Balesetek, bűnök, tabuk – 10 filmet ajánlunk a Netflix kínálatából

Az alábbi tízes listára olyan filmek kerülhettek, amelyek kizárólag a Netflix kínálatában érhetők el Magyarországon, tehát nem játszották őket a hazai mozik, és DVD-n vagy Blu-rayen sem jelentek meg itthon. Ez a kritérium azonban nem jelenti azt, hogy csak a streamingcég által gyártott alkotások jöhettek szóba.

Sőt, a Netflix egyre fontosabb szerephez juthat – és a jelek szerint jut is – az olyan fesztiválfilmek felkarolásában, amelyek mozis forgalmazásra témájuk, formanyelvük vagy műfaji meghatározhatatlanságuk miatt alkalmatlanok lennének.

Így ha egy kicsit kutakodunk a könyvtárban, igazi kincsekre bukkanhatunk. A válogatás természetesen nélkülözi a teljesség igényét: igyekeztünk minél sokszínűbb listát összeállítani, melyen az animációk, a dokumentumfilmek, a műfaji, valamint a keményvonalas szerzői filmek is képviseltetik magukat.

The Bad Batch

(eredeti hanggal, angol felirattal érhető el)

Ana Lily Amirpour egy rendhagyó vámpírfilm (Csadoros vérszívó) után kőkemény disztópiát álmodott vászonra. A The Bad Batch (magyar fordításban Selejt) szintén női főhőst mozgat: Arlen (Suki Waterhouse) kisstílű bűnöző, akit Texasba száműznek – az Amirpour által teremtett disztópikus világban ugyanis az egész állam börtönként funkcionál, így aki ide kerül, arra többé nem vonatkoznak a törvények, és természetesen a szociális ellátórendszert sem igazán veheti igénybe többé. Arlen az államhatárt átlépve szinte azonnal egy kannibáltörzs fogságába esik, ám a megcsonkított lánynak a későbbiekben sem lesz egyszerű dolga: a sivatag közepén egy bizarr szekta épül ki, melynek The Dream (Keanu Reeves lubickol a szerepben) nevű vezetője lesz a fiatal hősnő egyik fő ellenlábasa. A filmben feltűnik még Jason Momoa, aki egy Miami Man nevű gyúrós fickót alakít, de a szemfülesek Jim Carrey-t is észrevehetik szinte a felismerhetetlenségig maszkírozott hajléktalanként. A The Bad Batch kiszámíthatatlan, őrült szerzői alkotás, amelyet remek zenék (a Die Antwoordtól az Ace of Base-ig), fantasztikus díszletek és jelmezek (érthetetlen, hogy Suki Waterhouse smiley-s rövidnadrágja miért nem vált ikonikussá), valamint jó érzékkel megkomponált képek tesznek emlékezetessé. Ja, és érdemes különösen figyelni a nyúlra!

FYRE – A legnagyobb buli, amit meg sem rendeztek

(eredeti nyelven, magyar felirattal érhető el)

