Ami kimaradt – 10 elfeledett filmes gyöngyszem a közelmúltból

A szokásos frusztráció az Amerikai Filmakadémia konformista döntéseivel kapcsolatban idén februárban (is) elmaradt, és rendkívül erős mezőnyből kerültek ki azok a különleges filmek, amelyek a közbeszéd tárgyát képezték. Azonban még a Globe-jelölések, valamint a nyári európai filmfesztiválok kínálatában is akadtak olyan művek, amelyek könnyedén ott vannak az elmúlt pár év említésre méltó alkotásai között. Az egyre növekvő kínálatról nem is szólva, ami a különböző streamingplatformokon lát napvilágot, és ami sokszor a szokásos fesztiválkörutak kikerülésével kerül képernyőinkre.

Szóval a félbeszakadt, mostanság épp az újraéledés jeleit mutató mozis év közepén érdemes még egy pillantást vetni a közelmúlt kevésbé sztárolt filmjeire és bepótolni a lemaradásunkat.

V. Henrik

Merész, újító szellemű Shakespeare-adaptációkból mára már Temzét lehetne rekeszteni: Kenneth Branagh maratoni, teljes szöveges Hamletje, Julie Taymor nemcserélős Vihara és Ralph Fiennes lövöldözős Coriolanusa után már bizonyosan elmondhatjuk, hogy a Bárd sorai értő kezek között szinte minden kontextusban megállják a helyüket a filmvásznon.

Az V. Henrik azonban más úton nyúl Shakespeare tragédiáihoz, ami egyszerre volt konzervatív és merész döntés az alkotók részéről. A film nemcsak egy, hanem rögtön három színdarabot dolgoz fel, és még részleteiben sem hagyatkozik a shakespeare-i szövegre. A Henriád Halját követjük a filmben, aki később V. Henrik angol királyként írja be magát a történelembe, és akit Timothée Chalamet visszafogottan, de érzékletesen alakít. A részben Szilvásváradon forgatott alkotás a IV. Henrik 1-2. és az V. Henrik történetén alapul, és ügyesen gyúrja át a darabok történelmi és fikciós elemeit egy olyan történetbe, amely egyszerre tűnik klasszikusnak és újszerűnek a néző számára – ráadásul úgy mesél el egy nagy ívű történelmi sztorit, hogy a színművek konfliktusait is hűen feldolgozza.

A David Michôd rendező által összetartott és fantasztikus szereplőgárdával (Joel Edgerton, Robert Pattinson, Thomasin McKenzie, Ben Mendelsohn) megerősített film egy ambiciózus, realisztikus, véres kosztümös dráma, ami a néha nem túl egyenletes történetvezetés ellenére is képes újat hozni a fáradó műfajba.

A búcsú

A listán szereplő filmek közül valószínűleg ez a legkönnyedebb alkotás, de ez nem jelenti azt, hogy érdemes lenne figyelmen kívül hagyni. A búcsú egy keserű alaphelyzetből induló, életigenlő vígjáték, amit a rendezésen, az igaz történeten alapuló sztorin és az alakításokon kívül az amerikai filmekben nem túl gyakori kínai helyszín és kulturális háttér is különlegessé tesz.

Ebből a szempontból A búcsú tekinthető némileg a 2018-as, óriási sikert arató Kőgazdag ázsiaiak utógondolatának – a főszereplőt játszó Awkwafina abban a filmben is bombasztikusat alakított –, de ez az mű annál meghittebb és szolidabb hangvételű, ami jót is tesz neki. A történet mozgatórugója egy, a világ minden részére szétszóródott kínai család legidősebb tagjának diagnózisa: kiderül, hogy az idős hölgy rákban szenved, és már csak hónapjai vannak hátra. A család többi tagja ezt elhallgatja előle. Úgy döntenek, hogy szerveznek számára egy búcsú-összejövetelt, ami alatt csak azért sem szabad megtudnia, milyen sors vár rá.

A keserédes helyzet komikumát okosan, visszafogottan hozza ki Lulu Wang rendező, akinek a személyes élményein alapul a történet. A búcsú közel tökéletesen találja meg az egyensúlyt a cselekmény tragikus és komikus momentumai között, a végeredmény pedig egy szívhez szóló, okos film, ami ráadásul két Golden Globe-jelölést is meg tudott szerezni – úgy, hogy a szélesebb közönségek számára többé-kevésbé ismeretlen maradt.

