„Átjárhatóságról írok” – Interjú Antal Balázzsal

A Nyíregyházi Egyetem és a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem oktatójaként te magad is két világ közötti „átjáró” vagy. Kölcsönhatásban áll az életedben e két világ?

Az államhatár is felnyitható sokfelől és sokféleképp, leszámítva persze a járványidőszakot. A kölcsönhatás megvan, engem az irodalom vitt Erdélybe, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem doktoriskolájába. Amikor főiskolai hallgatóként a Sinistra körzetet olvastam, sehogy nem fért a fejembe a magyarországi kritika azon megjegyzése, hogy a Bodor Ádám-féle prózaművészet társtalan volna. Elkezdtem beleolvasni magam a Forrás-nemzedékek könyveibe, melyek már akkor is láthatatlanok voltak Magyarországon (nagyobbrészt még mindig azok) – láthatatlanok, illetve megközelíthetetlennek tűnők. Ebből nőttek ki a könyveim, és remélem, fognak is még további könyvek nőni belőle.

Mikor kezdett el foglalkoztatni az átjárhatóság problémája?

Átjárhatóságról írok, de gyorsan hozzá kell tenni, hogy ez igazából a kötet anyagának az összeállásakor derült ki, vagyis nem előzetes koncepcióról van szó. Ráadásul a végén sem én figyeltem fel rá, hanem kiváló szerkesztőm a Műút-könyveknél, Vásári Melinda. Igazat kellett adnom neki: olyan szövegek érdekelnek, illetve a szövegekből olyan jelenségek, amelyek a kánonok többszólamúságáról adnak bizonyságot – azzal együtt persze, hogy tartózkodnék akármely kánon pontról pontra történő alapos körülírásától –, és a tanulmányok legtöbbjét is ez köti össze. A poétikai tradícióban ezek szerint a hagyománytörés a legérdekesebb számomra. Nem mintha anélkül nem lehetne remek egy mű, mégis ez érdekel, vagy legalábbis ezt látom meg leginkább mindegyikben. Azt hiszem, ebben szerepet játszik az az olvasói alapállásom, hogy folyton tisztázni akarom a magam pozícióját is.

Nem az érdekel, hogyan olvastak egy szöveget, vagy akár egy egész kánont a történeti tradícióban, sokkal jobban izgat az, hogy hogyan lehet olvasni még

– bár feltételezem, ezzel megint csak mindenki így van.

Irodalomtörténészként milyen jellegű szövegek foglalkoztatnak leginkább?

A 20. század második felének irodalma különösen terhelt ideologikus olvasatokkal, olyannyira, hogy sokszor már csak az, hogy milyen szövegekkel foglalkozik egy értelmező, elégnek mutatkozik őt magát is valamely ideologikus mezőben láttatni. Engem meg az ideologikus olvasatok nemhogy nem érdekelnek, de a szövegeket is, amelyekkel foglalkozom, igyekeznék kiragadni ebből a mezőből, azt érzékeltetve, hogy a jobbadán esztétikai alapú megközelítések szabad játéka felől is felnyithatók ezek a művek. Más esetekben, más tanulmányokban meg arra figyelek, hogy az esztétikai alapú megközelítések kereszttüzében álló művek hogyan válnak másféle téteket is tartó szövegekké, például hogyan valósítják meg egy regionális közösség reprezentációját. Vagyis az esztétizáló munkák felnyitása is nagyon érdekes.

A realista műfaj átalakulását vizsgálva a könyvedben sokat foglalkozol a múlt század ’60-as, ’70-es éveiben Erdélyben megjelenő Forrás-kötetek szerzőivel, akiket „abszurd generációnak” is neveznek. Vajon főként miért éppen az ő expresszionista-abszurd szövegeik jelentették a klasszikus realizmusból kortárs realizmusba hajló prózafordulat kezdetét?

