Van olyan vicces, mint Bödőcs – 5 érv, miért nem szabad kihagyni a Sátántangót

A több mint hétórás film egyáltalán nem olyan depresszív, mint a híre: a szíve mélyén fenséges tragikomédia, amit meglepően könnyű végigülni. Tarr Béla és Krasznahorkai László remekművét november óta újra játsszák a mozik. Összegyűjtöttük, miért érdemes megnézni a felújított Sátántangót.

1. Meglepően izgalmas.

„A teremtés, az egy fröccs. A fröccselvonás a gyilkolás egyik módszere.”

Tarr Béla filmjeiről az a széles körben elfogadott (tév)képzet, hogy nézhetetlenül lassúak, felettébb nyomasztóak, és nem történik más bennük, csak falusi emberek baktatnak saras utakon, és lepukkant kocsmákban poharaznak. Nos, a Sátántangóban valóban van sár, poharazás, baktatás és lepukkanás is, és előfordul, hogy hosszú percekig nézzük az embereket (és a teheneket), ahogy a semmi történik velük. De ettől függetlenül a Sátántangó nemcsak Tarr többi filmjéhez képest, hanem önmagában véve is fordulatos, cselekményes.

Története egy összeomlott falugazdaság lakói körül forog, akik közé váratlanul visszatér a halottnak hitt Irimiás, és azzal kecsegteti őket, hogy demokratikus, emberien működő mintagazdaságot hoz velük létre – ha neki adják az összes pénzüket. A krimiszerű sztoriban álprófétánk titokzatos robbantásra készül, rendszeresen emlegetik a Steigerwald fivérek lőporát, és még kémügyi berkekbe is behatolunk: Irimiás ugyanis a hatalomnak jelentő ügynök.

A Sátántangó a szíve mélyén metafizikai thriller a kisemmizettek kitörési kísérletéről, amiben elbújtatva ott rejlik egy kémsztori a mindenkit átverő besúgóról – és egy gyerekhorror is a megkínzott, majd patkányméreggel itatott cicáról, aki megdermedt tetemével azt mutatja fel, mit szűr le ebből a világból egy ártatlan, még a családja által is félresöpört kislány, aki megkötözi és fojtogatja a macskát, hogy valaki felett legalább ő is uralkodni tudjon.

2. Pokolian vicces.

„– Maga cigány?

– Nem. Petrina vagyok.”

Ha felütjük a filmlapokat, vagy akár csak előtúrunk néhány kommentet a netről, a Sátántangót szinte mindenki súlyos, kilátástalan művészfilmként állítja elénk. És kétségkívül az is: döbbenetes látlelet az élet értelmes körforgásából kikapcsolt, egy helyben bolyongó emberekről, akik hamis messiásoktól várják a megváltást. Ugyanakkor fenséges tragikomédia is egyben, amely pimasz és meghökkentő fekete humorral beszél a lepukkant világvégéről, amin többet lehet nevetni, mint a legtöbb vígjátékon.

Különösen kocsmahumorban erős a Sátántangó, melynek manapság Bödőcs Tibor az első számú, Tarr Bélához hasonlóan humanista képviselője. Ők nem sértő karikatúrákat, hanem együttérző szatírát közölnek a világ végén iddogáló, egymást csöcsörészgető, olcsó harmonikazenére dülöngélő, közben váratlanul bölcseket filozofáló kisemberekről, akik a saját tragédiájukat valamiféle csámpás burleszkként járják el. Mint mondjuk feLugossy László, aki stanglit egyensúlyoz a homlokán, vagy a kocsmafilozófus Halics (Járai Alfréd) és Kránerné (Szajki Irén), akik úgy rágnak el közösen egy molnárkát a két végéről indulva, mintha egy Hanna-Barbera rajzfilmből csöppentek volna elénk.

Ez utóbbi snitt egészen nyílt kiforgatása egy hollywoodi gegnek, arról nem is beszélve, hogy a kottarészeg, beszélő szakállként monologizáló Kelemen „baktattam”-improvizációja már a Family Guy előtt jó pár évvel zseniális szintre emelte azt a repetitív humort, melynek lényege, hogy addig ismételgetnek egy poént, amíg az már fárasztó, majd egy idő után újra vicces nem lesz. Az ügynöki jelentés bikkfanyelvét lenyűgöző nyelvi zsenialitással kiforgató zárójelenet pedig végképp egyértelművé teszi: a Sátántangóban nem a tragédiában kéne felfedeznünk a szomorú komikumot, hanem épp fordítva, a film alapvetően röhejes létezésünk iránt támaszt szimpátiát.

3. Nem is olyan sok az a hét óra.

„A két óra kétféle időt jelez. Persze mind a kettőt pontatlanul. A miénk itt túlságosan késik. Az meg ott mintha nem is az időt, hanem a kiszolgáltatottság örökkévalóságát jelezné.”

A Sátántangó hossza legendás. Pontosabban: a Sátántangó a hossza miatt legendás. Ám a filmnek ezen a téren számos álhírrel kell megküzdenie. Egyaránt emlegetik 425, 435 és 439 perces filmként is (a DVD-verzió valójában 421 perces), a szakirodalomban pedig általában 7 és fél órás filmként aposztrofálják – holott könnyű kiszámolni, hogy a 435 percnyi játékidő annál negyedórával kevesebbet jelent. A mozis hossza pedig körülbelül 8 óra, mert a Sátántangót két húszperces cigi- és pogácsaszünettel szokták vetíteni.

Ám a legkártékonyabb álhír az, hogy ez a 421 perc – vagy 8 óra – kibírhatatlanul hosszú. Nemcsak azért nem az, mert a Sátántangó, mint jeleztük, megfontoltan haladó tempója ellenére is feszült, izgalmas és vicces film. Hanem azért is, mert a sorozatnézés és a Netflix-darálás korában ez a hossz már nem számít annyira extrémnek, hiszen gyakran töltünk 4-5-6 órákat a tévé előtt, nézünk végig (fél)évadokat, vagy tartunk maratont a különféle folytatásos filmsorozatokból. A sorozatnézéshez szokott nézőnek a Sátántangót is könnyű háromrészes miniszériaként végigülnie.

Ráadásul a film hamar beleringat saját világába, a néző hozzálassul a tempójához. Másképp lélegzik, mélyebbre süpped a székben, meditál. És hamar rájön, hogy a játékidő azért olyan hosszú, mert egy olyan világról mesél, ahol csak telik, de nem múlik az idő, az emberek végtelen ismétlődésben léteznek, miközben a világ szétmállik körülöttük. Azt kell éreznünk, hogyan nem telik az idő, hogyan nem változik az élet – és Tarr Béla kamerája előtt ez a nemtörténés is érdekfeszítő tud lenni. Ahogy Esterházy Péter mondta: „a hét és fél óra nem sok, ha valaminek hét és fél órának kell lennie”.

4. Mindig aktuális, most meg pláne.

„Egyik nap után jön a másik, és mi csak ülünk itt, a fene esz meg, aztán semmi.”

Krasznahorkai László regénye 1985-ben jelent meg, Tarr Béla viszont csak a rendszerváltás után rendezhetett belőle filmet. Tíz év alatt nagyot fordult a világ, de ez nem érződik a Sátántangón: a mozi a végóráit élő szocializmus értékvesztett világát növelte univerzálissá. Ennek megfelelően – és bibliai allegóriái (exodus, Jeremiás próféta) mentén – univerzális szerzői filmként szokták értékelni, értelmezni. A Sátántangó örökké aktuális, beszéljen akár a magyar nemzet messiásvárásáról, hamis – és szándékoltan erőtlennek, beszédhibásnak ábrázolt – prófétákba vetett hitéről, akár a torzsalkodó kisszerűségről.

Vagy épp a közelgő végítéletről, amelyben az a rohadt eső „mindent tönkretesz”. Igaz, hogy az előrejelzések szerint nem özönvíz, hanem a globális melegedés miatti szárazság hozhatja el a civilizációnk végét, de a Sátántangó felborult időjárásába, folyamatosan zuhogó esőjébe, örökös szürke ködébe, nyugtalanítóan idegen terébe nem nehéz belelátni a klímakatasztrófával kapcsolatos félelmeinket. Ha a Trónok harca közelgő tele lehetett a klímaszorongásunk szimbóluma, miért ne lehetne a Sátántangó is az?

5. Gyönyörű.

„Egy október végi nap reggelén, nem sokkal azelőtt, hogy az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak a szikes, repedezett földre a telep nyugati oldalán (hogy aztán a bűzlő sártenger egészen az első fagyokig járhatatlanná tegye a dűlőutakat, s megközelíthetetlenné váljon a város is), Futaki arra ébredt, hogy harangszót hall.”

Ízlés kérdése, ki mit tart szépnek, de a Sátántangó kultuszához a hossza, korábbi relatív elérhetetlensége és sztárrajongói (Brad Pitt, Susan Sontag, Gus Van Sant) mellett az is hozzájárult, hogy gyönyörűen fényképezett filmről van szó – álljon itt méltatlanul hanyagolt operatőrének neve, aki egyébként a Kárhozatot is fotografálta: Medvigy Gábor. Ez a szépség persze az enyészet, az elmúlás szépsége, de alkonyati képeiben (a filmet szinte csak hajnali órákban forgatták), málladozó arcaiban, Víg Mihály szánkázó kísérőzenéjében, de még az elidegenítő zajszőnyegben is olyan mély melankólia lapul, hogy az maradandó élményt nyújt.

És ahogy a Vice újságírója is hangoztatja, egészen földi örömei is vannak a Sátántangó megtekintésének: végre eldicsekedhetünk a barátainknak, hogy láttuk Tarr Béla monumentális remekét, és ezzel beléphetünk a Sátántangó-nézők szűk, de elit klubjába (akár szó szerint is).