A Fyre fesztivál sztorija annyira hihetetlen és fordulatos, hogy nehéz lett volna belőle rossz filmet készíteni, Chris Smith egész estés dokuja azonban a kontextus miatt is roppant izgalmas. A Netflix és a Hulu is elkészítette a saját dokumentumfilmjét az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb fesztiválbotrányáról, azonban a két szolgáltató jócskán biztosított támadási felületet a konkurenciának. A Netflix azzal vádolta a Hulut, hogy a Fyre Fraud című film forgatásakor súlyos pénzeket fizettek ki a sztori antihősének, Billy MacFarlandnak. A Hulu pedig azzal igyekezett hitelteleníteni a versenytársat, hogy a FYRE – A legnagyobb buli, amit meg sem rendeztek egyik producere a zenei fesztivál PR- és marketingkommunikációját lebonyolító cég volt, így az elkészült mű finoman szólva sem objektív. Akárhogy is, mindkét film hatásosan mutatja be azt a közeget, amelyben ez a több millió dolláros csalás már-már csodával határos könnyedséggel megvalósulhatott. A Fyre ugyanis egy luxus zenei fesztiválnak indult: MacFarland és üzlettársa, a rapperként ismert Ja Rule bődületes pénzeket költöttek el arra, hogy Instagram-influenszerekkel és modellekkel futtassák fel a Bahamákon tartandó eseményt. Azonban a csillogó-villogó marketingen túl a szervezők az utolsó pillanatig elfelejtették közölni, hogy fogalmuk sincs arról, hogyan kell megszervezni egy zenei fesztivált. A több tízezer dollárokért eladott bérletek tulajdonosai aztán rémálomszerű élményt élhettek át a szigetre érkezvén: a Fyre fesztivál botrányos és gyors véget ért, az internet népe pedig napokon át röhögött a bajba jutott felső tízezer nyomorán.

A film a szervezés folyamatán keresztül enged betekintést az intézményesített csalás kulisszái mögé, kíméletlenül rávilágítva az influencer marketing veszélyeire.

Sok Insta-celeb azt sem tudta, pontosan mihez adja a nevét, amikor komoly összegekért cserébe posztolt a kamufesztiválról, vásárlásra buzdítva követőit. A FYRE súlyos látlelet az internetgeneráció megvezethetőségéről és a szervezett fehérgalléros bűnözés 21. századi mutációiról.

A nevem Dolemite (Dolemite is My Name)

(magyar szinkronnal érhető el)

A legutóbbi díjszezon egyik méltatlanul keveset emlegetett alkotása A katasztrófaművész nyomdokain halad. A nevem Dolemite egy végtelenül szórakoztató életrajzi film, amelyben Eddie Murphy nagy visszatérésként Ruddie Ray Moore-t alakítja, az úgynevezett blaxploitation éra egyik emblematikus alakját, aki korhatáros humorlemezekkel kezdte, majd a filmezésbe is belekóstolt. A blaxploitation alapvetően az afroamerikai közönségnek gyártott filléres szórakoztatóipari termék gyűjtőneve, a Moore által teremtett Dolemite nevű karakter pedig számos filmen keresztül örvendett töretlen népszerűségnek a ’70-es években.A nevem Dolemite Moore felemelkedését mutatja be, és akárcsak aThe Room című kultikus trashfilm születését tárgyaló A katasztrófaművész esetén, ezúttal is a mozgókép iránti naiv rajongás és az ezzel párosuló totális dilettantizmus kerül előtérbe. Craig Brewer rendező is elsősorban az alapmű jeleneteinek hű újraalkotásában jeleskedik, miközben feltárul előttünk a ’70-es évek Amerikájának fekete szubkultúrája és annak társadalmi kontextusa. Eddie Murphy lubickol a főszerepben, de a filmben Chris Rock, Snoop Dogg, sőt Wesley Snipes is feltűnik – utóbbi nagy meglepetésre komikusi énjét villantja meg sikerrel a különc rendezőt, D’Urville Martint játszva.

Az Atlantiak (Atlantics)

(eredeti hanggal, magyar felirattal érhető el)