Azt nem tudom, hogy a „nagy” prózafordulat velük kezdődött-e, de azt igen, hogy egyfajta fordulat az ő prózájukban is végbement, amely sok tekintetben a prózafordulathoz hasonló következményekkel járt. Abban biztosabb vagyok, hogy másféle elképzelések vezették őket, mint akiket a prózafordulat íróiként tartunk számon, valamint abban is, hogy a „radikalizálódás” után itt is következett egyfajta „klasszicizálódás”, visszarendeződés, de az ezután született művek már – megint csak mint a prózafordulatnál – nem lehettek teljes egészében „érintetlenek”. A ’60-as évek végi Romániában egy rövid ideig tartó belpolitikai-ideológiai lazítás következtében lehetővé vált, hogy a korábbiakhoz képest nagyobb számban szóhoz jutó nemzetiségi írók közvetlen politikai-társadalmi tapasztalataikról számoljanak be műveikben. No persze azért még mindig nem direkt, nyers bírálatok, realista beszámolók formájában, hanem bizonyos „csúsztatásokkal”. Születnek krimik, sci-fik, mítoszregények, különböző zsánerek eszközéhez is bátran és kreatívan nyúlnak az egyértelműen a magas irodalomban érdekelt szerzők, és mind egy-egy képtelen túlzásokba eső, banálisan brutális, elmebeteg, következetlen, kapkodó, embertelen és dehumanizáló hatalom, valamint az annak alávetett egyén viszonyáról beszélnek. Valóságos abszurd hullám indul el, nem annyira a közép-európai abszurd diskurzushoz (Hrabal, Kundera vagy éppen Örkény abszurdjához) kapcsolódva, sokkal inkább Kafka és Beckett, vagy éppen Orwell vonalát folytatva. Ráadásul mindez pontosan azokon a közösségi alapokon épül meg, amelyeket a transzilvánizmus identitásformáló jelentőséggel ruházott fel – vadregényesből rémálomszerűvé változó természet, összekuszált, elhallgatott múlt, a szétesett közösség helyett önnön személyiségüktől is megfosztott egyénekkel. A korszakban dominánsnak tekinthető realista prózaalakzatoktól narratív megoldásaiban is eltér ez az írásmód, másképpen gondolkozik elbeszélésről, történetről, középpontokról és figurákról, de összességében mégiscsak valami olyasmi látható, hogy a cél a valóságról való hiteles beszéd lehetőségének a visszaszerzése e képtelenségek által. Vagyis azáltal, hogy nyilvánvalóan meg nem történhető dolgokról írunk, sugalljuk, hogy igenis megtörténnek mindezek velünk.

Meddig tartott az abszurd irodalomnak ez a virágkora?

A „hullámnak” a politikai szigorítás vetett véget, de az abszurd beszédmód elemei máig nem tűntek el az Erdély elmúlt évtizedeit tárgyaló regényekből. Mindezt ideologikus olvasatok felől közelítve pillanatok alatt meg lehet érteni, az esztétikai vetületei a dolognak azonban messzebbre nyúlnak, több odafigyelést igényelnek. Ahogy írtam, itt jön képbe mindaz, ami a prózafordulat környékén is elhelyezhetővé teszi ezeket a munkákat. Hozzá kell tenni, hogy nemcsak a magyar kisebbség szerzőinek műveit érdemes megnézni itt, hanem a bánsági-temesvári Aktionsgruppe munkáit, de a román irodalomból is illeszthetők melléjük párbeszédképes darabok – elsősorban Ştefan Bănulescura gondolok. Az abszurd irodalmáról szóló egyik legkiválóbb monográfia pedig egy román szerző műve, Nicolae Balotáé, aki szintén a szocializmus időszakában dolgozott ezen a jelentős szövegén.

Kezdve Karácsony Benővel, több tanulmányodban és kritikádban is foglalkozol az erdélyiség kérdésével. Hogy látod, magyar írók műveiben az elmúlt idők során hogyan változott az Erdély-kép és az Erdélyről való gondolkodás?

Én úgy látom, hogy a valamirevaló írók gondolkodásában szervesen épült mindig is egy valóságos Erdély képe, elkülönülve a giccstől, és persze láthatatlanabbul. Nyilván fogalmazhatnék óvatosabban, nem mondva azt, hogy „egy”. Mert Erdélyből is többféle van, és mind valóságos, legalábbis épp annyira, mint amennyire imaginárius. Mindenesetre szerintem az emelkedett, kissé romantikusabb transzilván képtől a mába az abszurdon megszűrt Erdély-képeken vezet az út, hogy elérjünk az olyan mai szintézisekig, a talán már a metamodern határvidékein is átevező újraértési kísérletekig, mint amilyen például Vida Gábor vagy Tompa Andrea műveiben rajzolódik meg.

Bár mostanság kevesebb művelője akad, a valóság mind hitelesebb bemutatására törekvő irodalmi szociográfia mindig is az irodalmi hagyományunk része volt. A szociológiához közel álló irodalmi műfaj mai szerzői mennyire hagyománykövetők, és írásaikkal miként járulnak hozzá lokális és regionális identitások kialakulásához?

