10 megjelenés, ami miatt hálásak leszünk 2020-nak

Baboon King: Folk Songs of a Baboon Nation

A Baboon King Gyalus Márk egyszemélyes projektje, melynek Folk Songs of a Baboon Nation címmel jelent meg első albuma – a lemez pedig egy igazi zenei kalandozás. Az erőteljes gitáralapokra támaszkodó zenét nagyban meghatározza Márk orgánuma is, miközben sajátos effektekkel, visszhanggal, tremolóval fűszerezett dallamok vezetnek hol pszichedelikusrock-elemek, hol kifejezetten jazzes hangzások között, hogy aztán valami egészen más terepen találjuk magunkat. A nyolcszámos korongról mindenképpen kiemelendő az Ambush a szinte hipnotizáló rigmusaival és pszichedelikus zenei világával, illetve a Storm a markáns szólógitárriffekkel és visszhangosított ritmusrészleteivel. Egészében véve egy nagyon egyedi stílusú megjelenéssel lettünk gazdagabbak, amely számos megoldásában hívja fel magára a figyelmünket.

Hó Márton: Ezeken a napokon

Ahogyan a Felső Tízezernél, úgy Hó Márton esetében sem tudok elszakadni a megjelenés időpontjától: a Tegnap majdnem eltalált egy meteor 2020 augusztusában érkezett, amikor már lehetett tudni, hogy a fesztiválszezon nagy része elmarad, csak pár lelkes kivétel tolongott az akkor még esélyes hóvégéért. Ebben a helyzetben az átlag zenészember kiüresedett aggyal üldögél otthon, és már nem is számolja, mikor lépett fel utoljára. Inkább épít magának egy finoman elborult science fiction-világot, amiben a különböző idősíkok kibogozhatatlanul összegabalyodnak. Az Ezeken a napokon ennek az állapotnak az egyik legjobban sikerült összefoglalása középtempós minimál elektronikával, na meg monoton ismételgethető X generációs sorral: „Aggódom a világ iránt / De a világ nem aggódik értem.”

Csaknekedkislány: Rólad akkor sem 2000

Van a dalszövegírásnak az a hagyományos receptje, amikor a férfi szerző fog egy számára talán fontos, a közönség számára viszont esélyesen teljesen random női nevet, és köré írja az olykor szerelmes, máskor csak szimplán balladisztikus lírát. A Rólad akkor sem 2000 ennek a technikának a kiüresedettségére mutat rá finoman parodisztikus módon. A gúny mögött viszont ott leskelődik a szakítások abszolút komolyan veendő örök tragédiája, megspékelve a popszakma ezzel kapcsolatos nagy dilemmáival: „Sötétben sokat merengtem ezen / Árnyék lesz a rém, ha megnevezem / De az árnyékból másodszor életre kel / Hamis varázslat, nem éneklem el.”

Felső Tízezer: Adjátok fel!

Kevés eufórikusabb pillanat volt 2020-ban, mint amikor az első karanténhullám közepén a hálószobáinkba robbant be a Felső Tízezer harmadik nagylemeze, a Bonyolult világ. Annak a dallamvezetésében pofátlanul slágeres, egyúttal mégis a mai kommerszen túli módon gitárcentrikus zenei világnak, amit a zenekar csinál, a válogatás szempontjából megvan az a nehézsége, hogy szinte lehetetlen egyetlen dalt kiválasztani az albumról. Az Adjátok fel azért egy fontos szám, mert valójában arról szól, hogy miért nem kell feladni, a koncertklip pedig azért meghatározó, mert itt még lehet látni a zenekarból azóta kivált Hromkó Istvánt a doboknál.

Péterfy Bori & Love Band: Szikra

„Amikor bezárt a világ, mi csináltunk egy lemezt. A címe az, hogy Szikra” – olvasható az album margóján. Csak azt tennénk hozzá: de milyet! Hiszen ilyen dinamikával, határozottan, mégis eredeti módon, a megunhatatlanság lehetőségét tálcán kínálva még nem készült művészeti értékekkel is kecsegtető produktum a járványhelyzetre reflektálva. Tessék rongyosra hallgatni, elmélyülni a dallamban és megérteni a szöveget, egészben nézni, távolról egy-két hét után, megosztani másokkal, betenni főzés, borozás, beszélgetés alá. Mondanánk, hogy tessék jegyet is vásárolni a koncertre, ha hazudnánk – az pedig nem szép dolog, és ebben a színtisztán őszinte zeneszámokat alkotó banda is bizonyára egyetért – a Szikra legalábbis erről árulkodik. Ezért most csak élvezzük, ami van, ezt a könnyű, de tartalmas lemezt, és próbáljuk megőrizni hidegvérünket az első előadásukig. Konklúziónk tehát az, hogy ez egy aktuális, mégis időtálló album, amelynek minden szólama igazolja: a vegytiszta előadóművészet köszöni szépen, életben van, életben marad!