Ha a Beale utca mesélni tudna

Barry Jenkins óriásit dobbantott 2016-ban Holdfény című filmjével, ami nemcsak megnyerte a legjobb film díját az Oscar-gálán, de az egyik leghatásosabb afrikai-amerikai élettapasztalatot feldolgozó műként tartják számon azóta is. Plusz Mahershala Ali karrierje is ezt követően robbant be, ami önmagában is egy óriási áldás.

Jenkins következő filmje, a 2018-as Ha a Beale utca mesélni tudna hasonló témákat feszeget ugyanolyan, ha nem még erősebben költői hangvétellel. A James Baldwin regényén alapuló romantikus történet New Orleansban játszódik, és egy fekete pár hányattatott, szenvedésekkel teli kapcsolatát dolgozza fel. Jenkins hű marad az amúgy is zseniális alapanyaghoz, és inkább csak vizuális síkon ad pluszt a sztorihoz. A Holdfényt is jegyző James Laxton operatőr munkájának köszönhetően teljesedik ki a történet, ami lassú tempójával, gyönyörű képeivel és óriási szívével szögezi a székbe a nézőt. Kevésbé szól magáról a cselekményről, inkább az az által felelevenített hangulatokról, érzésekről és tapasztalatokról – sok szempontból Terrence Malick munkái, főleg Az élet fája köszön vissza az elégikus filmben.

Az, hogy a Ha a Beale utca mesélni tudna mégis ilyen óriásit tud ütni, annak köszönhető, hogy – például Malick munkásságával ellentétben – a témafelvetés legalább annyira mélyen politikai, mint amennyire személyes. Így lesz a film hatalmas empátiájából szabadságharcos kiáltás, és ettől válik az elégikus költemény csatadallá.

Apollo 11

A holdraszállás ötvenedik évfordulójáról bőséggel megemlékezett az egész világ, de a jubileumra készült dokumentumfilm, az Apollo 11 – főleg hazánkban – sajnos nem jutott el annyi emberhez, mint megérdemelte volna.

Az Apollo 11 egyrészt azért is több, mint az eddigi dokumentumfilmek és interjúsorozatok a holdraszállással kapcsolatban, mert az impozáns évfordulóra a készítők A-tól Z-ig végigmennek az odáig vezető eseményeken, számos szemszögből bemutatva azokat. A legnagyobb különlegesség mégis az, hogy itt láthatunk először olyan archív felvételeket, amelyeket a küldetés előkészítése közben forgattak, és amik egész eddig a NASA archívumában gyűjtötték a port. Az új anyagok minden eddiginél közelebb viszik a nézőt a nagy pillanathoz, és a komoly munkával felújított hangfelvételek tovább fokozzák a hatást.

A sztori nagyjából egybeesik a 2018-as Az első ember című játékfilmmel, amiben Ryan Gosling alakította Neil Armstrongot. Az Apollo 11 azonban mérföldekkel érzékletesebben viszi végig a nézőt a történeten, ismét bizonyítva, hogy egy valós sztorit nem muszáj feltétlenül hollywoodi tálalásban, kitalált belső konfliktusokkal és romantikus szállal erősíteni.

Her Smell

Elisabeth Moss annyi fantasztikus alakítást tett le az asztalra az elmúlt években a Mad Mentől elkezdve a Szolgálólány meséjén át a nemrég mozikba került A láthatatlan emberig , hogy egyre nehezebb számon tartani az összes nagy teljesítményét. Alex Ross Perry Her Smell című filmje pedig bőven belefér a színész top tíz alakításába: a Becky Something nevű rockzenész saját önteltségébe belebukó karaktere talán a legtragikusabb hős, akit valaha játszott.

A Her Smell egy karrier és egy emberi lény széteséséről szól: a Danny Boyle által rendezett Steve Jobshoz hasonlóan több, egymáshoz lazán kapcsolódó, időben távoli jelenetsorból rajzolódik ki a hanyatló rocksztár portréja, akinek a drogokkal, zenésztársaival és saját családjával is komolyan meggyűlik a baja.