Mati Diop cannes-i nagydíjas munkája vélhetően a rázúduló díjeső és az Oscar shortlist ellenére is elkallódott volna, ha a Netflix nem veszi a szárnyai alá. Az Atlantiak gyakorlatilag minden attribútummal rendelkezik, amivel el lehet riasztani egy mozis forgalmazót. Diop alapvetően a menekültválságra reflektál, ezt pedig sajátos műfaji házasítással teszi: Az Atlantiak egy misztikus, mágikus realista drámába oltott szerelmesfilm, amely sok ponton a természetfeletti horrorok jegyeit is felvonultatja, ám feminista alkotásként és velős társadalomkritikaként is megállja a helyét. A történet egy szerelmi háromszög körül bonyolódik: Ada (Mame Bineta Sane) szerelmes az építőmunkás Souleimanba (Ibrahima Traoré), azonban a dubaji építkezésen dolgozó fiút hónapok óta nem fizetik ki, ezért társaival együtt hajóra száll, hogy egy másik országban próbáljon szerencsét. Souleiman és társai életüket vesztik az óceánon, miközben Ada épp kényszerházasságot készül kötni egy gazdag ingatlanmágnással. A szabálytalan szerkesztésű történet innen indulva vált át misztikus horrorba, miközben a film végig hűen ábrázolja a harmadik világban uralkodó nyomort, és arról is van mondanivalója, miért indul útnak a 2010-es évek végén egy szenegáli fiatal az ismeretlenbe. Az Atlantiak kiszámíthatatlan, rendkívüli erejű alkotás, melyre a látszat ellenére nem is olyan nehéz ráhangolódni.

Kaliber: A valóság ösvénye (Calibre)

(eredeti hanggal, magyar felirattal érhető el)

Ez a Skócia vadregényes tájain játszódó, feszült thriller már csak azért is érdekes lehet a hazai közönség számára, mivel az operatőri feladatokat a Víkendet vagy a Varga Katalin balladáját is fényképező Győri Márk látta el, szokásához híven kimagasló minőségben. A Kaliber legközelebbi rokona talán a 2008-as Eden Lake, de bizonyos pontokon akár a Fehér éjszakák is eszünkbe juthat róla: Matt Palmer is a város–vidék ellentétre hegyezi ki a történetet, a városi ember pedig itt is egy zárt, összetartó, bosszúszomjas, sajátos logika szerint működő közösséggel találja szembe magát. A szituáció azonban bonyolultabb, mivel a Kaliber főhősei, Vaughn (Jack Lowden) és Marcus (Martin McCann) egy vadászbalesetet próbálnak eltussolni, így kerülnek szembe a hegyvidéki falucska lakóinak haragjával. Palmer filmje meglehetősen sötét és pesszimista – a komor sztorihoz remekül passzolnak a gyönyörű nagytotálok és a súlyos közelik, a folyton jelen lévő, fojtogató feszültséget pedig mindezek mellett a kiváló színészi alakítások fokozzák. A Kaliber minőségi thriller, amelynek szereplői egytől egyig a biztos bukás felé lökik egymást: Palmer egy olyan világról tudósít, ahol ember embernek farkasa, ezt pedig nem könnyű végignézni, viszont legalább annyira nehéz elfelejteni is.

A lovas lány (Horse Girl)

(eredeti hanggal, magyar felirattal érhető el)

Érzékeny feminista dráma? Szatíra az összeesküvés-elméletek híveiről? Természetfeletti szerzői horror? Virtuóz tudatfilm? Jeff Baena alkotása mindegyik kategóriába viszonylag könnyedén beilleszthető. A lovas lány ennek megfelelően egy teljesen elborult, kiszámíthatatlan trip, amely ha esetleg meg is válaszol néhány kérdést, azzal együtt rögtön három újat vet fel, a stáblista legördülésekor is magára hagyva az egyszeri nézőt. Nem véletlen, hogy a film kifejezetten megosztóra sikeredett: a rendező szinte trollkodásig feszíti közönsége tűréshatárát, a megoldást (már ha létezik egyáltalán) ezernyi apró puzzle-darabkából kell összeraknunk. Épp ezért fontos minden képkockára odafigyelni, sokszor néhány másodperces vágóképek szolgáltatnak nyomot a történet bizonyos pontjainak megfejtéséhez. A főként a Mad Menből ismert Alison Brie remekül játssza a címszereplő Sarah-t, a különc lányt, akinek élete a méteráruboltos munkája, a lovak, a zumba és kedvenc misztikus sorozata körül forog. Furcsa álmai azonban egyre inkább beszüremkednek a hétköznapjaiba, idővel pedig Sarah – és vele együtt a néző is – teljesen elveszti a kapcsolatot a valósággal. A lovas lányt nem szabad túlzottan komolyan venni, ám ha a helyén kezeljük Baena félig trollkodó, mégis komoly odafigyelést igénylő, nézőt próbáló vízióját, egy rendhagyó filmélmény lesz a jutalmunk, amely ha sok eredetiséget nem is hordoz, jókat lehet majd agyalni (vagy dühöngeni) utána.