Decolonize Your Mind Society: Stupid Fucking White Man

Érdekes kísérletre indult Szabó Bálint Gosheven a Decolonize Your Mind Society formációjával: vajon hogyan fogadják be az európaiak a nem európai zenét? Ahogy azt már korábban sejthettük a japán, mongol és karibi térségbe tett kiruccanásainkból, nagyon is jól. A hatfős csapat Jim Jarmusch nyomán indult el, hogy pentaton blues alapú számában fényt derítsen a kolonizáció negatív hatásaira. A múlt és a jövő, vagy inkább a közmegegyezésen alapuló, a kultúra és a civilizálatlanság elavult fogalmának tengelyén olyan különleges hangszerek kísérnek el, mint a Glissonic fúvós hangszer, az intonációs gitár vagy az analóg szinti, amik kellően pszichedelikus aláfestést nyújtanak egy ilyen mélyenszántó társadalomelméleti gondolathoz. Amíg elmerengünk a végtelenbe nyúló refrénen, játszadozzunk el a gondolattal: milyen lenne ma a világzene, ha a hagyományokat nem barmolta volna szét a fehér ember?

GLORIA: PTS

Szokták azt mondani, hogy a művészetet ne használjuk eszképizmusként, azaz menekülésként a valóság elől. Viszont amikor valaki ezzel szembemegy, abból mindig valami egészen izgalmas sül ki – így Dányi Krisztina projektjéből is, aki annyira szeretett volna hinni valamiben, hogy megteremtette magának Gloriát, aki 2020 legizgalmasabb megjelenését szállította nekünk. A szatirikus koncepcióban keserédesen röhöghetünk az olyan világot alakító jelenségeken, mint a közösségi médiában terjedő álhírek, a clickbait vagy a deepfake, ráadásul ezek legexpertebb használói segítenek felülemelkedni hétköznapi nyomorainkon: így a képernyőn üdvözölhetjük Trumpot, Vladimir Putint és Kim Dzsongunt is, ahogy egymás privát üzeneteibe csúszkálnak bele. Bár a produkció kétségkívül nemzetközi szintű, az alkotó budapesti stúdiójában rögzítette azt, úgyhogy ha más miatt nem is, ezért megéri kiemelkedni az önsajnálatból, egy lépéssel hátrébbról szemlélni a velünk történteket, és megkérdezni magunkról: vajon az idei évünk is ilyen „jól” fog sikerülni?

Qiyan: Qiyan

Hogy ne lehessen ránk fogni a borúlátó jelzőt, jöjjön is egy arab-zsidó hagyományokból táplálkozó muzsika, ami a jelenbe ragaszt minket, de nem a rossz értelemben: a Ajtai Péter, Szelevényi Ákos, Aram Shelton, Cseke Dániel, Szelevényi Vito, Czitrom Ádám, Mészáros Ádám, valamint Porteleki Áron nevével fémjelzett együttes az improvizációból és a népzenéből egyaránt merít. Hogy ne állítsunk valótlant, jöjjön is Ajtai Péter saját megfogalmazása az albumról egy vele készített interjúból: „A mi kiindulópontunk a free jazz, a szabad és kreatív alkotás, ebben az improvizatív világban mozgunk. Ezt a stílust kevertük az andalúz szefárd dallamvilággal, ami egy zsidó-arab gyökerű spanyol muzsika. Az, hogy ebben néhol megjelennek délszláv fúvószenekarokra jellemző hangképek, csak véletlen, de többen is mondták már, hogy hallanak a játékunkban egy ilyen stílust is.”

Middlemist Red: The Other Side Of Nowhere

Annak idején a MMR volt az a zenekar, ami legjobban berobbantotta az új hullámos pszichedéliát a magyar undergroundban, viszont a legnagyobb örömünkre hajlandóságot is mutat túllépni azon. Az újra- és újrafogalmazott westernfilmek hangulatát most a banda is megpróbálja interpretálni, méghozzá egészen érdekes csavarokkal: a korábbi lemezről megmaradt a szintivel való kísérletezés, ami talán az It’s Only You-ban érhető leginkább tetten, de van itt még tagadhatatlan mordái-os beütés némi népzenei feldolgozással, mint a Starry Night vagy aHeal by the Moon, hogy a Don’t Let The Sunshine Catch You Cryin’-t ne is említsük. Ami szuper hír, hogy Nóvé Somának egyre jobb a hangja, és még bátrabban kísérleteznek ismeretlen vizek felé – talán ezért van, hogy a korongon legalább öt különböző hangzással találkozhatunk. A westernvilágot egyébként nem feltétlenül a Clint Eastwood-érával jellemeznénk, sokkal inkább a veszélyes, szomorkás hangulatú alkotásokkal, mint amilyen mondjuk, A Girl Walks Home Alone at Night is volt.

Carson Coma: Én még sohasem

A Carson Coma számát lassan egy éve nem sikerül kiverni a fejünkből, pedig megpróbáltuk. Van abban valami egészen szórakoztató, amikor az ember magáról elfeledkezve ugrál a konyhában egy olyan dalt hallgatva, ami egy borzasztó játékossággal fogja meg a legmélyebb szorongását: az Én még sohasem megszületését indukáló eseménysorozathoz hasonlóan egyre többször megyünk el ismerősök mellett az utcán, néha még előre is szorongva attól, hogy most akkor kit nem veszünk észre éppen, és milyen kibúvókat fogunk gyártani – és ezt valószínűleg mind azért, mert félünk attól, amilyen érzelmet az emberek gerjesztenek majd bennünk. Valószínűleg épp ezért esik jól egy hatvanas évekbeli köntösbe csomagolva hallani erről, mert végül úgyis a jóleső nosztalgia önt majd el, mint a beatdallamokra ugrálva meg azt a szép Wes Anderson-os klipet nézegetve. Aki azt gondolja, hogy ez a leírás igazából nem is a dalról szólt, az hallgassa meg még egyszer!