Vérfoltos idők története

Torkolattűz, gyilkosság, menekülés és zuhanás, futurisztikus városképek, meztelenség, verejték és vérfröccsenés – mindez töménytelen mennyiségben. Ebben eddig nincs sok újdonság, ha ezeket az összetevőket egy atomrobbanás gombafelhőjén alaposan és igényesen egybesütjük, közönségsikerre bizton (és joggal) számítható akciófilmet kapunk. De a Looper más. Amellett, hogy minden nélkülözhetetlen hatáselemmel maximálisan elkényezteti a nézőjét, tesz még valamit: elmesél egy történetet.

A sztori szerint a sötét jövőben járunk, ahol különleges bérgyilkosok azzal keresik a kenyerüket, hogy a még távolabbi jövőből érkező célpontokat végeznek ki. A munka talán legfrusztrálóbb nehézsége, hogy egy bizonyos ponton a múltba visszaküldött áldozat nem lesz más, mint a saját jövőbeli énünk – hogy a szálak elvarrassanak, minden bérgyilkos utolsó célpontja idősebb önmaga lesz. Joe (Joseph Gordon-Levitt) azonban futni engedi jövőbeli önmagát (Bruce Willis), ami az alvilágon belül megbocsájthatatlan bűnnek számít, így menekülni kényszerül munkáltatói bosszúja elől. Az idősebb Joe eközben, ismerve a jövőt, változtatni próbál az elkövetkezendő eseményeken – igyekszik felkutatni és megölni egy gyermeket, aki ekkor még csak tízéves, de később a világ zsarnokává nőné ki magát.

A Looper igazi hardcore akciófilm, méghozzá a durvábbak közül. A látványorientált, mozgalmas jelenetek már-már naturalistának mondható szellemiséget tükröznek, nem egy közülük akár horrorfilmeknek is büszkeségére válhatna. A film készítői nem fukarkodtak sem a vérrel, sem az egyéb olyan elemekkel, melyek az elborzasztást célozzák – tehát aki régóta várt egy olyan igényes akciómozira, ahol az alkotók kezét a nézőszám-optimalizálás kényszere nem kötötte béklyóba, végre elégedetten dőlhet hátra a karosszékben. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a jelenetek többsége egy árnyalattal visszafogottabb hangvétel mellett is működőképes maradhatott volna, így felmerül a kérdés, nem öncélú-e a belsőséges hangulat, ami (nem mellesleg) sok nézőben akár visszatetszést is kelthet. Könnyű azonban érveket találni amellett, hogy e kegyetlen jelenetek nélkül a film atmoszférája alapvetően sérülne, a disztrópia elerőtlenedne, az alkotás pedig a csendes szürkeség irányába tenne egy bátortalan lépést. A Looper azonban minden szempontból karakteres darab, és ennek az egyik biztosítéka – sok más mellett – a szórakoztató célú brutalitás is.

Mégsem az akciójelenetek véressége az, ami miatt a film kiemelkedik a hasonló alkotások tömegéből – hanem a sztorija. A Looper története, annak minden csavarjával, morális kérdésfelvetésével és izgalmat biztosító érthetetlenségével abszolút lebilincseli a nézőt, és nehezen felejthető élményt tud biztosítani számunkra. Annak ellenére, hogy az expozíció (bevezető) kicsit talán elnyújtott, ráadásul a középpont környékén mintha valamennyire le is ülne a film, az időutazást boncolgató alaptéma és a különböző, közbeékelt apró kis érdekességek (gondolatok, karakterek, megoldások) bőven elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy magával ragadják a néző figyelmét. A „hanyatlás végi Róma” hangulatát idéző jövőkép tökéletes alapot kínál olyan morális kérdések megpendítéséhez, minthogy a nemesebb cél érdekében meddig mehet el az ember, hogy vajon miért vállalunk olyan munkát, ami egyértelműen felzabálja az életünket, hogy mit mondanánk harminc évvel fiatalabb önmagunknak, ha leülhetnénk vele kávézni, vagy milyen élményre van szüksége egy embernek ahhoz, hogy tisztább és értékesebb életet tudjon élni.

A film tudatában van saját korlátainak. Ismeri az időutazás kérdéséből származó alapvető paradoxonokat, így számol is azzal, hogy a történet garantáltan hemzsegni fog feloldhatatlan logikai bakiktól. E problémák megoldására a Looper nem is szán a kelleténél több időt és energiát, ehelyett egy (Bruce Willis karakterének szájába adott) rövid és frappáns monológgal reflektál rá, majd egyszerűen továbblép rajta, arra biztatva a nézőket, hogy mi se időzzünk túl sokat ezen a kérdésen. Emellett az elegáns gesztus mellett a film ráadásul mindent meg is tesz annak érdekében, hogy mégis kárpótoljon minket a kellemetlenségért. Miért is rugóznánk logikai fejtörőkön, ha helyette élvezhetjük a filmes utalások hadseregét (Bruce Willis például a Ponyvaregényből ismert barna bőrdzsekiben feszít), a stílustörésből származó humort (a feszültségtől terhes jelenetekben gyakran burleszkes gegek jelennek meg) vagy az ötletes és hangulatos látványvilágot? A Looper az utóbbi évek egyik legkarakteresebb akciófilmje, megérdemli hát, hogy a kevés gyengesége helyett inkább a bitang erős erényeire fordítsuk figyelmünket.

A képek forrása: port.hu

Looper – A jövő gyilkosa (Looper)
Rendezte: Rian Johnson
Színes, feliratos, amerikai sci-fi, 2012.