Csökkentett endorfintermelés – Az 1984 a Szegedi Nemzeti Színházban

Ritka Magyarországon, hogy egy vidéki színházi előadás az ország minden tájáról vonzza a nézőket. A Szegedi Nemzeti Színház esetében köszönhető ez egyrészt annak, hogy emblematikus darabról, az 1984-ről van szó, amely disztópia főleg az utóbbi években vált rendszeres hivatkozási ponttá a kulturális-társadalmi életben – ez annyiban problémásnak tűnik, hogy lassan mindenféle berendezkedésű rezsimre kezdik kivetíteni, ráhúzni. Másrészt a premier ősbemutató is lett, hiszen

Orwell örökösei az angol változaton túl a világon kizárólag Horgas Ádám rendezőnek engedélyezték az adaptációt és színpadra állítást,

aki három évet dolgozott az előadáson (akkor még Budapestre, az Átriumba tervezték a bemutatót).

Horgas Ádám 1984-ének a színpadképe leginkább a szovjet idők hangulatát idézi: szürke és sivár falak tele rozsdás, ütött-kopott csövekkel. Már az első jelenetekből kiderül, hogy az itt élők élete sem különb. Óceániában a kormány csökkenti az emberek csokoládéadagját napi harminc grammról húszra – szimbolikus lépés ez, hiszen mint tudjuk, a csokoládéfogyasztás fokozza a boldogsághormonok termelését. És nemcsak ez vele a probléma, hanem az is, hogy azelőtt a – kikapcsolhatatlan és az embereket megfigyelő – telekép azt hirdette, a csökkentés nem történhet meg. Márpedig a kormánynak illik ahhoz tartania magát, amit ígért, különben az emberek még azt hiszik, hazudtak. Ezért az Igazságügyi Minisztérium dolgozói tüstént gondoskodnak arról, hogy a médiában korábban közölt adatokat eltüntessék: átírják, átfogalmazzák. Például úgy, hogy napi húsz grammra emelkedett az engedélyezett csokoládéfogyasztás – egész másként hangzik, nemde? És így megy ez az utólagos cenzúrázás minden területen az építőipartól, a kiskereskedelemtől az oktatás- és az egészségügyig, amelyekkel kapcsolatban a Bőség Minisztérium azt hirdeti, hogy ismét nőtt a termelés, a fejlesztések száma és az életszínvonal.

A csupasz díszletbe épített, kétoldali teleképekkel és a háttérben megjelenő videókkal, animációkkal azonban egészen megváltozik az összkép: immár nem feltétlen egy letűnt korszakot ábrázol, a modern vívmányokkal napjainkat idézi (és ez a kettősség végig megmarad az előadás során). Nem véletlenül, hiszen bár Horgas a regényhez képest a szereplők számában is eszközölt változtatásokat, illetve bekerült egy hangsúlyos, populárisabb és egyben teátrálisabb szerelmi szál, mégis az aktuális magyarországi politikai helyzet momentumainak becsempészése a legszembetűnőbb módosítás. Ez felveti az előadás egyik legesszenciálisabb kérdését a diktatúra fogalmáról, értelmezéséről. Hol van a határ demokrácia és diktatúra között, és honnantól számít egy rendszer diktatúrának? Az itthoni politikai életből elhangzik például a Kövér Lászlótól vett idézet: „A világ azoké, akik teleszülik.” E jelmondatnak megfelelően Winston (Rétfalvi Tamás) és partnere (Csorba Kata) az utódok nemzésén „munkálkodnak”, ámde korántsem szerelemből, hanem mert a párt utasításait követni kell. Groteszk látvány a teljességgel érzelemmentes aktus, ahogy az is, hogy Charrington (Szegezdi Róbert) a portékái mellett árulja felesége (Tánczos Adrienn) testét is. Méghozzá természetes elégedettséggel, hiszen az arcbűn – bármiféle negatív érzelem vagy kételkedés tükröződése – egyenlő a hazaárulással. Ezt a hatalomnak feltétel nélküli alárendelődést szemléltetik a háttérben többször feltűnő gépalkatrészek.