Ez persze működhetett volna egy teljesen átlagos zenei drámaként is, de a fojtogató, szinte hisztérikus atmoszféra, a nagyszerű szereplőgárda, valamint a hiteles zenei részek rendesen felhúzzák a nívót. A fikciós zenekarokról szóló filmekben mindig az az egyik legkomolyabb alkotói kihívás, hogy a semmiből felépítsenek egy olyan zenei világot, amelyről a néző el tudja képzelni, hogy tényleg rajongók ezreit, sőt millióit képes bevonzani. A Her Smell ebben is sikeres, Moss pedig nemcsak a színpadon alakít nagyot, de azt is elhisszük neki, hogy minden fellépés után egyre gyengébben vonul vissza a backstage-be, és egyre nagyobb részét hagyja maga mögött a deszkákon.

Expedíció

Alex Garland regényíróból lett először forgatókönyvíró, majd az egyik legkülönlegesebb látásmóddal rendelkező, legizgalmasabb kortárs rendező. Danny Boyle rettenetes, Leonardo DiCaprio főszereplésével készült A part című filmje Garland regényén alapul, de ő állt az Ex Machina, illetve az idei év egyik legjobb minisorozata, a DEVS mögött is.

Az Expedíció mégsem Garland ötletén alapul, hanem Jeff VanderMeer Déli végek-trilógiájának első könyvét dolgozza fel, egy egész történetté kerekítve a regénysorozat bevezető fejezetét. A sztori szerint egy földbe csapódó meteor elkezdi terraformálni a környezetét, mutációkat idézve elő a növényekben, állatokban és természeti jelenségekben. A kormány sorozatban küld expedíciókat a zónába, ám senki nem tér vissza onnan – csak egy férfi.

Az Expedíció azon sci-fik közé tartozik, amelyek legalább annyira játszódnak egy elvontabb, szellemi síkon, mint a valóságban – ebben a tekintetben a mű hasonló a Csillagok határánhoz, de akár a 2001 – Űrodüsszeiával is párba lehet állítani. A Natalie Portman egyszerre sérülékeny és erőteljes főszereplésével fémjelzett film lassan, de kérlelhetetlenül viszi le a nézőt a nyúl üregébe, és egy olyan konklúziót kínál, ami inkább értelmezhető költői viszonylatban, semmint magyarázatként arra, mi történt addig az alkotás során.

I am Mother

Ha hiányoltuk volna a tavalyi évből az Eredethez és az Ex Machinához hasonló tekervényes, elgondolkodtató sci-fiket, akkor érdemes egy pillantást vetnünk a Netflixen csendesen debütáló I am Motherre. Az ausztrál film alapfeltevése igen egyszerű: egy posztapokaliptikus bunkerben az utolsó életben maradt emberi csecsemőt elkezdi felnevelni egy külön erre programozott robot, aki a kislány anyafigurájává válik.

A groteszk, de meghitt helyzetet azonban több aggasztó fejlemény is felforgatja – olyannyira, hogy még az alapkonfliktus részletezése is komoly spoilerezés lenne. A főszerepet alakító Clara Rugaard, a robot hangját adó Rose Byrne, valamint egy harmadik főszereplő (érdemes nem rákeresni a film megnézése előtt, hogy ki az) játékai egytől egyig visszafogottan, de teljes erővel állnak a folyamatosan feszülő történet szolgálatába, aminek majdnem minden csavarja döbbenetes esemény.

Sok plot twistre épülő film még egyetlen fordulatot is nehézkesen, döcögve tud behúzni (M. Night Shyamalan gyengébb művei a legalapvetőbb elrettentő példák), de az I am Mother úgy kezel körülbelül fél tucat ilyen momentumot, hogy egy pillanatra sem téveszti szem elől a sztori lényegét, ami a rendhagyó anya–lánya kapcsolat robot és ember között. Ezáltal a film egyszerre tud intim és bombasztikus, visszafogott és kiterjedt lenni. A hasonlóan ízlésesen megoldott vizuális effekteknek hála pedig a látvány is felér a történet egyszerű komplexitásához, és a végére a rideg, kiismerhetetlen robot is jobban a szívünkhöz nő, mint gondoltuk volna.

Az I am Mother kétségkívül azon filmek közé tartozik, amikről inkább érdemes azután beszélni, hogy a stáblista lecsorog a képernyőn – akkor viszont a történet filozófiájától elkezdve addig, hogy igazából mi is történt az utolsó percekben, számtalan témánk akadhat.