Abducted in Plain Sight

(eredeti hanggal, angol felirattal érhető el)

A Netflix-dokuk egyre népesebb táborát erősíti Skye Borgman alkotása, mely ugyan nem forradalmasítja a dokumentumfilmezést, azonban a félig beszélőfejes, félig pedig re-enactment (azaz az eseményeket fikciós betétek formájában újrajátszó) Abducted in Plain Sightnak nincs is szüksége a technikai vagy narratív bravúrkodásra. A sztori annyira meghökkentő és sokkoló, hogy az önmagában elviszi a hátán a filmet: Borgman egy valódi szociopata, Robert Berchtold lelkének legmélyebb bugyraiba kalauzolja el nézőit, és a Broberg család sorsán keresztül mutatja meg, mekkora veszélyt jelenthetnek a manipulatív, már-már ördögien gonosz, szabadon garázdálkodó szexuális ragadozók, akik rendkívül kifinomult eszközökkel képesek az ujjuk köré csavarni egy egész családot, miközben nyolc-kilnec éves kislányok elcsábításán munkálkodnak. Az Abducted in Plain Sightban meghallgathatjuk a naiv szülők, de az áldozat, a Berchtold által többször abuzált Jan Broberg beszámolóit is, amelyek során rendkívül toxikus kapcsolatok egész hálója tárul fel. A film tele van váratlan fordulatokkal, fikciós filmbe illő drámával és feszültséggel, miközben Borgman képes megmutatni, hogyan tud tönkretenni egy egész családot egy Berchtoldhoz hasonló őrült zaklató.

Much Loved

(eredeti hanggal, angol felirattal érhető el)

Nabil Ayouch 2015-ben készült, rendkívül provokatív drámája marokkói prostituáltak életéről tudósít kendőzetlenül, mai szemmel nézve pedig akár egy korát megelőző #metoo-filmként is megállná a helyét. A Much Lovednak nem igazán van konkrét története: a kezdetben háromfős, idővel négytagúra bővülő csapatot követjük buliról bulira, miközben Ayouch feltárja a lányok életét meghatározó belső ellentmondásokat. Bár munkájuk miatt sorozatosan kizsákmányolják őket testileg és lelkileg, a szolgáltatásaikért kapott pénz már rég elvesztette jelentőségét, és majdhogynem lehetetlen feladat szerető párt találniuk – mégis, mintha a szeretet és a törődés illúziójáért cserébe bocsátanák áruba saját testüket, miközben tudják, de legalábbis sejtik, hogy épp a prostituálódás vágja el a boldogsághoz vezető utat. Az epizodikus szerkesztésű sztori felszínre hozza a karakterek mélyen esendő oldalát: őket is hétköznapi problémák gyötörnek a menstruációs panaszoktól a merevedési gondokkal küzdő partneren át a valódi nemi identitásukkal való szembenézésig, azonban a prostitúció inkább arra sarkallja őket, hogy minden sérelem és megaláztatás ellenére tovább kergessék a boldogság illúzióját. A Much Loved megrázó, szókimondó dráma, melyet a még szerzői filmektől is szokatlanul nyílt és bevállalós hangvétel, valamint a kitűnően játszó főszereplők (Loubna Abidar, Asmaa Lazrak és Halima Karaouane) emelnek ki az átlagból.