Ha hozzájárulnak, akkor a megőrzés és a tudatosítás vonalán. Identitásformáló szerintem csak jól megcsinált könyv lehet, még akkor is, ha nem az identitásformálás a fő célja, sőt, talán éppen akkor. Én úgy látom, hogy ez a műfaj újjáéledőben van. Mióta az elmúlt tíz esztendőben a például a szegénységről szóló állami szintű diskurzust az elhallgatás és a tagadás jellemzi – lásd, mi is a helyzet a KSH (mély)szegénységről szóló adataival –, azóta az irodalom egyre nagyobb erőket mozgósít a témában. És ez üdvözlendő.

A prózafordulat után a szociografikus írásmód sem olyan persze, mint előtte volt, az empátia és az irónia, azt hiszem, egyszerre van benne jelen.

A legjobb művek maróan kritikusak, miközben belülről ábrázolnak.

Bizonyos terek lehetnek 20. századi történelmi traumák színterei is, amelyek múltját a kollektív emlékezet őrzi ugyan, de mélyen hallgat róla. Egy lakosságcserét megélt falu áldozatainak vagy a „magyar gulag” elszenvedőinek lokalitásba költöző emlékezete miként képes mégis a saját periférikus nézőpontjából – szemben akár kanonizált narratívákkal is – megkonstruálni térsége történelmét egyes írók műveiben?

Identitásunk része kell legyen mindaz a rossz is, ami történt. Az elhallgatás, a tagadás kultúrája jellemzi a kisközösségi emlékezetet. Minderről azok a művek beszélnek, amelyek fellépnek ez ellen. Kováts Judit regényeinek élményanyaga például nagyon hasonló a Závada Páléhoz, csak éppen az észak-alföldi régió történeteit gyűjtötte fel eddig regényeiben. Az író történész, történetkutatói módszerrel nyúl az irodalmi anyaghoz is. A kényes témák természetesen ritkán találkoznak egy régió önképével, szinte ellenszélben dolgozik az alkotó, de persze pontosabb úgy fogalmazni, hogy közöny veszi körül. Nem csoda: olyan dolgokról beszél, amelyek kellemetlenek még ma is. Mégsem pontos az önkép nélkülük. A kortárs művek önszemlélete talán minden korábbi korszakénál illúziótlanabb. Hiszen olyan történelmi tapasztalatokkal „gazdagodott” minden közösség, amely bebizonyította, hogy különösebben semmilyen szélsőséges rendszerrel sem volt ellenálló az ember, behódolt, és kiszolgálta a különböző diktatúrákat. Ezt a mai közösségi emlékezet is másként próbálja tételezni, mert egyszerűbb akár áldozatnak, akár hősöknek látni magunkat. A traumákra való emlékezésben azonban benne van, hogy az elkövetők is mi voltunk. Meg a cinkosok. Azt hiszem, a Kováts-regények a súlyosságuk miatt sosem lesznek igazán népszerűek abban a térségben, amelyben szinte missziós munkát végeznek, de a fontosságuk felismerése egyre nőni fog az emlékezet szempontjából.

Irodalmi művekről való elemzéseid tanúsága szerint a valóságos, reális terek mellett a kitalált terek és mágikus világok éppúgy fontos szerepet játszhatnak az azonosságtudat alakításában. Ezek miként képesek valódi identitás érzését kelteni?

A rájátszás gondolata profin megcsinált művekben lehet nagyon vonzó. Csabai László Szindbád-ciklusának Nyárligete a ráismerés gesztusával vonzza a nyíregyháziakat, szabolcsiakat vagy akár a beregieket. Itt persze megvan, hogy pusztán egyetlen név cserélődött ki, így aztán minden más jól felismerhetővé teszi a vidéket és annak lakóit. Csabai megmutat mindent, ami a távoli vidékek számára láthatatlan volt a Nyírségből és annak lakóiból, a szlovák anyanyelvű tirpákokból – valóságos brandet épít. Mindezt nagyon olvasmányos módon, úgymond jól fogyasztható szövegekben. A kultúrtörténeti adalékok lassú adagolása sajátos ízt és pezsgést ad a krimik sémáival nagyon élénken, termékenyen élő és jó értelemben visszaélő, magas fokú szórakoztatásra is megfelelő, esztétikailag is igényes műveivel. Az olyasmi súlyok távol állnak tőle, mint Kováts Judit ugyanezen térségről szóló regényeitől – nyers szembesítés helyett kis cinkos összekacsintásokkal mutatja meg az élet mindenkori abszurditását.

