Utazás Haydn koponyája körül – Kritika a 33 változat Haydn-koponyára című előadásról

Kétféle néző érkezik egy színházi előadásra: aki ismeri a megtekintendő drámát, és aki nem. Utóbbi nem feltétlenül vesz el az élményből, sőt egy jó színpadra állított műnek előismeretek nélkül is célja, hogy érthető és élvezhető legyen. Az Örkény Színház 33 változat Haydn-koponyára című előadása bőven tartogat meglepetéseket, ha nem elég jól tájékozott az ember. Viszont „nincs tombolacukorka a jó válaszokért”, fogalmaz maga Esterházy Péter, így mindenki nyugodt maradhat: nem elsődleges szerepe az utalásoknak és finoman beágyazott vendégszövegeknek, hogy azonnal beazonosítsa őket a néző. Erre egyébként a hömpölygő folyam nem is nagyon enged időt – mindenki kicsemegézheti, amit épp elkap.

„Nem a műveltség a fontos” (ahogy elhangzik az előadásban is), hanem a váratlanság, a figyelem folyamatos fenntartása lehetőleg több síkon,

amíg végül teljesen össze nem folyik minden.

Talán a „három bécsi” legkevésbé emblematikus tagja Haydn, akinek életműve csak „szimplán” tehetséges és korszakalkotó, míg társainak szinte állandó jelzői vannak (csodagyerek vagy zeneszerző, aki siketen komponálta egyik leghíresebb művét). Halálának kétszázadik évfordulójára írta Esterházy a 33 változatot, amelyben amellett, hogy írói attitűdje minden ízében áthatol, fejtegeti, hogyan és miképp komponálhatott a nagy Haydn, akit nemcsak az Esterházy herceg elvárásai szorongattak, hanem kortársai fénylő csillagai is.

A keszekusza, áthallásos és töredékes epizódokban, amelyekben a bécsi klasszicizmustól kezdve asztronauták és robotok közt ugrálunk az időben az előadás során, a legbizarrabb történet adja a történelmileg is hiteles keretet: Haydn koponyájának históriája. Az alapokat lefektető szolfézskönyvek a relevancia hiánya miatt gyakran kihagyják, hogy a zeneszerző 1809-ben bekövetkezett halálát követően a fejét a testétől elválasztották, és ellopták – erre több mint tíz évvel később derült fény, a hosszas nyomozás és különböző koponyák felbukkanása után is csak 1954-re került az igazi a helyére. Az eltulajdonító Joseph Carl Rosenbaum, Esterházy Miklós herceg titkára volt, aki feleségével a kor felkapott (ál)tudományát, a kraniometriát gyakorolta, amely során a koponyák méreteit tanulmányozták, abból következtetve átlagon felüli agyi tevékenységre (persze meg is találták egy-egy „szonáta- vagy hegedűverseny-dudorban”). A krimibe illő történet tehát nem csak Esterházy fantáziája: valós alapokon nyugvó keretet ad az epizódoknak.

Az előadás látványvilága nem túlcicomázott. A színpadot egy kottákkal tarkított rész keretezi, amire – és a hátrébb elhelyezkedő elemekre – vetítve számok formájában végéig nyomon követhető, hogy épp hányadik változatnál tartunk, valamint további aktuális adatok jelennek meg részről részre, mint egy számítógép adatbázisának felvillanásai. Ez a kettősség általában is jellemző a megjelenésre: leginkább Haydn korának megfelelő jelmezek láthatók, egy-egy kikacsintó elemmel, mint egy dobozos Kőbányai vagy Csákányi Eszter hajcsavarókkal a fején.

A 33 változat Haydn-koponyára a 33 álommal az Örkény fúziós előadáspárja, amely darabjait Kovács D. Dániel és Bodó Viktor nemcsak a címekben feltűnő 33-as számmal kapcsolta össze, hanem egy közös világba helyezték őket, amelyben rezonál a két előadás egymásra. Emiatt közös a műsorfüzet, de ami ennél is izgalmasabb: a szereplőgárda egy része párhuzamosan játszik bennük. Persze ezt teljes egészében az ember csak elképzelni tudja, hiszen nem látjuk felülnézetből a színház falait, ahogyan a színészek a két előadás közt – szó szerint – rohangálnak a nagyszínpad és az Örkény Stúdió között (állítólag a 33 álom nézőinek van egy bejátszás videón, ahogy az egyik színész átsiet a másik előadásra), ahogy nem tudunk egyszerre mindkét helyszínen sem jelen lenni.

Az elgondolás izgalmas kísérlet a színházi kifejezés komplexitásának felfedezésére.

Ez azonban nézőként sokkal kevésbé érzékelhető, mint elvi síkon, a szépen szerkesztett, közös ajánlóban: az említett egyező pontok a két előadásba belesimulnak, ha nem olvasunk a kapcsolódásról előre, és egyáltalán nem tűnik fel, hogy itt beemelés történik egy másik produkcióból, maximum egy érdekes megoldást láthatunk videóbejátszás képében. Persze nem is cél, hogy nagyon egyértelműen kiváljanak ezek a részek, de olvasva a rendezői koncepciókról, összemosódó határokról, közösen szereplő színészekről és megoldásokról, az eredmény túlterheltnek hat az eleve kissé kaotikus Esterházy-gondolatmenettel. Maga a dráma alapvetően is sokfelé elvisz a harminchárom változatában, az idősíkokban stb., de erre még reagáltatni egy másik, párhuzamosan futó előadást, ami ráadásul megjelenített álmokra épül – ez szinte követhetetlen is lenne. Ennek a komplexitásnak az átlátása tehát megmarad a rohangáló színészeknek és a rendezők elképzelt harmóniáiban, az előadáson ülve viszont vagy feltűnik, vagy nem.

