© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Mozart ritkaság
Az Idomeneo a Budapesti Tavaszi Fesztiválon
Vashegyi György és csapata külföldi vendégművészekkel kiegészülve ezúttal egy Mozart-ritkaságot szólaltatott meg a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a világhírű mexikói tenor, Ramón Vargas címszereplésével.
Mozart legjobb operájának tartotta az 1781-ben Münchenben bemutatott Idomeneót, ám az ennek ellenére sohasem vált olyan közönségkedvencé, mint a Lorenzo Da Pontéval közösen alkotott operái vagy két német nyelvű daljátéka. A Magyar Állami Operaház is csak egyetlenegyszer állította színpadra darabot 1979-ben. Vidéki operatársulataink közül először az 1960-as években a Szegedi Nemzeti Színház, majd 2005-ben a debreceni Csokonai Színház tett egy rövid életű kísérletet a krétai király történetének repertoárba emelésére. Az idei Tavaszi Fesztiválon megrendezett koncertszerű előadás tehát hosszú évtizedek után nyújtott lehetőséget a budapesti közönség számára a mű újra felfedezésére.
Az Idomeneo kétségtelenül egy kísérletező, saját hangját még kereső zseni alkotása, ami érdemei ellenére sem feltétlenül tesz ránk mély benyomást, ugyanakkor mégis érdemes megismerkedni ezzel - a zeneszerző életében fordulópontként jegyzett – opusszal is. Mozart ugyanis ezzel a művel tett kísérletet - a glucki operareform és a francia késő barokk szellemében - az opera seria műfajának megújítására. Ez egy statikus állóképekben és hosszú, monológ-szerű áriákban bővelkedő színpadi művet eredményezett. Az áriákat és a recitativókat egy nagy ívű drámai koncepcióba igyekezett illeszteni, ami az átkomponáltság érzetét kelti. A kétségtelenül érzelemgazdag és sokszínű zenei szövetében azonban hiába keressük a jellegzetesen mozarti dallamvilág, még nem jellemző rá a későbbi operákban kikristályosodó egyéni hangvétel. Az est előadói azonban olyan profizmussal szólaltatták meg a művet, hogy kellemes estében lehetett része annak, aki április 10-én ellátogatott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe.
A címszerepet éneklő Ramón Vargas a kisebb megingásoktól eltekintve végig kulturált énektechnikával, üzembiztosan és szép tenorhangon énekelte Idomeneot. Szemmel láthatóan élvezte az előadást, érzelmileg is igyekezett azonosulni a figurával, de az igazán kiemelkedő alakítás elmaradt. Bernhard Berchtold korrektül, de meglehetősen jellegtelenül adta elő Arbace szólamát. Margarita Gritskova hajlékony és kellemes mezzoszopránja meleg hangon szólaltattatta meg Idamante szólamát. Az Iliát megformáló Baráth Emőke precízen, a figurával való nagy érzelmi azonosulással énekelt törékeny fiatal teremtésnek ábrázolva a trójai királylányt. Serena Farnocchia hitelesen varázsolta elénk mind a kétségbeesett, mind pedig a bosszúszomjas Elektrát, felvillantva a figura emberibb oldalát is. Megyesi Zoltán szépen kihozta a maximumot a főpap szerepéből, Cser Krisztián pedig dörgedelmes Égi hang (Neptunusz isten) hang volt. A Purcell Kórus ezúttal nagy profizmussal, élettel teli hangzásvilággal interpretálta a kórus részeket. A Vashegyi György irányítása alatt játszó Orfeo Zenekarra se lehetett sok panaszunk, hiszen mindvégig letisztult, plasztikus, színekben gazdag kíséretet biztosított az énekesek számára.
Alig egy hónappal a MÜPA Régi Zene Fesztiváljának Isbé bemutatója után Vashegyi György ismét egy magas színvonalú opera előadással örvendeztette meg az 1800-as évek előtti zeneirodalom szerelmeseit. Azt hiszem nem is kívánhattunk volna szebb nyitányt az idei Tavaszi Fesztivál operaprogramjainak.
Az Idomeneo kétségtelenül egy kísérletező, saját hangját még kereső zseni alkotása, ami érdemei ellenére sem feltétlenül tesz ránk mély benyomást, ugyanakkor mégis érdemes megismerkedni ezzel - a zeneszerző életében fordulópontként jegyzett – opusszal is. Mozart ugyanis ezzel a művel tett kísérletet - a glucki operareform és a francia késő barokk szellemében - az opera seria műfajának megújítására. Ez egy statikus állóképekben és hosszú, monológ-szerű áriákban bővelkedő színpadi művet eredményezett. Az áriákat és a recitativókat egy nagy ívű drámai koncepcióba igyekezett illeszteni, ami az átkomponáltság érzetét kelti. A kétségtelenül érzelemgazdag és sokszínű zenei szövetében azonban hiába keressük a jellegzetesen mozarti dallamvilág, még nem jellemző rá a későbbi operákban kikristályosodó egyéni hangvétel. Az est előadói azonban olyan profizmussal szólaltatták meg a művet, hogy kellemes estében lehetett része annak, aki április 10-én ellátogatott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe.
A címszerepet éneklő Ramón Vargas a kisebb megingásoktól eltekintve végig kulturált énektechnikával, üzembiztosan és szép tenorhangon énekelte Idomeneot. Szemmel láthatóan élvezte az előadást, érzelmileg is igyekezett azonosulni a figurával, de az igazán kiemelkedő alakítás elmaradt. Bernhard Berchtold korrektül, de meglehetősen jellegtelenül adta elő Arbace szólamát. Margarita Gritskova hajlékony és kellemes mezzoszopránja meleg hangon szólaltattatta meg Idamante szólamát. Az Iliát megformáló Baráth Emőke precízen, a figurával való nagy érzelmi azonosulással énekelt törékeny fiatal teremtésnek ábrázolva a trójai királylányt. Serena Farnocchia hitelesen varázsolta elénk mind a kétségbeesett, mind pedig a bosszúszomjas Elektrát, felvillantva a figura emberibb oldalát is. Megyesi Zoltán szépen kihozta a maximumot a főpap szerepéből, Cser Krisztián pedig dörgedelmes Égi hang (Neptunusz isten) hang volt. A Purcell Kórus ezúttal nagy profizmussal, élettel teli hangzásvilággal interpretálta a kórus részeket. A Vashegyi György irányítása alatt játszó Orfeo Zenekarra se lehetett sok panaszunk, hiszen mindvégig letisztult, plasztikus, színekben gazdag kíséretet biztosított az énekesek számára.
Alig egy hónappal a MÜPA Régi Zene Fesztiváljának Isbé bemutatója után Vashegyi György ismét egy magas színvonalú opera előadással örvendeztette meg az 1800-as évek előtti zeneirodalom szerelmeseit. Azt hiszem nem is kívánhattunk volna szebb nyitányt az idei Tavaszi Fesztivál operaprogramjainak.
