Mihez kezdjünk a gyerekkel, ha agresszív? – 5 kihagyhatatlan film a 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról

5. Diego Maradona

Diego Maradonáról annyit tud a laikus, hogy a világ egyik legjobb focistája volt, aki az 1986-os mexikói vb-n bekezelt egy gólt az angoloknak, később rákapott a kokainra, és csúnya véget ért a karrierje. Ezt a képet Asif Kapadia dokumentumfilmje sem írja felül, de kellőképp árnyalja. A rendező, aki az Amy – Az Amy Winehouse-sztorival egészen az Oscarig jutott, a tragikus sorsú énekesnő után Maradonát is a hírnév áldozatának festi le. A szemében elválik egymástól Diego, a bizonytalan, magát a szegénynegyedből kifocizó srác, akinek egyetlen vágya az volt, hogy házat vehessen a szüleinek, és ne kelljen szegénységben élnie, illetve Maradona, a körülrajongott sztár, akit afféle maszkként húzott magára Diego, mert nem találta a helyét az őt körül vevő őrületben.

Kapadia harmadik sztárportréja nem olyan velőtrázó, mint a Senna, se olyan tragikus, mint az Amy – Az Amy Winehouse-sztori, inkább csendesen szomorú, mert azt mondja, hiába volt Maradona a világ legjobb focistája, túl nagy árat fizetett érte.

Kapadia a Nápolynál töltött évei alapján mutatja be a focista pályáját, ahol az olaszok istenként tisztelték, de már ez a szeretet is fojtogatóvá vált, mert nem hagyott teret a privát szférának, és eligazolni sem engedték: ezért is fordult rá a kokainra. Amikor pedig kiejtette Olaszországot a hazai pályán rendezett ‘90-es vb-elődöntőn, Maradona közutálat tárgya lett, az olaszok pedig példát statuáltak a drogozó, prostituáltak társaságát élvező férfival, aki megtört emberként hagyta ott a foci világát.

4. A lelőhely

Kincsvadász apa és kamasz lánya érkeznek egy távoli holdra, hogy értékes ásványokat bányásszanak ki egy erős hangulatú, kézműves űrwesternben. A lelőhely végig feszült, maradandó filmélmény, amit izgalmasan kigondolt világa tesz igazán emlékezetessé. Olyan, mintha Tarkovszkij analóg sci-fi világában képzelnénk el a kaliforniai aranylázat, ahol maszek, a Solarisra emlékeztető űrruhákban botladoznak, elemmel működő puskával lőnek, és fehér habszivacsszerű kenőccsel gyógyítják magukat az emberek. A levegőben mérgező bolyhok szitálnak, a dzsungel kapzsi kincsvadászokat és a pénz értékét tagadó őslakosokat rejt, a túlélésért folytatott küzdelem pedig annyi feszültséget pumpál a filmbe, hogy azért a karaktervezetési sekélyességet és a kimatekolható fordulatokat is el lehet nézni. Van ugyanis valami rejtélyes többlet, egy komplett világ ígérete A lelőhelyben, amitől annyira kézzelfoghatóvá válik ez az univerzum, és annyira magától értetődővé az üzenet – miszerint a kapzsiságba csak belehalni lehet –, hogy ha drámaként nem is, science fictionként beteljesíti magát ez a lelkesedésből összebarkácsolt űrwestern.

(Október 17-től látható a magyar mozikban.)

3. A világítótorony

Aligha történhetett jobb dolog az amerikai művészfilmvilággal, minthogy Robert Pattinson felfedezte magában a színészt, és nevét már évek óta furcsaságokhoz adja. Most például Robert Eggers, A boszorkány rendezőjének Stroheimet, Melville-t és a ‘20-as évek némafilmjeit idéző, fekete-fehér, 1.19:1-es képarányban felvett, hatásosan archaizáló kamarahorrorjához, amelyben a bajszos, jobb életre ácsingózó Pattinson és a rothadó fogazatú, alkoholista Willem Dafoe reked ott egy sziklás szigeten, amelynek a világítótornyát üzemeltetik.

A nyálkás rémálmokkal, groteszk hableányokkal, szurtos részegséggel teli világban ugyanaz és ugyanúgy történik a végeláthatatlan munkában és semmittevésben, a határok őrület és a természetfeletti kárhozat között elmosódnak, az idő pedig szétfolyik.

A férfiakat felzabálja az unalom, az alkohol és a folyamatos versengés azon, hogyan uralkodjanak egymás felett. Eggers mindezt tébolyult expresszionizmusban, szénfekete szatíraként adja elő, amelyben a szellentős poénok is groteszk realizmusnak hatnak. Mélység ugyan nem lapul a történetben, de gyönyörűen felvett, cinefil szórakozás Eggers mozija.

2. Élősködők

Először nyert idén Arany Pálmát koreai film, de a zsánerkutyulós filmek mestere, Bong Joon-ho nem véletlenül happolta el a fődíjat többek között a Volt egyszer egy… Hollywooddal versenyző Tarantino elől. A halál jele, a Snowpiercer és az Okja rendezője éjfekete tragikomédiát forgatott a szegények és gazdagok között egyre szélesedő szakadékról és a versenykapitalizmusról, amelyben egymást gyilkolva próbálnak feljebb kapaszkodni a szennyvízszagú félpincelakásokban tengődő dél-koreaiak. A horrort a drámával, a thrillert a szociális kommentárral mindig ügyesen kiegyensúlyozó rendező ezúttal is gördülékenyen váltogatja a zsánereket, és fordítja át a tavalyi Cannes-nyertes Bolti tolvajokat idéző felütését olyan véreskezű thrillerbe, amelyről akár az Oldboy, de még a Mi és a Gyújtogatók is eszünkbe juthat. Az újgazdag Park családba beépülő, szolgáikat kifúró Kimék kálváriája egyszerre szomorú, tragikus és valahol röhejes, de Bong gondoskodik róla, hogy az arcunkra fagyjon a mosoly, és torkunkon akadjon a nevetés: filmje tűpontos látlelet egyre inkább kettészakadó világunkról.

(December 5-től látható a magyar mozikban.)

1. Kontroll nélkül

Érzelmileg kíméletlen, meg- és felrázó filmet forgatott az első filmes Nora Fingscheidt egy agresszív, kezelhetetlennek tűnő kislányról, akit az anyja mellett a német szociális intézményrendszer is cserbenhagy. Pedig jóindulatú szociális munkások veszik körül, de a szeretethiányos, kötődni vágyó Bennin ők sem tudnak segíteni.

A forgatás idején mindössze kilencéves Helena Zengel olyan erős, tabudöntögető alakítást nyújt, hogy szívünk szerint ráhívnánk a filmesekre a gyermekvédelmet.

De ez is csak azt a mellébeszélés nélküli őszinteséget dicséri, amellyel a rendező az ördögi köröket hurkolja bele a rendre a megoldás reményével kecsegtető, majd a nullpontra mindig visszaeső narratívába. El se tudjuk képzelni, Magyarországon milyen horrorba csúszna át az érzelmileg amúgy is megterhelő történet, de az biztos, hogy a Kontroll nélkül nem lesz a gyermekvédelmi akcióterv része: brutálisan erős portré a dühkitöréseivel, szeretetvágyával magára hagyott gyerekről – olyan felkavaró filmélmény, amit aligha fogunk elfelejteni.

(November 7-től látható a magyar mozikban.)