Alternatív jövőképek 2057-ből, ahogy a fiatal művészek látják

Abban a korban élünk, amelyben a korábban megírt vagy megfilmesített sci-fik játszódtak, sőt már meg is haladtuk – elég csak a legendás, ’80-as években készült Szárnyas fejvadász című mozira gondolni, amelynek eredeti verziójában mindössze 2019-ig láttak előre. Természetes, hogy az embereket foglalkoztatja a jövő, és ez nemcsak a közelebbi, még belátható időre vonatkozik, hanem arra is, amelyet még csak elképzelni tudunk: az évtizedekkel, évszázadokkal előttünk álló világra. Egyesek spirituális síkon, jóslatok mentén közelítik meg a kérdést, mások tudományos alapokon nyugvó előrejelzésekre hagyatkoznak, és vannak, akik szimbolikus dátumokra tekintenek mérföldkőként, mert különleges, sorsfordító jelentőséget társítanak hozzájuk. Ilyenek például a nagyobb, kerek dátumok, mint a kétezres év volt, vagy azok, amelyekben egy-egy szám többször is előfordul, de egyre gyakrabban találkozunk a legkülönfélébb vízióval azzal kapcsolatban is, hogy vajon milyen életre számíthatunk a kétezres évek közepén.

Az, hogy mit gondolunk a jövőről, egyúttal számvetés a jelennel is, és ebben a mindenkori fiatal generációnak fontos szerepe van:

gyakran ők azok, akik kritikus tekintetüknek és friss szemléletmódjuknak köszönhetően elképzelik és előmozdítják a változásokat. Ezek a fiatal művészek által elképzelt jövőképek jelennek meg most a MANK Galériában, megállítva az időt 2057-nél a 2057 – Személyes utópiák című kiállításon.

A kitűzött dátumig még pontosan harmincöt év van, és ez a szám azért is fontos, mert egyben ez volt a felső korhatára annak a pályázatnak, amelyet már negyedik alkalommal hirdettek meg művészek számára, hogy bemutassák alkotásaikat. Az évenként új témákat felvető felhívásra idén közel száz pályázó közül választották ki azt a huszonhármat, akik végül a csoportos tárlaton részt vehettek.

A megannyi égető feladat, ami a világunkkal kapcsolatban felmerül, megjelenik a művekben is. Ezek közül az emberiség teendőlistájának talán első helyén áll a klímaválság, valamint a fenntarthatóság megoldása, így adekvátnak tűnik, hogy a kiállítás is ezzel nyit. Elsőként w. Horváth Tibor A Holdon nem kell füvet nyírni című performanszfilmjét láthatjuk, amelyet különböző közreműködőkkel készített egy-egy workshop során az elmúlt években. A film, amelynek témái folyamatosan bővültek, szimbolizálja az újabb és újabb ökológiai kérdéseket, mint például az éghajlatváltozást.

A tárlat egyik körülhatárolt témája az életterünk és a körülöttünk lévő élővilág alakulása, az ezzel foglalkozó terem pedig a legkoherensebb a kiállított műveket tekintve. Természetes és konstruált elemeket, „talált tárgyakat” vegyít itt az alkotók nagy része (Pusztafi Panna Pálma, Csatlós Kitti Asztrid, Hartyándi Flóra) – közülük a legtöbb érzékszervünkre Erdei Adrienn hat, aki nemcsak a szemünket vezeti, de a kiállított élő virág illatával is az alkotáshoz vonzza a látogatót. A posztamensen álló Kilátások című vázainstallációban a virágzó liliom még hervadásnak indulva is természetesen szép, miközben magában hordozza a folytonos változást. Ezzel szemben a mellette álló, plexivel elválasztott műanyag mása állandó, de csak hamis utánzat marad, mintha a művész felkínálná a lehetőséget, hogy válasszunk, melyiket szeretnénk a jövőben is látni. A valódi és a mesterséges növényvilág határát feszegeti Csonka Veronika Veteményes című munkája is, amelyben a hidroponikus termesztést illusztrálja, ehhez pedig a művésznek sem kell több, mint víztároló hordók, tápfolyadék és némi (mesterséges) fény. Az installációt nézve felmerül a kérdés, hogy ha a termőföld nélküli kert már nem utópia többé, vajon milyenek lesznek még a jövő „zöldterületei”.

A fiatal generációról sokszor azt gondoljuk, hogy számon kérő a múlttal és borúlátó a jövővel kapcsolatban, a kiállítás anyagának válogatói ugyanakkor észrevehetően figyeltek arra, hogy a művek a lehető legkevésbé lépjék át a disztópia határát. Bár akadnak kevésbé reménykeltő alkotások (például Szabó Anna Mária festménye a bebetonozott szivárványról vagy Grinberg Daniella és Szabó Nóra fotósorozatai az emberiség végéről),

nem találkozunk túlontúl szigorú szembenézésekkel, rebellis véleményekkel vagy ítéletekkel.

