Büszkén viselt szégyenfoltok – 5 kihagyhatatlan trash film

Leszámolás Kis-Tokióban

Aki a ’90-es években volt gyerek, pontosan emlékszik az éjjeli „fennmaradás” kalandos élményére, a tiltott gyümölcs édes ízére. A közszolgálati televízión kívül már kezdtek kinövögetni a földből (égből) az olyan csatornák, mint a TV3, az Msat (amit a köznyelv csak Maszatnak hívott) vagy a Szív TV. Ezeken az alacsony felbontású képet, monó hangzást sugárzó adókon láthattuk késő este az ottalvós bulikon azokat a csodálatosan bunkó akciófilmeket, amik egész alsós korunkra elláttak minket verbális munícióval. A szóban forgó film az egyik iskolapéldája ennek a műfajnak.

A készítők eredeti szándéka szerint azzal a csavarral akarták feldobni az elkoptatott buddy cop klisét, hogy az ázsiai fickót írták meg egy laza jenkinek, a szőke hegyi emberből pedig csöndesen meditáló Balogh Bélát csináltak.

Na jó, azért ez a Balogh Béla három ütéssel tesz földdel egyenlővé kisebb jakuzakülönítményeket, de ez most nem érdekes. Szédületes dumák, tömény erőszak, olyan mansplaining, hogy nekem fáj, és Tia Carrere nőisége csúcsán. Csodásan hangzik? Az is! A Leszámolás Kis-Tokióban című opusból értettem meg a B kategóriás akciófilmek, Árpa Attila halhatatlan szavaival élve a „kardozós-baszós filmek” szerkezeti csomópontjait, amik azóta is fároszként világítják be filmes ízlésvilágomat. A hős nyugodtan teázgat a mama-szannál, megzavarják a reggelijében, lever mindenkit, majdnem a leendő társát is, megy a macsóskodás, aztán feltűnik a hölgy, mint egy trubadúr dalban, erőszak, melegvizes teknő, meztelen Tia Carrere, kaszab, vicceskedés az üszkös holtak felett, végefőcím. A hős a csajt mindig azelőtt dugja meg, hogy elindulna a fegyverkezős montázs, majd életerővel feltöltekezve végül győz a rosszon. Leforgathatnának egy ilyen forgatókönyvből ma egy percet is Hollywoodban? Úristen, dehogy! Imádnivaló a film? Abszolúte. A David Michael Frank által szerzett baljós, fülbemászó zenei vezérmotívum pedig minden irónia nélkül zseniális.

Power kapitány és jövő katonái

Amikor még nem volt szavam a ZS kategóriára, akkor úgy emlegettem ezeket a filmeket, hogy „Szív TV-s borzalom”. Viszonylag kevés élettapasztalattal is éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Ennél a tévésorozatnál gagyi a díszlet, darabos a színészi játék, a dialógusokat pedig a GPS navigátor magyar hangja, Moha bá olvassa fel. Ez mégsem szegte kedvünket, mert voltak benne űrharcosok meg idegen lények, bazi nagy fegyverek és már a jelmezük-nevük alapján azonnal kiismerhető karakterek. Hogy mást ne mondjak, az egyiket Tanknak hívták. A forgatókönyvről ordít, hogy a drámai pillérek helyett azt tartotta szem előtt a szerző, hogy hogyan lehet majd a főhősökből legyártatni minél több akciófigurát Szencsenben. Power kapitány az akciófigura-osztag vezetője, aki felesküdött Lord Dread elnyomó rezsimjének megdöntésére. A disztopikus világ már átesett egy ember–gép háborún, és a porszívók győztek.

De Power kapitány és csapata nem adja fel, mert felcsillant a reményt jelző LED.

Power kapitány kifejlesztett egy különleges testpajzsot, amit minden főhős a saját személyiségére szabva visel az ádáz harcban. Az ellenség katonáinak mellvértjén egy energiapajzs villog, amit ha kilőnek, lőttek a katonának is. A katonák mellkasán van tehát a gyenge pontjuk, értitek. Többet nem is tudok elmondani erről a sorozatról, csak azt, hogy iszonyat menő volt óvodás koromban. Páncélt fel!

Spermafióka

Trey Parker és Matt Stone már a South Park előtt sem voltak egészen normálisak.

A film cselekménye arról szól, hogy egy anyagilag megszorult mormon pap felcsap pornósztárnak.

Mivel azonban a szigorú hite tiltja a házasságon kívüli szexet, így csak a filmek úgymond prózai jeleneteit játssza el, amint akció kerülne sor, a rendező elkiáltja magát, hogy CSEREKUKI! Ekkor színre lép a lakonikus farokdublőr, aki megmenti a film főhőseit az elhidegüléstől. A filmben döbbenetes jelmezek és figurák kapnak szerepet, többek között valódi sztárok is a felnőtt filmes szcénából. Az egész mozi felfogható a pornóiparról készített gúnyrajznak. A monoton, lüktető aláfestő zenék, a lakk testhezálló szkafanderek, a bizarr becenevek – például a Seggbelőtt Ikrek – mind ráerősítenek arra a feltevésre, hogy a pornóipar valójában mindig ujjnyival a groteszk mellett hasít. A szexuális vágyon kívül ugyanolyan ösztönös igényünk a nevetés, ami egy Laokoón-csoportra emlékeztető gruppent látva garantáltan el is fog majd bennünket. Ha még sohasem tudtál nevetni a Cica magazin prózai részein, akkor ez nem a te filmed. Ha viszont mindig a röhögés kerülgetett, valahányszor orra esett egy lány a teknőcasztalban térdelés után, akkor tiéd a pálya. Egy valamit viszont tarts észben: óvakodj az Orgazmerátortól!

Hé haver, hol a kocsim?

Ezt a filmet azért választottam ki, mert mintaszerűen mutat be egy kort, ami minden rossz ízlésével együtt is közel áll a szívemhez. Az ezredforduló az Y2K-pánik ellenére meglehetősen eseménytelenül zajlott le a szórakoztatóiparban. A ’90-es évek karakteres alkotásai, majd a későbbi 9/11-gyel átformált közbeszéd árnyékában megbújva nem kaptak megfelelő hangsúlyt az egyébként hangsúlyos naptári események. Pedig micsoda filmek születtek ebben az évben! Például a Hé haver hol a kocsim?, aminél agyatlanabb forgatókönyvet keveset találni a filmtörténelemben. Két narkós felébred egy kiadós trip után, és nem találják a kocsijukat.

Ashton Kutcher és Sean William Scott szerepeltetése a filmben már önmagában is szimbólumértékű. Az előbbit a Tommy Hilfiger alsónadrágreklámokból irányították át a filmek világába, utóbbi pedig az évezred végének örök Stiflerjeként égett be a nézők tudatába.

Mindketten sallangmentesen hozzák a szerény szókincsű, átlag amerikai fiatalt, akik csak egy jót akarnak bulizni. Később egy intergalaktikus konfliktus sűrűjében találják magukat, ahol egy titkos társaság tagjai „Zoltán!” felkiáltással és titkos kézjelekkel üdvözlik egymást. Az egész történet értelmetlen, de a nosztalgiafaktor garantált, hiszen kamaszkorunk legszebb nyarait juttatja eszünkbe, és ami azt illeti, Demi Moore is hasonlóképpen volt Ashton Kutcherrel.

Úszó erőd

Poros balatoni bazársor, szezonális videotékák pultjai mögött semmirekellők rágóznak. Akár Tarantino is lehetett volna belőlük, de ehelyett csak egy üdülőtelep kölykeit fertőzték meg a VHS-filmek csodálatos hangulatával. Örökre. Az Úszó erőd egy a sok nagyszerű alkotás közül, aminek kifakult borítóképét a műanyag fólia mögé rejtették a tékások. Nekem Steven Seagal volt a VHS-akcióhősök közül a kedvencem. Az inuit tekintetű, brillantis kungfu panda, akinek a lófarka majdnem olyan ikonikus kelléke a korszaknak, mint Kozso hajtincse. Ebben az alkotásban egy hajószakácsot alakít, aki egykor természetesen zöldsapkás volt, csak határtalan igazságérzetétől hajtva függelemsértést követett el, és így most sütheti a hamburgert a legénységnek. A főgonoszt a szakmai tévúton járó Tommy Lee Jones alakítja, aki így bandanával beillett volna Keith Richards-imitátornak is.

Egy kiskamasz számára a lényeg mégis Erika Eleniak volt, a kor szexszimbóluma, a Playboy tejfelszőke üdvöskéje, aki egy tortából készül előugrani a kapitány búcsúbuliján.

Az ünneplő társaság helyett Seagal M16-osával találja magát szembe, bár Eleniak meztelenül hagyott cickói nem kevésbé lefegyverzőek. Az akciódús jelenetsorok végén mindenki megkapja, amit érdemel. Seagal is, aki a film sikerén felbuzdulva csinálhat egy újabb „Erőd”-filmet. A harcművész szakács, a szólógitáros főgonosz és Erika Eleniak hasig felhúzott bugyija miatt már érdemes leülni a tévé elé és megnézni ezt a naiv vérfürdőt a korból. Tanulság nem sok van, hacsak nem a terroristák számára, akik legközelebb kétszer is meggondolják, hogy leszólják a hajószakács főztjét.