Félműveltség neonfényben: A 451 Fahrenheit a Radnóti Miklós Színházban

A 451 Fahrenheit talán leginkább a filmvászonról ismert történet, és ez érződik a Radnóti Színház előadásán – jobban összpontosít a látványra, mint a szövegre. François Truffaut 1966-os adaptációja még mindig népszerűbb, mint a 2018-as amerikai remake, a mostani előadás pedig mintha a két film között mozogna: merít a hatvanas évekből (elsősorban a kosztümök terén), azonban nem a 20. században elképzelt jövőt teremti meg, hanem értelemszerűen a ma emberéből indul ki.

A Nagymező utcai teátrum a hazai színházi éra élvonalába tartozó intézmény, amely kifejezetten prózai előadásokban erős. Nem szorul sem a zenés műfajra, sem az elnagyolt látványra, mindemellett nem maradi, végképp nem igénytelen. Számos hazai szerző darabja, írása debütált már a deszkáin. A prózai színház ereje alapvetően a beszédben és az előadóban rejlik – a Radnóti Színház társulatának nincs szüksége túlzó vizuális „támogatásra”, ráadásul a színpaduk sem stadionnyi, így

az új bemutató a színház életében szokatlan terep.

A 451 Fahrenheit című előadás két formanyelvet működtet egyszerre: a színházit és a filmest. Ez az összetett forma a játszók részéről megosztott figyelmet igényel, hiszen a színészek nemcsak a nézőnek, a kamerának is játszanak. A számos hibalehetőség és technikai nehézség ellenére a Radnóti Színház művészeit nem kell félteni a feladattól, könnyen játszanak, élükön a történet főszereplőjét, a Montagot alakító Pál Andrással. Montag tűzoltó, aki évtizedek óta hűségesen pusztítja az irodalmat, és föl sem merül benne, hogy a hivatása valamikor arról szólt, hogy megakadályozzák, ne pedig okozzák a papírégést (aminek a hőfoka épp 451 a Fahrenheit-skála szerint). Montag egy nap találkozik a különc Clarissel (Berényi Nóra Blanka alakítja Kishercegnek öltöztetve), aki némi absztrakciót csempész a férfi eltompult életébe, ahogy ízekről, szagokról, szerelemről beszél, és mintha valami többlettudással rendelkezne fiatal kora ellenére. Pál András karakterformálása összetett: érzékenyen alakítja az egyszerű, valahol mégis bonyolult lelkű, egy csapásra kíváncsi gyermekké váló Montagot. Játékával bevonja a nézőt, személyessé formálja a történetet – kijátssza a vizuális technikát.

Az előadás kapcsán a látványvilágot nem lehet szó nélkül hagyni. Nagy Péter István víziót alkot, színpada látomásos és nagystílű: Devich Botond díszlete jellegtelen és steril, a kínos szimmetriát a videóbejátszások ellensúlyozzák. Giliga Ilka jelmezei a hetvenes évek sci-fijeit idézik, a színésznők ruhái és parókái extravagánsak, életszerűtlenek. Küllemre legemlékezetesebb a próbababának öltöztetett Béres Márta, aki Montag feleségét, Mildredet alakítja. Az újvidéki színművész remek partnernek bizonyul, a tőle megszokott humorral formálja meg az üresfejű, szorongó, szuicid feleséget. Mildred teljesen beleillik a falakon megjelenő, bugyuta reklámblokkok világába – az egyébként rendkívül szórakoztató reklámcsalád tagjai, Mészáros Blanka, Widder Kristóf, Sodró Eliza és Nagy Márk kíméletlenül jópofáskodnak. Az említett színészek több szerepben is feltűnnek: Mészáros Blanka a könyveit rejtegető idős nőként, Sodró Eliza izgága titkárnőként és mentősként nyújt bravúros epizódszerepet, Widder Kristóf és Nagy Márk pedig a tűzoltóalakulat nem kevésbé szokványos tagjait alakítja.

Kárpáti Péter szövegkönyve humorral kezeli a kiüresedett világot, azonban pár ziccert kihagy.

Fölmerülnek ugyanis kérdések: Mi történik a nyelvvel egy könyvek nélküli világban, hogyan egyszerűsödik, tompul a szókészlet? Ki az, aki mégis színesebben kommunikál, s miért? Nem válnak-e gyanússá bizonyos szavak? A kreált, disztópikus világok ábrázolásának egyik fontos témája a nyelv, ahogy ezt Orwell műveiben is tapasztalhattuk. A Radnóti Színház előadásában ugyan előkerül az idegen nyelv, a halandzsázás, egyes szavakat szándékosan rosszul hangsúlyoznak, ezenkívül viszont a rendezés nem épít a nyelvi csonkoltságra. Pedig számos szempontból okozhat fejtörést a karakterek megszólalása: például Beatty, a tűzoltók vezetője nagy szónok, és a megideologizált pusztítás művészetének ecsetelése jól formált szöveg – László Zsolt szájából különösképp –, de nem következetes, hiszen a tűzoltók mint magas pozícióban dolgozó polgárok számára az irodalmi és nyelvi műveltség tabu, sokszorosan is, mivel egy rendszer kiszolgálói, végrehajtói. Nincs éles különbség a karakterek nyelve közt, ami nem hiba, inkább hiányosság, dúsítaná az előadás világát.

A rendszerellenes egykori irodalomtanár, Faber alakja vezeti be Montagot és a nézőt a hátramaradt irodalmi tudat utolsó lenyomataiba. Schneider Zoltán Faberje könyvek hiányában is úgy tud szólni az irodalomról, hogy az megelevenedik. Kapunk pár kiszólást alaptantervről és kötelező olvasmányokról, de Nagy Péter István rendezése nem kultúrpolitikai vonalon fogalmaz meg kritikát, inkább a kiüresedett konzumvilág ellen szól. Bár ezt igazán sajátosan teszi, hiszen miután lemegy a függöny, felmerülhet a nézőben:

talán visszatetsző a könyvek szeretetéről beszélni ilyen komolyságú technika mellett.

Ha egy, az előadás iránt érdeklődő embernek nem a történetről, nem is az irodalom veszélyeztetettségéről fog beszélni, hanem a látványról és az amúgy kiváló alakításokról, akkor valójában elérte-e célját az előadás? Ha nem a didaktikus olvasatot nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy a Radnóti Színház előadása neonfénnyel világítja meg a félműveltséget, de az erős látvány ellenére mégis arról szól, amiről a szerző, Ray Bradbury akart beszélni: hogyan választ el minket az örökösen ingergazdag környezet a valódi értékektől, hogyan felejtünk el gondolkodni, érezni, olvasni bármiben – akár a másik ember tekintetében.