Végre, végre, világvége!

A Míg a világvége el nem választ című film egyik legnagyobb érdeme, hogy akármibe fog, azt ügyesen csinálja. Amikor humoros szeretne lenni, akkor megnevetteti a nézőit, ha a drámaiságot célozza meg, a közönség elérzékenyül, ha pedig elgondolkodtatni szeretne, képes töprengésre bírni az embereket. A hatásban meghatározó szerepet játszanak a brillírozó színészek, akik érdekes, helyenként kellemesen meglepő helyzetekben közvetítik a film hagyománytisztelő értékrendjét, amely valószínűleg nem fog ugyan meglepetésként hatni legtöbbünk számára, de egyszerű bájával talán mosolyt csalhat az arcunkra.

A történetet egy autóban hallott rádióadás nyitja, mely szerint a Föld megmentésére tett utolsó kísérlet is kudarccal végződött, így már elkerülhetetlen az a katasztrofális meteorbecsapódás, amely pár hét múlva végleg el fogja pusztítani az emberiséget. Az adás első következménye, hogy Dodge (Steve Carell) felesége kiszáll a kocsiból, és elhagyja a férfit. Dodgenak így egyedül kell szembenéznie élete utolsó néhány napjával, és végül úgy dönt, hogy sajátos életszemléletű szomszédjával, Pennyvel (Keira Knightley) karöltve felkeresi középiskolás szerelmét. Az utazás közben az apokalipszis hírére különféle módokon reagáló emberek sokaságával kerülnek kapcsolatba, a hétköznapinak éppen nem nevezhető élmény pedig mindkettejükben nyomot hagy.

A film alapvetően egy vígjáték, ez pedig nem könnyű műfaj. Egy sci-fi, western, thriller vagy fantasy jellegű film mögött még csak-csak lehetséges többé-kevésbé racionális érvekkel magyarázni a szimpátiát (vagy ellenszenvet), hiszen beszélhetünk a történet csavarosságáról, a látvány nagyszerűségéről vagy a gondolatiság mélységeiről, de egy vígjáték, az bizony másmilyen állatfaj – itt vagy nevetünk és tetszik, vagy nem nevetünk és nem tetszik, racionális érvelésnek pedig nincs sok teteje. Ebben a tekintetben a vígjáték a horrorfilmmel mutat rokonságot, hiszen ellentétben például a thrillerrel, westernnel vagy sci-fivel, itt nem a történet elemei határozzák meg a műfajiságot, hanem az a hatás, amit a filmkészítők a nézőkből szerettek volna kiváltani – a vígjáték esetében ez a hatás a nevetés, a horrornál pedig a rettegés (a szakirodalom a szexfilmeket sorolja még ebbe a csoportba, magyarázatot talán nem igénylő okok miatt).

A film a vígjáték-jelleg mellett ugyanakkor megpendít egy drámai szálat is. Dodge és Penny utazása közben nemcsak a táj suhan, hanem – mint ahogy ez lenni szokott – ők maguk is változnak. A film felvázolja azt az ívet, ahogyan mindketten szembenéznek korábbi életükkel, és haláluk közeledtével rádöbbennek, mi bír valódi értékkel, és mi az, ami minden látszat ellenére csak jelentéktelen illúzió. Ebben a tekintetben a Míg a világvége el nem választ a hagyományos hollywoodi értékrendet követi, tehát mindenekelőtt a család és az őszinte emberi kapcsolatok mellett bont zászlót, de ezt a megszokott (és szerethető) gondolatvilágot olyan bájosan és frappánsan tárja a néző elé, hogy az újdonság hiánya egyáltalán nem megy a filmélmény kárára. Mindebben a színészek érdeme is hatalmas, hiszen mind Steve Carell, mind Keira Knightley szemkápráztatóan alakítják szerepeiket, minden arcvonásuk, minden mozdulatuk és gesztusuk közvetít valamit a karakterek lelkében zajló összetett viharokból. Dodge és Penny karakterein kívül mellékfigurák sokasága is feltűnik a filmben, akik a világvégére különböző módokon reagáló típusokat személyesítenek meg – találkozunk így az öngyilkosság gondolatával játszó férfival, vagy az apokalipszis utáni világuralomra készülő fiatalok csoportjával, csakúgy, mint a teljes nihilbe süllyedő emberek tömegeivel. A film így egyben egy gondolatkísérletnek is tekinthető, ami azzal a feltevéssel játszik el, vajon hogyan viselkednénk, ha pontosan tudnánk, mennyi időnk van még hátra.

A Míg a világvége el nem választ alapötlete megoldások egész sorát teszi lehetővé, melyek közül a film sokat meg is valósít, így egyszerre tudja megnevettetni, elgondolkodtatni és érzelmileg megmozgatni a nézőit. A világvége közeledtét mind a bemutatott eseményekkel, mind a történetmesélés olykor meghökkentő fogásaival folyamatosan a közönség látómezejében tartja, így arra ösztönöz minket, hogy átéljük ezt a hihetetlen élményt. Penny és Dodge utazása így a sajátunk is lehet: anélkül szagolhatunk tehát bele a világvége előestéjének frissítő levegőjébe, hogy ténylegesen meteor pottyanna a fejünkre.

Míg a világvége el nem választ (Seeking a friend for the end of the world)
Rendezte: Lorene Scafaria
Színes, angolul beszélő, feliratos vígjáték, 2012.