Merész dolog januárban megnevezni az év magyar moziját, de alakuljon bárhogy is az előttünk álló esztendő, valószínű, hogy Az állampolgár nemcsak 2017, de a korszak jelentős darabjaként kerül be a hazai filmes kánonba.
Szerencsére Vranik Roland nem tartozik azon rendezők közé, akik évről évre ontanák magukból a kapkodás okán sokszor kétes értékű produkciókat. A 2005-ös Filmszemlén többek közt a Legjobb film díjával kitüntetett Fekete kefe óta eltelt bő tíz évben a 2010 elején bemutatott Adás után Az állampolgár a harmadik nagyjátékfilmje. Új munkája még akkor is megkerülhetetlenül fontos, ha valaki „migránsfilmként” tekint rá, holott ennél jóval többről – vagy inkább másról – van szó.
Többnyire azok a dokumentumfilmek kötnek ki a néhány éve használt „migránsfilm” vagy „migrációs film” skatulyában, amelyek a tényleges migráció folyamatából mutatnak be egy szakaszt, az élhetetlen körülményektől való szabadulás vágyától a vándorlás kálváriáján át a kitűzött célországba való megérkezésig, az odaérkezőkre zúduló problémák bemutatásáig. Az állampolgár a fentieket figyelembe véve egyáltalán nem „migránsfilm”. Egy hosszú évek óta Magyarországon élő, dolgozó, a nyelvet jól beszélő, munkahelyén megbecsült afrikai bevándorló, Wilson néhány hetébe nyerhetünk bepillantást. Egy olyan ember személyes drámájába, aki jó ideje túllépett a menekültstátuszon, és igyekszik még mélyebbre integrálódni az őt többnyire befogadó, időnként mégis kirekesztő magyar társadalomba. Az amatőr dr. Cake-Baly Marcelo (Vranik felfedezettje) által játszott férfi minden vágya, hogy letegye az állampolgári vizsgát, ezzel mintegy végérvényesen és visszavonhatatlanul magyarrá váljon. Az, hogy egy ilyen vizsgán egyébként a hazai lakosság hány százaléka hasalna el (nyugodtan kijelenthetjük: nem kicsi), érdekes körülmény, a lényeg azonban Wilson illuzórikus és naiv hozzáállása, az a hamis remény, amit az állampolgársággal kapcsolatban táplál. Igaz ugyan, hogy saját magának bizonyítana a papír megszerzésével, de ha másért nem, bőrszíne miatt a vizsga után is feltehetőleg hasonló atrocitások érnék, mint előtte.
A film édeme, hogy bemutatja, bármennyire céltudatos is Wilson a vizsgát illetően, alapvetően ugyanazon elv alapján működik, mint bármely menekült (például az életébe váratlanul betoppanó, nála menedéket kereső iráni lány is): úszik az árral, és beletörődik a sorsával kapcsolatos döntésekbe. A szerelmi szál, amely Wilson és az őt a vizsgára felkészítő családos asszony, Mari (Máhr Ági) között szövődik, szintén nem a fekete férfi határozottságának köszönhetően válik erőssé – Mari hozza meg a döntést, hogy elhagyja az egyébként tokától bokáig rasszista és rosszindulattal teli családját, hogy új életet kezdjen. Wilson itt sem aktív befolyásolója az eseményeknek, pusztán engedi, hogy pozitív változás következzen be az életében.
Vranik filmje a téma súlya ellenére nem szűkölködik helyzetkomikumban. A humor az adott pillanatokban szellemesnek hat, később viszont, a nagy kép összerakásakor rájövünk, hogy valójában minden mosoly mögött keserűség rejtőzik. A film eszköztelen, minimalista formája, az imbolygó, kézikamerás felvételek nemcsak az egyes szereplők, hanem a teljes élethelyzet bizonytalanságát is jól tükrözik. Az állampolgárral kapcsolatban megemlíthetnénk a dokumentarista játékfilm kategóriáját, de nem fednénk le vele a valóságot. Vranik Roland rendezése ízig-vérig játékfilm, példás történetvezetéssel, megfelelően adagolt drámai csomópontokkal, pusztán attól válik dokumentumízűvé, hogy hajszálpontosan rajzolja le a jelent és a körülöttünk történteket.
Pontszám: 10/10
Az állampolgár
Színes, magyar dráma, 109 perc, 2016
Rendező: Vranik Roland
Operatőr: Juhász Imre
Szereplő(k): dr. Cake-Baly Marcelo (Wilson), Máhr Ágnes (Mari), Arghavan Shekari (Shirin)
Bemutató dátuma: 2017. január 26. (Forgalmazó: Mozinet)
Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott