Szellemidézés

Jó lenne, ha a vége is jó lenne Valcz Péter március 10-én bemutatott drámájának. Persze nem valami hollywoodi stílusú happy endre gondolok, hiszen azt maga Vonnegut (Vékes Csaba) is többször elmondja a darabban, hogy az ilyesmi művészileg hiteltelen, esztétikailag minősíthetetlen, s hogy talán a hollywoodi tömegfilm a filmművészet gúnykoszorúja.

Nem erre gondolok tehát. Sokkal inkább arra, hogy a fekete humorral átszőtt, egyébként izgalmas, csattanókkal és fordulatokkal tarkított előadás fényét tompítja a végén monológszerűen közölt tanulság. Túlságosan parabolisztikus jelleget kölcsönöz az egésznek, s ezzel kissé langyossá oldja a darabot, amelytől – kezdetben legalábbis úgy tűnt – hideget-meleget kaphattunk volna.

Ilyen végszót elmondani egy színész számára is hálátlan feladat, hiszen önhibáján kívül, szinte törvényszerűen átcsúszik a megkeseredett tanár bácsi szerepébe. Így történt ebben az esetben is, holott Vékes Csaba játéka egyébként ezt megelőzően a teljes előadásban magával ragadó volt. Nagyszerűen váltakozott a különböző szerepkörökben, s kellőképpen kommunikált a közönséggel is. Az öt éve elhunyt Kurt Vonnegutot alakította, amint egy éppen íródó történetbe vezeti be az összegyűlteket. A színész megjelenésén, s a megidézett humoron és műveken túlmenően is áthatotta Vonnegut szelleme ezt a szombat estét.

A Koma Bázis előterébe lépve ugyanis az írót ábrázoló plakátokon olvashatunk néhány tőle származó idézetet, egy szimbolikus síremlék is jelzi az iránta érzett tiszteletet, sőt ez alkalomból a Petőfi-szobor kezében sem a tizenkét pont, hanem egy Vonnegut-kötet díszeleg. Ez szeánsz jelleget kölcsönöz a világhírű szerzővel való találkozásnak.

Vonnegutnak igaza van, amikor azt mondja: „a jó unalmas, a rossz izgalmas”. Hiszen a darab legeleje, amikor még csak az ifjú szerelmespár, Aliz (Szabó Vera) és István (Fekete Zsolt) idilli világába nyerünk betekintést, kissé vontatottnak hat. Amint azonban az író mint elbeszélő belép a történetbe, az események felgyorsulnak, a poénok is sűrűsödnek, s jobban is találnak. Vonnegut egyrészt egyfajta rezonőrként jelenik meg, másrészt viszont szerepe valamiféle Lucifer-utánérzést is hordoz (a Goethe- és Madách-féle értelemben). Különböző emberi formákat öltve mindenütt ott van, és mindent elront. Ő válik a fiatal házasok démonává, minden velük történő rossz okozójává. Ő utasítja vissza Istvánt egy telefonos állásinterjún, s javasolja neki, hogy töltsön le az internetről valami lövöldözős játékot. Ő hozza a hatalmas víz- és gázszámlát, ő ad jegyet a mozipénztárban éppen a Rettenthetetlenre, s végezetül ő csábítja el a férfi feleségét. Mégis vannak különbségek a korábbról ismert Luciferekhez képest. Egyfelől az, hogy elbeszélői szerepet is betölt, s ebben a minőségében a nézőkkel kommunikál. Másfelől, hogy nem hatalmi harcot vív, nem a másik oldalról próbálja elcsábítani kiszemeltjét, hanem a közönség számára igyekszik ábrázolni a háborúk borzalmát. Nem saját áldozatává teszi ezt a férfit, mindössze önmagát is felhasználva mutatja be, hogyan válhat valaki egyik pillanatról a másikra boldogból boldogtalan, normálisból őrült emberré, s hogy történhet, hogy aki egyik nap még úgy érezte, mindene megvan, másnap már úgy ébred, hogy semmije sincs. István sorsának megnehezítése mindössze dramaturgiai funkcióval bír, nem pedig valamiféle transzcendens erők összecsapása ez a hatalomért.

Hosszas monológjaiból, melyeket – mint mondja is – epikusként nagyon szeret, nem hagyhatja ki a második világháborút és Irakot sem. Keserédesen beszél visszadobott szakdolgozatáról, valamint arról, hány példányban nyomatta újra Hitler kedvenc könyvét, a Winnetout, hogy a fronton azt olvashassák katonái.

Elsőre talán nem látszik világosan a kapcsolat az elmesélt fő történetszál és az önreflexív elemek közt, azonban lassan kikristályosodik, hogy a háborúk alapvető természete az, amelyet a fiatalok mindennapi küzdelmein keresztül kíván bemutatni az elbeszélő. E két külön vonatkozás egységes célját az is mutatja, hogy egy térben találkoznak.

A minimál díszlet, s ugyanakkor a pantomimes megoldások lehetővé teszik, hogy egyazon térelem több helyszínt jelöljön. Így lehet ugyanaz a színpadrész egyszerre zuhanyzó, lift, vagy jegypénztár. Ezek után talán indokolt azt állítanom, hogy a térhasználat és a fent említett félig-meddig pantomimjáték az előadás legerősebb tényezői. Mindkettő számos apró fricskára nyújt lehetőséget, azzal együtt is, hogy roppant koncentrációt igényel mind a színészek, mind pedig a zenéért felelős Rubik Ernő Zoltán és a világító, Mervel Miklós részéről.

Végezetül, miután István és Liza kiszállnak a történetből, Vonnegut is elmondja búcsúszavait a szeánsz lezárásaképp. Nem is lehet csodálni, hogy ilyen lelkesedéssel beszél, miután egy vele készült interjúban elmondta: „Halott emberként jólesik, hogy még mindig kortársnak tekintenek.”

Valcz Péter: Áldja meg az Isten, Mr. Vonnegut, Budapest, Koma Bázis, 2012. 03. 10.
Írta és rendezte: Valcz Péter
Szereplők: Szabó Vera, Fekete Zsolt, Vékes Csaba; zene: Rubik Ernő Zoltán