Aki bújt

Jordan Peele a Tűnj el!-lel előtérbe hozta és széles közönség számára is elérhetővé tette a mumblegore műfaját. A közelmúltban is születtek azonban hasonlóan színvonalas, de kevésbé tárgyalt alkotások a zsánerben. Kis költségvetésből, minimalista megoldásokkal, kevésbé ismert színészekkel pontosan ugyanolyan jó horrorfilmeket készítettek pár éve a Duplass-testvérek nevével fémjelzett mumblegore műfaj vérszomjasabb művelői, mint amik mostanában is átcsúsznak a radar alatt.

Az egyik legjobb ilyen film a közelmúltból a Samara Weaving főszereplésével készült Aki bújt. A film egy ifjú ara történetét meséli el, aki egy gazdag és excentrikus családba házasodik. A férj társasjátékiparban dolgozó rokonai az esküvő után bevonják a menyasszonyt egy régi családi tradícióba: egy játékban kell részt vennie a nőnek, aminek könnyen lehet nagyon csúnya vége. A Tűnj el!-hez hasonló alapvetésből, valamint a horror és vígjáték határán egyensúlyozó hangvételből az Aki bújt egy ügyes, fordulatos és remekül megírt ijesztgetést kerekít, ami pont annyira véres és cinikus, mint amennyire okos és szórakoztató.

A mainstream alkotásokkal ellentétben a film úgy tud hatásos lenni, hogy nem hagyatkozik komolyabb speciális effektusokra és a mezei jump scare-ekkel is vigyáz. A bezártság, az egyedüllét és a kiszolgáltatottság élménye viszont húsba vágó és átérezhető, aminek következtében a groteszkebb, poénokra kihegyezett momentumok után is inkább kínjában nevet a néző, mint örömében. És ez így van jól.

Color Out of Space

2020 egy olyan őrült, groteszk és rendhagyó év, hogy alig vette észre valaki, hogy készült Nicolas Cage főszereplésével egy H.P. Lovecraft-adaptáció, ami ráadásul még fantasztikusan is sikerült.

A film kortárs környezetbe helyezi át Lovecraft címadó, 1927-es novelláját. Cage egy családapát alakít, akinek a birtokán landol egy meteor, amitől aztán mind a környezet, mind a főszereplők különös változásokon mennek keresztül. A mű ezek alapján akár tucathorror is lehetne, azonban a fantasztikus megvalósítás, a kőkemény horror, valamint Cage karakterisztikusan őrült játéka garantálja, hogy egy pillanatra sem válik unalmassá.

Témaválasztásában és stílusában a Color Out of Space akár a már említett Expedíció könnyebben fogyasztható, egyszerűbben besorolható kistestvérének is felfogható: mindkét film a környezet és a természet relativitását állítja középpontba, az embert pedig a utóbbi részeként, azzal együtt változó és elromló entitásként, nem különállóan és elhatároltan kezeli.

Aki ettől a koncepciótól egy mély, elgondolkodtató szerelmi történetet vár, annak inkább javasoljuk, hogy az Expedíciót nézze meg. Aki szerint viszont a témát egy Nicolas Cage-őrjöngés tudja tökéletes moziélménnyé kerekíteni, az bátran kezdje a Color Out of Space-szel.

The Hate U Give

A The Hate U Give több szempontból is különleges, egyedi alkotás anélkül, hogy a formabontás bármilyen bélyegét rásütnénk. A sztori, amiben egy fekete diáklány keveredik az amerikai rendőri erőszak és az ezzel kapcsolatos tüntetéshullámok világába, hűen követi az ifjúsági, úgynevezett young adult filmek motívumait és néhol kliséit.

George Tillmann Jr. rendező alkotása azonban különbözik egy átlagos YA-történettől. A film ugyanis bátran feszeget olyan politikai és társadalmi kérdéseket, amelyek a legtöbb gyerekeknek, illetve fiataloknak készült filmből és könyvből kimaradtak. Habár semmi különös nincs a narratívában, mégis kisebb csodának tudható be, hogy a mű ilyen ügyesen egyensúlyozik a komolyabb témák és a tinifilmes megoldások között, miközben nem egyszerűsít le egy felvetett komoly problémát sem, és példabeszéddé sem válik.

A The Hate U Give nem tör az olyan komolyabb, rasszizmussal foglalkozó filmek babérjaira, mint a Szemet szemért, a Ha a Beale utca mesélni tudna vagy épp Spike Lee nemrég megjelent, zseniális Da 5 Bloodsa. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne egy elképesztően okosan megírt, megható és lehengerlő alkotás.