A Míg a világvége el nem választ című film egyik legnagyobb érdeme, hogy akármibe fog, azt ügyesen csinálja. Amikor humoros szeretne lenni, akkor megnevetteti a nézőit, ha a drámaiságot célozza meg, a közönség elérzékenyül, ha pedig elgondolkodtatni szeretne, képes töprengésre bírni az embereket.
A Míg a világvége el nem választ című film egyik legnagyobb érdeme, hogy akármibe fog, azt ügyesen csinálja. Amikor humoros szeretne lenni, akkor megnevetteti a nézőit, ha a drámaiságot célozza meg, a közönség elérzékenyül, ha pedig elgondolkodtatni szeretne, képes töprengésre bírni az embereket. A hatásban meghatározó szerepet játszanak a brillírozó színészek, akik érdekes, helyenként kellemesen meglepő helyzetekben közvetítik a film hagyománytisztelő értékrendjét, amely valószínűleg nem fog ugyan meglepetésként hatni legtöbbünk számára, de egyszerű bájával talán mosolyt csalhat az arcunkra.
A film alapvetően egy vígjáték, ez pedig nem könnyű műfaj. Egy sci-fi, western, thriller vagy fantasy jellegű film mögött még csak-csak lehetséges többé-kevésbé racionális érvekkel magyarázni a szimpátiát (vagy ellenszenvet), hiszen beszélhetünk a történet csavarosságáról, a látvány nagyszerűségéről vagy a gondolatiság mélységeiről, de egy vígjáték, az bizony másmilyen állatfaj – itt vagy nevetünk és tetszik, vagy nem nevetünk és nem tetszik, racionális érvelésnek pedig nincs sok teteje. Ebben a tekintetben a vígjáték a horrorfilmmel mutat rokonságot, hiszen ellentétben például a thrillerrel, westernnel vagy sci-fivel, itt nem a történet elemei határozzák meg a műfajiságot, hanem az a hatás, amit a filmkészítők a nézőkből szerettek volna kiváltani – a vígjáték esetében ez a hatás a nevetés, a horrornál pedig a rettegés (a szakirodalom a szexfilmeket sorolja még ebbe a csoportba, magyarázatot talán nem igénylő okok miatt).
A film a vígjáték-jelleg mellett ugyanakkor megpendít egy drámai szálat is. Dodge és Penny utazása közben nemcsak a táj suhan, hanem – mint ahogy ez lenni szokott – ők maguk is változnak. A film felvázolja azt az ívet, ahogyan mindketten szembenéznek korábbi életükkel, és haláluk közeledtével rádöbbennek, mi bír valódi értékkel, és mi az, ami minden látszat ellenére csak jelentéktelen illúzió. Ebben a tekintetben a Míg a világvége el nem választ a hagyományos hollywoodi értékrendet követi, tehát mindenekelőtt a család és az őszinte emberi kapcsolatok mellett bont zászlót, de ezt a megszokott (és szerethető) gondolatvilágot olyan bájosan és frappánsan tárja a néző elé, hogy az újdonság hiánya egyáltalán nem megy a filmélmény kárára. Mindebben a színészek érdeme is hatalmas, hiszen mind Steve Carell, mind Keira Knightley szemkápráztatóan alakítják szerepeiket, minden arcvonásuk, minden mozdulatuk és gesztusuk közvetít valamit a karakterek lelkében zajló összetett viharokból. Dodge és Penny karakterein kívül mellékfigurák sokasága is feltűnik a filmben, akik a világvégére különböző módokon reagáló típusokat személyesítenek meg – találkozunk így az öngyilkosság gondolatával játszó férfival, vagy az apokalipszis utáni világuralomra készülő fiatalok csoportjával, csakúgy, mint a teljes nihilbe süllyedő emberek tömegeivel. A film így egyben egy gondolatkísérletnek is tekinthető, ami azzal a feltevéssel játszik el, vajon hogyan viselkednénk, ha pontosan tudnánk, mennyi időnk van még hátra.
A Míg a világvége el nem választ alapötlete megoldások egész sorát teszi lehetővé, melyek közül a film sokat meg is valósít, így egyszerre tudja megnevettetni, elgondolkodtatni és érzelmileg megmozgatni a nézőit. A világvége közeledtét mind a bemutatott eseményekkel, mind a történetmesélés olykor meghökkentő fogásaival folyamatosan a közönség látómezejében tartja, így arra ösztönöz minket, hogy átéljük ezt a hihetetlen élményt. Penny és Dodge utazása így a sajátunk is lehet: anélkül szagolhatunk tehát bele a világvége előestéjének frissítő levegőjébe, hogy ténylegesen meteor pottyanna a fejünkre.