakul hosszabb, ambiciózusabb munkáihoz. Van ebben igazság, de érdemes pontosítani: valójában a rendező mindegyik filmje lábjegyzet, kommentár, magyarázat az összes többihez, olyan szorosan összeköti őket az alkotó látásmódja, stílusa és érdeklődése. A thaiföldi filmes munkái mind lassú tempójú, kiszámíthatatlan irányokba mozduló, álomszerű alkotások, afféle „rejtélyes tárgyak” (a szókapcsolat a rendező első filmjének címéből származik). A nehezen érthetőség kritikusi közhely Weerasethakullal kapcsolatban, de fogódzót jelenthet, ha észrevesszük, hogy filmjei mind ugyanazt a közös gyökerű ellentétet ragadják meg: a civilizált és a természeti, az emberi és az állati, a modern és az ősi, a köznapi és a mitikus közötti átjárást kutatják. A Boonmee bácsi… (2010) vesebeteg főszereplőjét a nyugati orvoslás módszereivel kezelik, de ő betegségének okát karmájában, korábbi életeiben keresi. A Syndromes and a Century (2006) buddhista szerzetese disc-jockey szeretne lenni, a Tropical Malady (2004) és a Blissfully Yours (2002) szereplőinek útja a városi, civilizált hétköznapokból a természeti-mitikus dzsungelbe vezet.
A Mekong Hotelben is tetten érhető ez a kettősség: banális hétköznapiság keveredik bizarr transzcendenciával. A szereplőket sorra megszállja a thai folklórban gyökerező „Pob szellem”, ennek hatására nyers állati és emberi belsőséget esznek. A Boonmee bácsi…-hoz hasonlóan a szellemvilágról nem csupán a dialógusokból szerzünk tudomást, hanem a szellem által megszállt ember (szellemlény?) közvetlenül is megjelenik a vásznon, reális-köznapi környezetben, mintha mi sem lenne természetesebb.
Valójában mindez nagyon is zavarba ejtő. Zavarunkat fokozza, hogy Weerasethakul ebben a filmben minden korábbinál radikálisabban rombolja le az elbeszélést: az esetlegesnek ható beállításokból, jelenetekből nem bontakozik ki történet, de nincsenek igazi szereplők sem, hiszen a főbb figurák – egy anya, a lánya és annak barátja – szinte tulajdonságok nélküli, vázlatos alakok. Alig cselekszenek, nem keverednek bonyodalmakba, csak jelen vannak, és többnyire jelentéktelennek ható dialógusokat folytatnak. Szétforgácsolódnak a tér- és időviszonyok is: a szereplők mindvégig jellegtelen szobabelsőkben és egy teraszon beszélgetnek, a háttérben a Mekong folyóval, de hogy valójában hol vagyunk, tényleg szállodában-e, arról nem igazít el a rendező, és az sem világos, mekkora időintervallumot fog át a film. A dialógusokból néha úgy tűnik, mintha az egyes beállítások között évek telnének el, ám a szereplők nem öregszenek és a környezetük sem változik.
Célirányos elbeszélés, hagyományos filmdramaturgia hiányában sejtelmes, lebegő, a nyugalmat fenyegetettséggel vegyítő állapotrajzzá válik a film. A békés sodródás érzetét a Mekong hömpölygése − fenyegető áradása − erősíti és gyengíti is. A szinte szünet nélkül hallható, szomorkás gitárzene hozzájárul „elzsongításunkhoz”, ahhoz, hogy ne is próbáljunk történetet konstruálni a látottak alapján, inkább beleérző, szemlélődő, intuitívan értelmező pozícióba helyezkedjünk. A film arra hív fel, hogy ne filmként, legalábbis ne történetmesélő filmként, inkább képzőművészeti tárgyként, valamiféle videoinstallációként tekintsünk rá, viszonylag szabadon asszociálva, hagyva, hogy a látvány elsodorjon, hasson ránk. Erre a befogadói stratégiára biztat az is, hogy Weerasethakul a képzőművészet és az építészet felől érkezett a film világába, nemcsak filmrendező, hanem videoművész is, filmes munkái talán éppen ezért annyira izgalmasak. A Mekong Hotelt − sőt a rendező minden filmjét − érdemes ezen az intuitív, asszociatív, „képzőművészeti” módon (is) értelmezni. Ha így teszünk, a korábban említett ellentétes fogalmakhoz juthatunk, a Mekong Hotel esetében a hétköznapi és a szellemvilág, valamint a folyó által szimbolizált végtelenség és vele szemben a véges emberi élet, a halál gondolatköréhez. (A „Joe Black forever” felirat az egyik szereplő pólóján utalás lehet a Ha eljön Joe Black című film halálfigurájára.)
A Mekong Hoteltől minden „érthetetlensége” ellenére sem fogunk fejfájást kapni, már csak rövidsége miatt sem, de könnyen megragadható művészi üzenetet sem érdemes várni tőle. Az viszont valószínű, hogy a hosszan kitartott zárókép a hatalmas folyót borzoló, apró jet-skikkel beleég emlékezetünkbe. Egyszerre fejeződik ki ebben a képben kicsi és nagy, véges és végtelen, emberi és természeti, élő és holt riasztó távolsága és közelsége.
Mekong Hotel (Hotel Mekong)
Rendezte: Apichatpong Weerasethakul
Színes, feliratos, thaiföldi–angol dráma, 2012.
A Mekong Hotel egyik brit kritikusa úgy véli, a hatvanperces „filmecske” csak lábjegyzet Weerasethakul hosszabb, ambiciózusabb munkáihoz. Van ebben igazság, de érdemes pontosítani: valójában a rendező mindegyik filmje lábjegyzet, kommentár, magyarázat az összes többihez, olyan szorosan összeköti őket az alkotó látásmódja, stílusa és érdeklődése. A thaiföldi filmes munkái mind lassú tempójú, kiszámíthatatlan irányokba mozduló, álomszerű alkotások, afféle „rejtélyes tárgyak” (a szókapcsolat a rendező első filmjének címéből származik). A nehezen érthetőség kritikusi közhely Weerasethakullal kapcsolatban, de fogódzót jelenthet, ha észrevesszük, hogy filmjei mind ugyanazt a közös gyökerű ellentétet ragadják meg: a civilizált és a természeti, az emberi és az állati, a modern és az ősi, a köznapi és a mitikus közötti átjárást kutatják. A Boonmee bácsi… (2010) vesebeteg főszereplőjét a nyugati orvoslás módszereivel kezelik, de ő betegségének okát karmájában, korábbi életeiben keresi. A Syndromes and a Century (2006) buddhista szerzetese disc-jockey szeretne lenni, a Tropical Malady (2004) és a Blissfully Yours (2002) szereplőinek útja a városi, civilizált hétköznapokból a természeti-mitikus dzsungelbe vezet.
A Mekong Hotelben is tetten érhető ez a kettősség: banális hétköznapiság keveredik bizarr transzcendenciával. A szereplőket sorra megszállja a thai folklórban gyökerező „Pob szellem”, ennek hatására nyers állati és emberi belsőséget esznek. A Boonmee bácsi…-hoz hasonlóan a szellemvilágról nem csupán a dialógusokból szerzünk tudomást, hanem a szellem által megszállt ember (szellemlény?) közvetlenül is megjelenik a vásznon, reális-köznapi környezetben, mintha mi sem lenne természetesebb.
Valójában mindez nagyon is zavarba ejtő. Zavarunkat fokozza, hogy Weerasethakul ebben a filmben minden korábbinál radikálisabban rombolja le az elbeszélést: az esetlegesnek ható beállításokból, jelenetekből nem bontakozik ki történet, de nincsenek igazi szereplők sem, hiszen a főbb figurák – egy anya, a lánya és annak barátja – szinte tulajdonságok nélküli, vázlatos alakok. Alig cselekszenek, nem keverednek bonyodalmakba, csak jelen vannak, és többnyire jelentéktelennek ható dialógusokat folytatnak. Szétforgácsolódnak a tér- és időviszonyok is: a szereplők mindvégig jellegtelen szobabelsőkben és egy teraszon beszélgetnek, a háttérben a Mekong folyóval, de hogy valójában hol vagyunk, tényleg szállodában-e, arról nem igazít el a rendező, és az sem világos, mekkora időintervallumot fog át a film. A dialógusokból néha úgy tűnik, mintha az egyes beállítások között évek telnének el, ám a szereplők nem öregszenek és a környezetük sem változik.
Célirányos elbeszélés, hagyományos filmdramaturgia hiányában sejtelmes, lebegő, a nyugalmat fenyegetettséggel vegyítő állapotrajzzá válik a film. A békés sodródás érzetét a Mekong hömpölygése − fenyegető áradása − erősíti és gyengíti is. A szinte szünet nélkül hallható, szomorkás gitárzene hozzájárul „elzsongításunkhoz”, ahhoz, hogy ne is próbáljunk történetet konstruálni a látottak alapján, inkább beleérző, szemlélődő, intuitívan értelmező pozícióba helyezkedjünk. A film arra hív fel, hogy ne filmként, legalábbis ne történetmesélő filmként, inkább képzőművészeti tárgyként, valamiféle videoinstallációként tekintsünk rá, viszonylag szabadon asszociálva, hagyva, hogy a látvány elsodorjon, hasson ránk. Erre a befogadói stratégiára biztat az is, hogy Weerasethakul a képzőművészet és az építészet felől érkezett a film világába, nemcsak filmrendező, hanem videoművész is, filmes munkái talán éppen ezért annyira izgalmasak. A Mekong Hotelt − sőt a rendező minden filmjét − érdemes ezen az intuitív, asszociatív, „képzőművészeti” módon (is) értelmezni. Ha így teszünk, a korábban említett ellentétes fogalmakhoz juthatunk, a Mekong Hotel esetében a hétköznapi és a szellemvilág, valamint a folyó által szimbolizált végtelenség és vele szemben a véges emberi élet, a halál gondolatköréhez. (A „Joe Black forever” felirat az egyik szereplő pólóján utalás lehet a Ha eljön Joe Black című film halálfigurájára.)
A Mekong Hoteltől minden „érthetetlensége” ellenére sem fogunk fejfájást kapni, már csak rövidsége miatt sem, de könnyen megragadható művészi üzenetet sem érdemes várni tőle. Az viszont valószínű, hogy a hosszan kitartott zárókép a hatalmas folyót borzoló, apró jet-skikkel beleég emlékezetünkbe. Egyszerre fejeződik ki ebben a képben kicsi és nagy, véges és végtelen, emberi és természeti, élő és holt riasztó távolsága és közelsége.
A képek forrása: port.hu
Mekong Hotel (Hotel Mekong)
Rendezte: Apichatpong Weerasethakul
Színes, feliratos, thaiföldi–angol dráma, 2012.