Azonban nem minden téren az érzelmi kiüresedettség az elvárt viselkedésforma: a szervezett két perc „gyűlöletműsorban” kötelező a részvétel és az aktuális ellenségek nevének skandálása. Itt láthatjuk a legtöbb párhuzamot a magyar politikai élettel, több plakátkampány szlogenje is feltűnik: „Óceánia jobban teljesít!”, „Ne hagyjuk, hogy Goldstein nevessen a végén!”, „Állítsuk meg Eurázsiát!” (vagy Kelet-Ázsiát, attól függően, ki a gyűlölet aktuális célpontja). A regényben közellenségnek kikiáltott Goldsteinnel kapcsolatban elhangzik, hogy egykor maga is a párt embere volt, illetve hogy jó ideje nem látta senki, létezése is erősen megkérdőjelezhető. A Soros Györggyel való direkt párhuzamba állítása újra és újra visszatérő elem, ahogy a két perc gyűlöletprogram és az Eurázsiával való hadban állás is – ezek már túlságosan sulykolva vannak, az egybeesések az utalások és közvetett információk alapján is összeállnak, nem szükséges hozzá többször hangoztatni a szlogeneket. Így ugyanis kissé hitelét veszíti a megszólalásmód:

nem a legszerencsésebb a gyűlöletkampányt úgy ábrázolni, hogy a néző arcába tolják, kit kell mindezért gyűlölni.

Az előadás egyik legjobban sikerült és kidolgozott kérdésfelvetése a valóság és fikció viszonya, hiszen a diktatúrák eleinte csak óvatosan, kifinomult eszközökkel, majd később egyre nyíltabban igyekszenek torzítani az emberek valóságérzékelését. Winston ennek az áldozata: sosem tudhatja, ki van vele, és ki ellene, eleinte próbál beolvadni a rendszerbe, majd olyan társakat találni, akik hozzá hasonlóan ellenszegülnének, de mindenütt csapdák várják. A hatalom árnyékában hiába gondolja azt, hogy a szerelem megmenti – ha a 101-es szobába kerülés a tét, senki sem elég hűséges barát vagy szerető. Ellentmondásos a mellékszereplő O’Brien karaktere is (amelyre remek választás volt Alföldi Róbert): az előadás első kétharmadában alig-alig tűnik fel, mégis kezdettől fogva érzékelhető, hogy a jelenléte hangsúlyos és szorongató eseményekhez fog vezetni – csak nem abban az értelemben, ahogyan Winston elképzeli. Egyébként Rétfalvi Tamás játssza az egyetlen olyan szereplőt, aki végig a színpadon van, egy jelenetnyi időt sem kap a töltekezésre, talán ezzel is szemléltetve, hogy a hatalom sosem hagyja nyugton a kisembert. Az eleinte ártatlan naivának tűnő Juliát alakító Ágoston Katival megvan köztük az összhang. Szerelmi száluk abból a szempontból nem mindennapi, hogy részben mindketten a rendszer kijátszásához szükséges cinkost keresik a másikban, csak aztán egyikükön felülkerekednek az érzelmek.

Horgas Ádám rendezése – ahogy azt már tőle megszokhattuk – összművészeti produkció. A zenés-táncos tömegjelenetek kreatívak, jól összehangoltak, igazán egyedivé teszik az előadást. A dialógusok (amelyekben cseppet sem bővelkedik a regény, tehát jelentős átírást igényelt a szöveg) gördülékenyek, jól felépítettek, és humorban sem fukarkodnak – bár nem szívből jövő kacagást váltanak ki. A diktatórikus intézkedésekre való reagálások a már-már nevetségesen, keserűen vicces kategóriába tartoznak.