Nehéz történetileg egy szálra felfűzni a változatokat, ugyanis közös, előrehaladó cselekmény nem történik, vagy csak nagyon töredékesen, befejezetlenül. Az egész előadást megnyitó, nagy hangsúlyt kapó Angyal (Borsi-Balogh Máté) egyben a rendező és a szerző, Esterházy hangja is. Eleinte olyan, mintha a dráma felolvasásakor – amelyet maga az Angyal szólaltat meg – valahogy elfelejtenék, hogy az instrukció csak instrukció, ezért megkérdőjelezi azokat, ami sokszoros humorforrás, még ha a végére talán kicsit el is fárad itt-ott. Az Angyal indítja meg a hömpölygő gondolatfolyamot, ami egy színházi próba, ahol egy Haydn életéről szóló előadásra készülnek. Az első néhány jelenetben a monológot – a szinte sosem megfelelő időben érkező – Haydn anyja (Csákányi Eszter) töri meg. A szerepből való ki-be lépés végigkíséri a hozott karaktert: hol színészként, hol a tényleges anyaként jelenik meg, Haydn kivételességét erőszakosan lenyomva mindenki torkán. Feltűnése jót tesz a jeleneteknek, felpezsdíti azokat, hiszen a befejezetlenség, a lebegtetés hagyhat az emberben hiányérzetet az egyes epizódok közt.

A rendezés saját értelmezését a herceg alakjára (akinek Haydn a szolgálatában állt) a drámához hozzáadott új síkon oldja meg:

Esterházyt feltámasztják-megalkotják robotként.

Nehéz megmondani, a kettő közül melyik valósul meg – az biztos, hogy eleinte az író Esterházy Pétert láthatjuk, amit a rajta lévő szemüveg hivatott jelezni. A megoldás ötletes: a robotot többen mozgatják (igazán szórakoztató látvány), hangját pedig Bartha Bendegúz adja. Haydn (Znamenák István) megjelenéseinél már lekerül a szemüveg, így mutatva, hogy a hercegi előd lép színre az adott változatban, aki meglehetősen arrogáns, például vagyonával dominálja le az udvari zeneszerzőt.

Az előadás során Haydn visszafogott, szerény élete domborodik ki. Esendőségét az énekesnek jelentkező Polzellivel (Józsa Bettina) való viszonyában villantják meg, akinek rossz hangja ellenére sem tud ellenállni a férfi. Az énekesmeghallgatás része egy videós bejátszás arról, ahogy a színészek készülődnek az öltözőben, majd lépcsőkön, öltözőkön át követi őket a kamera pár percig dübörgő elektronikus zenére. A vetítés szereplői vélhetően a 33 álom beugró színészei – bár ezt kizárólag a közös műsorfüzetből derül ki, illetve gyanús, hogy bizonyos szereplők csak ebben az egy változatban szerepelnek. Jól működik egyébként a változatok közti „visszatekerés”, a jelenet megismétlése: ez szó szerint egy-egy párbeszéd vagy mozdulatsor újra és újra eljátszását jelenti, köztük azzal a tipikus hangeffekttel, ami a videokazetta visszatekerésének zaját idézi. Az ismétlések nem mindig végződnek azonosan, megtörve ezzel a repetíciót, bár előfordul, hogy sokadjára is ugyanaz a poén hangzik el. Ez a megoldás néhol nagyon hatásos, például amikor két különböző Haydn-reakció látható, miután Polzelli bejelenti, hogy terhes: a két párbeszéd mintha csak megelevenedett gondolatokat mutatna be, mint amikor az ember azt latolgatja magában, hogy egy ilyen hírre hogyan reagál majd a másik. Viszont nem olyan érdekes az első változatok közt szereplő Rosenbaum házaspár (Zsigmond Emőke, Vajda Milán), ahogy az Angyal jeleneténél a sokadjára büfögős visszajátszásnál is kicsit leül a poén a végére. A házaspár feltűnése egyébként a morbid jelenetek ellenére (fejlevágás és -ellopás) végig szórakoztató, az elején némi áthallással a Kopasz énekesnő című drámára – abszurd párbeszéd még abszurdabbul beágyazva.

A 33 változat Haydn-koponyára egy igazán sokszínű és izgalmas előadás, amelyben mintha egyszerre szólalna meg a szerzői, a rendezői, a színészi és a nézői asszociációk rengetege, azonban ezek közül nem lehet mindet rögtön felfejteni – és nem is kell. A rendezői kísérletezés a két párhuzamosan játszott előadás egymásra hatásával nem kifejezetten érzékelhető nézőként, így nem lehet azzal vádolni, hogy erőltetett vagy öncélú – egyszerűen csak nagyrészt észrevétlen marad. Ez semmit nem vesz el az Esterházy-mű színpadra állításának zseniális megoldásaitól: szórakoztató és cseppet sem átlagos megidézése ez a nagy Haydnnek, kortársai vagy akár azok leszármazottainak szemszögéből.