Ki énekel majd neked? (Quién te Cantará)

(eredeti hanggal, angol felirattal érhető el)

Magical Girl című eszement debütálása után Carlos Vermut második nagyjátékfilmje klasszikusabb szerzői filmes eszköztárral és egyenes vonalú sztorivezetéssel dolgozik, az eredmény mégis hasonlóan különleges, mint a szép emlékű előd esetében. A Ki énekel majd neked? legközelebbi rokona Bergman Personája: nővér és néma színésznő helyett amnéziás énekesnő és rajongó párosítást kapunk, a történet pedig a két alapból eltérő karakter hasonlóságaival foglalkozik. Lila Cassen (Najwa Nimri) énekesnő épp nagy visszatérő koncertjére készülne, azonban egy majdnem végzetes kimenetelű baleset miatt újra kell tanulnia saját dalait, valamint sztárallűrjeit is. Menedzserével (Carme Elias) közösen megkeresik a karaokebárban dolgozó, vehemens Cassen-rajongó Violetát (Eva Llorach), hogy ő tanítsa meg példaképének saját dalait, és elevenítse fel mozgáskultúráját a nagy visszatéréshez.

A Ki énekel majd neked? kulcsa a két női főszereplő: Najwa Nimri és Eva Llorach remek párost alkotnak – főleg Llorach játszik emlékezeteset, ám végig jól működik közöttük a kémia, akár a rajongó–sztár, akár a későbbi, némi vonzalommal fűszerezett bizalmi viszonyról van szó.

Vermut pedig ezúttal is gazdag képi szimbólumokkal mesél. A letisztult, érzékletesen megkomponált, hűvös színekkel dolgozó beállításokban fontos metaforává lépnek elő az origamihajók, vagy például a tenger mint Lila mindent felemésztő, a háttérben folyton jelen lévő sztárságának jelölője. A Ki énekel majd neked? számtalan képi leleménnyel és apró nyommal hálálja meg a nézői figyelmet, Carlos Vermutra pedig egyre inkább érdemes odafigyelni: könnyen ő lehet a következő Pedro Almodóvar.

Keresem a testemet (I Lost My Body)

(eredeti hanggal, magyar felirattal érhető el)

Jérémy Clapin Oscar-jelölt mágikus realista animációja szívmelengető mű, pedig a játékidő nagy részében egy öntudatra ébredt levágott kezet követhetünk, amint egy kórház alagsorából indulva Párizs utcáin rejtőzködik, kutyák, galambok vagy patkányok elől menekül, és keresi gazdáját. A Keresem a testemet a kóborló kézfej kalandozásai közepette jól elhelyezett flashbackek segítségével meséli el Naoufel történetét, aki a bájos könyvtáros, Gabrielle iránt kezd gyengéd érzelmeket táplálni.

A félénk árva fiú és a fiatal értelmiségi lány között különleges kötelék bontakozik ki, amit ritkán látott hitelességgel ábrázol a film, remekül ellenpontozva a levágott kéz történetszála által a művet uraló abszurditást.

A Keresem a testemet valójában egy kifejezetten mély és komplex egzisztencialista road movie, mely a szertefoszló gyerekkori álmokról, a szeretteink elvesztése miatt érzett gyász súlyáról és a bevándorlók helyzetéről is érvényes kérdéseket vet fel. Külön kiemelendők a fantasztikus szinkronhangok: a Naoufelt megszólaltató Hakim Faris és a Gabrielle-t életre keltő Victorie Du Bois sokat hozzátesz az egyébként remekül megírt dialógusokhoz, érzelmek széles skáláját tudják érzékletesen közvetíteni. Az ő színészi teljesítményüknek, valamint a gyönyörűen megmunkált animációnak köszönhetően a Keresem a testemet hipnotikus erejű filmélmény, amely ugyan vélhetően nagy vásznon hatna igazán, ám kisebb képernyőn keresztül is garantáltan eljut a szívünkig.