A kulturális idegenség, a kívülmaradás érzése éppoly fontos elemévé válhat a regionális hovatartozás megélésének, mint az otthonosságtudat. Oravecz Imre regényciklusában egy magyar család tengerentúli exodusának történetével a múlt század ’20-as, ’30-as éveinek Amerikájába kalauzolja el olvasóit. De a kivándorlás nemzeti tragédiáját személyesen megélő Árvai családot gyötrő sorkérdések némi áthallással ma éppoly aktuálisnak tűnnek, mint száz évvel ezelőtt. Miként ábrázolja Oravecz az idegenbe szakadt magyarok hazavesztésének kollektív élményét?

Oravecz regényciklusában az én számomra is az a legmeglepőbb, hogy a líranyelvet olyan bámulatos termékenységgel megújító szerző prózaíróként milyen jólesően konzervatív eszközökhöz nyúl. A fene tudja, mit várjon az ember egy olyan poétától, aki a lírát lírátlanítja. Hogy a prózája lesz lírai? Nos, nem. Nyomon követve a ciklus alakulását, az első kötet nyelve még inkább tanácstalanná tett – minthogyha az, ami lírában briliánsan működött volna, prózában kicsit bizonytalanabb lenne. A Kaliforniai fürj a fordulópont: ott találja meg igazán magát ez az elbeszélő. Klasszikusan értett, nehéz regényeket írt Oravecz, de ma szinte üdítően hat a nehézkességük, a darabosságuk, a lassúságuk. Mert mer nehéz és nem a végletekig komponált mondatokat is kiengedni a kezéből, hogy a végletekig megkomponált történetet elmesélje. Még az is működik, hogy nem egyenletes színvonalú a három regény – hiszen együtt így is az egyik legnagyobb formátumú mai prózaművet teszik ki. A Rög gyermekei ráadásul helyenként már-már horzsolóan illúziótlanul szemléli az embert és a történelmet, vagyis megint csak szembesítő jellegű. Végül is azt kell mondanom, hogy lírikusi teljesítményéhez mérhető ciklus került ki a keze alól.

A prózafordulat megváltoztatta a lokalitásról és regionalitásról való írói gondolkodást?

Újra tétje lett a történeteket helyhez „kötni”. Vagy mondjam másképp, mert azért a történet képlékenyen értendő: hogy a nyelv és a narrátor szemléletmódja mer élni a lokális formákkal.

Amikor baj van a valósággal, a valóság köznapi értelemben vett interpretálásával, például a politikai közösséget formálni óhajtó médiumokban, amelyek fenntartják maguknak a világmagyarázat jogát, akkor erősödik meg ez a vonal az irodalomban.

Tudjuk-e, miről beszélünk, amikor azt mondjuk, „magyar”, amikor azt mondjuk, „határon túli magyar”? Egyes számban. Miközben a sok kicsi közösséget, amelyet odaértünk, egyáltalán nem ismerjük. Nem szerencsés, ha politika kényszerít ki irodalmi változásokat – de ebből születhetnek komoly fejlemények. Szerintem ilyeneket látunk most.

Könyved második részében magyar írók műveiről írt kritikákat olvashatunk, köztük több fiatal, talán a széles olvasóközönség előtt még nem annyira ismert szerző köteteit is elemzed. Témaválasztásuk, műfaji vonzódásuk, stílusuk tekintetében milyennek látod a mai fiatal vagy középgenerációhoz tartozó íróinkat?

Sokszínűnek és rendkívül izgalmasnak. Esetlenségeiben is fontosnak. Az írói mesterséget egyre többen bírják remekül. Nagyon sokakhoz fűződően táplálok komoly reményeket nagy műveket illetően.

Tudományos és egyetemi oktatói tevékenységed mellett eddig három szépirodalmi köteted is megjelent. Novelláidban és verseidben is vonzódsz a határátlépésekhez?

Igazából nyelvekhez és beszédmódokhoz vonzódom a szépírásban. A többit ezek teremtik meg. Az igaz, hogy az egyre radikálisabb nyelvek és beszédmódok felé terelődöm folyamatosan – szóval ennyiben talán igen. De nagyon igyekszem eltávolítani az irodalomtanárt a szépírási munkáim környékéről.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Szeretnék egy alaposabb munkát írni a magyar abszurd prózáról, ezt el is kezdtem már. Nem tudom, hogy monográfia formájában képes leszek-e erre, vagy tanulmányokra esik majd szét, ez a jövő zenéje. Persze előbb most szépprózán töröm a fejem. Tavaly prózakönyv írására kaptam NKA ösztöndíjat – mielőtt továbbmegyek, azt akarom lezárni.