A művészek többsége mintha inkább nyugtázná, hogy a jelen nehéz kérdéseivel még sokáig lesz dolgunk, amit megváltoztatni nehezebb (vagy egyenesen lehetetlennek tűnő feladat), mint együttélési stratégiát kialakítani rá. Így tesz Balogh Kristóf József is, aki egy túlélőcsomagot állított össze többek közt a fokozódó vízhiány és a károsanyag-kibocsátás ellen. Talált hátizsák 2057-ből című installációjában megjelenik például egy UV- és radioaktív sugárzás, illetve más levegőben található káros anyagok mérésére alkalmas képzeletbeli eszköz, illetve egy filteres palack, amely a folyóvíz eltűnése után segíthet a szomjoltásban. Az ökológiai kérdések mellett egy jövőt elképzelő kiállításról nem hiányozhat a digitális világunk és online jelenlétünk továbbgondolása sem. A tárlat legizgalmasabb darabjai közé tartoznak azok az alkotások, amelyek ezzel a témával foglalkoznak, és egyúttal azt is bizonyítják, hogy a korábbi médiumok, mint a kézi szőttes újragondolása és a legújabb technológiák jól megférnek egy térben.

A social media felületek hatása a képfogyasztásra vitathatatlan, ahogyan az is, hogy a művészek megjelenési lehetőségeit is nagyban növelte, itt azonban egy új aspektusból fontos, ahogyan Birkás Mona művének platformjává válik. Három videót láthatunk Pearl, Love or not és Idle címmel, melyek társas kapcsolatainkra, saját létezésünkre, valamint az internet hasznára és veszélyeire reflektálnak, azonban fő motívumaik egy-egy QR-kód által kiterjesztett valósággá válnak, amiket okostelefonunk Instagram-fiókjából akár azonnal továbboszthatunk.

Személyes információink digitális megőrzésére reflektál Kádár Emese és Tóth Xénia is. Ha azt mondjuk, „felhő”, ma már nemcsak az égi jelenség jut eszünkbe, hanem az egyes számítástechnikai szolgáltatások, ha pedig a könyvtárakra vagy adattárakra gondolunk, akkor sem feltételezünk mindenképpen valódi, fizikai helyeket. Kádár Emese Töredezettség című munkájában olyan floppy lemezekre emlékeztető kézi szőttesek jelennek meg, amelyek mintha nemcsak az adathordozókra jellemző tartalmakat zárták volna magukba, hanem egyúttal a múlt egy-egy darabkáját is őriznék. Ez utóbbit erősíti az anyaghasználat, hiszen kortárs művek esetében a textil már önmagában is kifejez egyfajta időtlenséget. Talán nem is áll távol annyira a jelen valóságától Tóth Xénia Emberi chip című szobra: a bőrünk alatt hordozható adatokról hol konteók, hol tényleges kísérletezések szintjén olvashattunk már, itt a szoborfejhez tartozó chipek viszont akár testékszerek is lehetnének – esztétikus díszdobozban vannak tárolva.

A súlyos témák mellett üdítő érzés Kocsis Gergely két kiállított objektjére tekinteni, amelyek biztosítanak bennünket arról, hogy a faramuci helyzetekből és az ezekből fakadó humorból a jövőben sem lesz hiány. Fapados űrutazás című alkotása emlékeztet, hogy a fejlődés mellett mindig van, ami állandó, például a Magyar Államvasutak járatainak késése, még ha az általuk az űrbe indított holdkompokról is van szó. A 15 év a csimpikkel pedig egy eltévedt Segítő Kéz Droidot ábrázol, ami a 2057-es afrikai bevetése után sajnos még tizenöt évig bolyongott célt vesztve. A művek nemcsak kitalált „háttértörténeteik” miatt érdekesek, hanem az újrahasznosítás remek példái, hiszen felfedezhetünk bennük többek közt műanyag flakonokat, ragasztós kupakokat, hurkapálcákat, lefolyó- és csapalkatrészeket, dübeleket.

Korunk globális problémáira sokan sokféleképpen reagálnak tehát, és ez jól megmutatkozik a tárlat fiatal alkotóinak műveiben is.

A vészjósló hírek közt a a szorongás, a melankólia ugyanannyira gyakori érzés, mint a kiútkeresés, a belső békére való törekvés.

Más-más módon, de a kiállítók közül néhányan erre és a nyugalom megteremtésére keresik a választ – ezt mutatja be a kiállítás zárószekciója. Dovák Melinda, a traumák feldolgozásának jelentőségét hangsúlyozza Nem eladó című videójában, Lajkó Nóra Áttűnések a jövőből című párnainstallációja által a tudatalattiban merül el, hogy hosszú távon egyensúlyt találjon, Sibitka Anna festményeinek alakja pedig a fürdőszobák intimitásába burkolózik álomvilágában.

A MANK Galériában látható művek nagy része kifejezetten a felhívásra készült, értelmezésük viszont hol jobban, hol kevésbé érvényes a csoportos kiállításon kívül is. A tárlat legizgalmasabb aspektusa kétségkívül a technikák, anyagok, eszközök sokszínűségében rejlik – a kiállító fiatalok egyaránt merítettek a múlt és jelen kínálatából, és bátran alkalmazták, párosították ezeket egymással. Bár az érdekes megközelítések és témafelvetések a megvalósításban időnként kiforratlannak tűnnek, de érdemes szem előtt tartani, hogy az alkotók nagy része pályája kezdeti szakaszában van, ötleteik és látásmódjuk így bizakodásra ad okot a jövő kortárs műtárgyaival kapcsolatban.