Az év vége mindig meglepetésekkel teli időszak, sosem lehet tudni, melyik nagyágyú vagy éppen frissen alakult zenekar rukkol elő egy új anyaggal, ami aztán képes felforgatni az egész évről alkotott képet. Ugyanezt a hatást idézte elő a budapesti Sunwharf is, amely bemutatkozó EP-je, a
Budapessimism az őszi-téli szezont mindenestől felrázta. A banda nem a semmiből ugrott elő, a magyar underground neves zenészei alkotják olyan zenekarokból összeállva, mint a Dalriada, a Locust on the Saddle vagy a Drive Me Dead. Egyszerű, de őszinte rockot játszanak, a cél pedig a fővárosi életérzés átadása volt – ennek zenei megvalósítása abszolút sikerült.
A négyszámos EP címe igen hangulatrombolónak tűnhet, de az anyagot végighallgatva korántsem klasszikus depresszív témákat kapunk, sokkal inkább stoneres, nyomokban sludge-os rockot, ami sok esetben a „sírva vígad a magyar” érzését idézi fel. A borító kopottas hatása, illetve a rajta olvasható Neil Gaiman-idézet mind remekül bevezetik az anyag tematikáját. A produkció minősége kifogástalan, a zenészek által nyújtott teljesítmény egyenletes, Rieckmann Tadeusz pedig kilépve a dobok mögül frontemberként is kiváló.
Az alig húszperces anyagot a címadó
Budapessimism indítja. Mind erre a számra, mind az egész kiadványra jellemző ugyanaz a hozzáállás, mint amit a szintén tavaly megjelent új Wall of Sleep-lemez kapcsán igyekeztem
kiemelni: adott egy zenei zsáner, amely tempójában nincs túlpörgetve, mégis tökéletesen alkalmas melankolikus témák megragadására, hiszen nem felejt el energikus maradni. Talán szerencsésebb lett volna, ha a nyár végén, az augusztusi naplementében jelenik meg az EP, hiszen tökéletesen felidézi az év ezen időszakának budapesti érzésvilágát. Sok benne a nyomasztó dolog, az elkeseredettség, mintegy követeli az alkoholt és a dohányfüstöt, de ebben az esetben nem az érzékek eltompítása a cél, hanem azok élesebbé tétele.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=G8zglQScR3I[/youtube]
A második,
Drought című tétel kifejezetten középszerűen indul, és fent is tartja ezt az álcát egészen a harmadik perc kezdetéig, amikor igazi amerikai, mocsárszagú döngölésbe csap át, és egy dögös, de könnyed szólóval zárja le a kalapálást. Minden bizonnyal koncertkedvenc lesz a
Yoke, amely a leggyorsabb szám az összeállításban. Ügyes húzás, hogy sosem lép ki a középtempóból, így megint csak illúzióként tartja fenn a némileg energikusabb hatást, amit az újabb szóló csak tovább fokoz. A záró
Voiceless, ami egyben az EP leghosszabbja, mutatja a legtöbb sludge-jegyet: kifejezetten őrlőre és fájdalmasra sikerült. Ahogyan az a számok címeiből is látható, igencsak letört hangulatot áraszt magából a zenekar és debütáló felvételük, a fentebb látható klip pedig igyekszik ugyanezt képileg is megragadni.
Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ez a nem túlbonyolított, stoneres rock nagyon is alkalmas a búslakodás mellett az önfeledt szórakozásra is. Ezt a kettős élt a Sunwharf tökéletesen kiaknázza: megkérdőjelezi az élet értelmét, a legsúlyosabb kérdésekre pedig igyekszik pesszimista választ adni, de folyamatosan kötelez arra is, hogy ezen felülemelkedve ledobjuk magunkról béklyóinkat. Minden mozzanatában látszik, hogy a Sunwharf legénysége nem ma kezdte, reméljük, hosszú életű projektté fog válni.
Facebook
itt.
Bandcamp
itt.