Plázarekviem – Kritika a 007 Nincs idő meghalni című filmről

Fontos információ, hogy a ma 007 Nincs idő meghalni címen ismert huszonötödik rész 2019 végén gyöngyvászonra kerülhetett volna. Danny Boyle és írótársa, John Hodge egy új hidegháborúval kecsegtető spionmoziban gondolkodott, ám a produceri teendőket is ellátó Daniel Craig, valamint a közel hatvanéves franchise mögött álló Eon stúdió oroszellenesnek vélte a szkriptet. Emiatt kukázták többek között a főgonosznak kinézett, a Pawlikowski jegyezte Hidegháborúból ismert Tomasz Kotot. A sztár Bond önfeláldozására vonatkozó ötlet pedig Boyle-nak nem tetszett: a Trainspotting rendezője a hős életben maradását tűzte ki célul. A kreatív nézeteltérések a Covid19 premier-halálzónájába űzték minden idők legnehezebben elkészülő Bond-filmjét, ráadásul Craig ukáza a végül megvalósult projekt irányát is nagyban meghatározta.

Az új moziban humorba fulladó, tradicionális vonalvezetésű és revizionista, a kövült szabályokon módosító Bond-kalandok próbálnak összhangra lelni, e gyökeresen ellentétes nívók azonban kioltják egymást.

Moore-filmbe illően kezdünk: ezúttal egy nanobotokat tenyésztő, vírusfertőzéssel holokausztot előidézni vágyó, sebzett arcú klisé-pszichopata számításait húzza keresztül az MI-6 vitéze, aki közben szívzűrök és bizalmi kérdések rengetegében ténfereg. E Holdkelté ből rémlő felütésről pedig gyorsan visszaverődik a Connery ( Oroszországból szeretettel) vagy a Lazenby-féle 007-kalandok tónusa, holott a nyitány teljesen mást ígér: reményről, majd a bizalom felszámolódásáról elmélkedik autós üldözésbe és lövöldözésbe csomagolva a párkapcsolati tragédiaként lecsengő főcím előtti jelenet, végletekig hitelesen. Onnantól viszont, hogy rajzfilmszerű karikatúrává silányított tudóst, üvegszemű fogdmeget nézünk, a Rami Malek által játszott, vaskos kelet-európai akcentusú ellenlábast pedig Lyutsifer/Lucifer Safinnak hívják, a komoly hangütés is repül ki az ablakon.

Progresszívnek hiszi magát a Nincs idő meghalni, de hatalmas bökkenő, hogy nemcsak nem osztja meg a feminizmus szó hallatán dühbe guruló közönséget, de ez a szál jószerivel nem is létezik a filmben. Bond ledönthetetlen alfahím – hiába vonták be az írógárdába a Fleabaggel ikont teremtő Phoebe Waller-Bridge-et, szerzői védjegyeinek nyoma sincs a színes bőrű 007-esként nyitó, de végül Bond parancsnok nyomában kullogó Nomiban vagy az idegesítően vidámra hangolt, hiperaktív, sőt tökéletes, így tárgyiasított, férfiakat kiszolgáló CIA-s kolléganőben. Csupán Madeleine Swann, hősünk utolsó szerelme válik igazán kidolgozott, már-már drámai alakká: Léa Seydoux túl jó a magát százhatvanhárom perces játékideje révén eposzinak hazudó, túlbonyolított cselekményű, összevissza kapkodó, óvodás érzelmi világúra egyszerűsített sztorihoz. Karakterében érezzük az anyai ösztönt, a vívódó romantikust, a kitartó, nehézségekkel dacoló agilis nőt. Vele indul, és a személyével is zárul a játékidő – a Nincs idő meghalni legalább az ő tragikai vénájában hű a beharangozott „woke”-esztétikához, sőt, centrális szerepbe emelése az übermacsó Bond szerepkörét is finoman megkérdőjelezi.

A Nincs idő meghalni ügyetlenül vázolt problémafelvetésében a Casino Royale vezértétele tér vissza, azaz a boldogságot hiába kereső, pusztán a kötelességetika terhe alatt roskadozó Bond utazása köré épül a cselekmény. Úgy tűnik, a főalak végre békére lel, van miért élnie a büntetlen gyilkolás, robbantgatás helyett, de kérdés, hogy öröm vagy teljes kárhozat lesz-e a jussa az utolsó pillanatban. Az aktuális etapot rendező Cary Fukunagánál ráadásul a vírusfertőzés – túl azon, hogy nyugtalanító Covid-metafora – az árulásokon, megtévesztéseken, szerelmi csalódásokon, majd újrakezdésen nyugvó melodrámai narratíva tökéletes szimbóluma. Emellett pedig ez a téma a 007-karakternek is új arcot kölcsönözhetne. A Nincs idő meghalni viszont a SPECTRE-től örökölt, brazil szappanoperákra emlékeztető, arcba préselt, negédes szentenciákra voksol, és eszébe sem jut elegáns visszafogottsággal, nüanszokkal érvelni az örök bástyaként szolgáló James Bond félistensége mellett.

Fukunaga derekasan végigviszi a 2006 óta húzódó történetszálat, és választ ad Bond illékony boldogságának dilemmájára, de másban is érdekelt. A Skyfallban már felvetődött gondolatkör, vagyis a múlt elengedése jelenik meg, így korántsem meglepő, hogy a Nincs idő meghalni bezárja a kört, a 007-es barátainak, szeretteinek kiiktatása után Bondot is utoléri a változás szele. Remek felvetés, csakhogy – hűen a címhez – a kifejtésére már nem jut idő.

Craig teátrálisan gesztikulálja saját hattyúdalát, és ormótlanul nevetséges mondatok hangzanak el a drámainak szánt fordulópontokon.

Sőt, a Nincs idő meghalni játékidejének második fele egyenesen családi melodrámaként határozza meg önmagát, így a filmet semmi nem tartja vissza a ragadós cukormázba fulladástól.

Nem segít az sem, hogy Fukunaga a debütrendezése, azaz a Sin Nombre óta képtelen szentimentalizmus nélkül befejezni a munkáit: a True Detective első évada és a Hontalan fenevadak után a Nincs idő meghalni-t is ugyanez fekteti két vállra. Gusztustalan, CGI-aranyfényben mártózó, a Logan rátermett gyerekszereplőjét a Halálos iramban 8 infantilizmusára cserélő zárlatában a huszonötödik 007-es kaland zuhanórepülésben végzi ki magát. Bond továbbra is szexista, macsó, diadalmasan fennmaradó, a konzervatív Egyesült Királyságot szolgáló hősként teszi le lantot. Rétegzett hattyúdalra ne várjunk, csupán egy plázaközönségnek adott, hihetetlenül nyálas lezárás a végeredmény. Az Őfelsége titkosszolgálatában zárómondatát („we have all the time in the world”) Louis Armstrong-dalként újrahangoló – nem mellesleg a Casino Royale szikár kémthrillerhősét teljesen meggyalázó – búcsúepizódnak semmi köze az érzékeny leköszönéshez, a gátlástalan érzelmi manipulációra játszó síróeposzokhoz annál inkább.

A film adatlapja a MAFAB-on