Bármilyen szemüvegen keresztül próbáljuk is nézni az alkotást, hangyabolyként gomolygó melléfogások kusza rengetegével találkozunk, legyen szó a minimálisan elvárható eredetiség kérdéséről, a történetmesélési technikákról, dramaturgiáról vagy karakterábrázolásról. Kérdés, hogy ezeknek az egzakt dolgoknak mennyi jelentősége van, ha valaki leül megnézni egy filmet.
A Felültetve című filmet igazi kihívás lenne az objektív értékelési szempontok szerint „jónak” nevezni. Bármilyen szemüvegen keresztül próbáljuk is nézni az alkotást, hangyabolyként gomolygó melléfogások kusza rengetegével találkozunk, legyen szó a minimálisan elvárható eredetiség kérdéséről, a történetmesélési technikákról, dramaturgiáról vagy karakterábrázolásról. Kérdés, hogy ezeknek az egzakt dolgoknak mennyi jelentősége van, ha valaki leül megnézni egy filmet.
A Felültetve Sonny (Curtis „50 cent” Jackson) történetét kíséri végig, aki két barátjával együtt rajtaüt egy gyémántszállítmányon. A rablás sikerrel zárul, az akció után azonban egyik társa, Vincent (Ryan Phillippe), golyót ereszt a bajtársaiba, és elmenekül a drágakövekkel. Sonny túléli az árulást, hamar felépül sérüléséből, és üldözőbe veszi Vincentet. A hajtóvadászat során összetűzésbe keveredik a város maffiafőnökével (Bruce Willis) is, így kényes helyzetben találja magát – előnyt kell kovácsolni Vincent és a maffia két oldalról ránehezedő szorításából.
Ami elsőre feltűnhet a nézőnek, hogy a rendező minden bizonnyal elkötelezett híve brit kollégájának, Guy Ritchie-nek. A film minden ízében A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső vagy a Blöff stílusjegyeit hordozza magán. Hasonlóak a konfliktusok, a viccesen érdekes karakterek, a stílustörésből származó humor, a spontánnak tűnő párbeszédek, a szövevényes megoldások, a sajátos hangvételű történetvezetés… és gyakorlatilag minden. A nyilvánvaló egyezéseket nevezhetjük a tiszteletadás szép példájának vagy az ötlettelen koppintás szomorú esetének, egy azonban biztos: Ritchie alkotásainak igényessége és kidolgozottsága ezt a filmet sajnos egyáltalán nem jellemzi.
Több szempontból is elhibázottnak mondható a történetvezetés. A film egyrészt rengeteg szálat indít el, és ezzel a sokfejű sárkánnyal valójában nem tud mit kezdeni. Néhány vonal (mint például a gyémántrablás után özvegyen maradt feleség története, az áruló Vincent börtönben lévő apjának szála vagy a maffiafőnök könyvelőjének sztorija) nemcsak a film elején tűnik egészen feleslegesnek, hanem később sem kap érdemi jelentőséget – akkor sem történt volna tragédia, ha az alkotó ezeket egyszerűbbekre cserélte, vagy egy mozdulattal elhagyta volna (igaz, akkor még a 85 percet sem érte volna el a játékidő). Másrészt, miközben a film elkezdi kibontani a cselekményt, minduntalan oda nem illő, érdektelen, jópofának szánt párbeszédekkel és epizódokkal hátráltatja az előrehaladást, feleslegesen lassítva ezzel a filmet: ahelyett, hogy Sonnyt akcióban látnánk, inkább azon kell időznünk, hogy filozófiai párbeszédeket folytat egy pappal, dealerekkel jópofizik, vagy éppen lapátot vásárol a barkácsboltban. Ezek a jelenetek elsősorban nem a történet kibomlását szolgálják, hanem a „50 cent” művésznevet viselő rapper által alakított figurát igyekeznek szimpatikusabbá tenni (az úriember amúgy produceri munkakörben is hozzájárult a film megszületéséhez).
Ezek a történetmesélési melléfogások a dramaturgiára is hatással vannak. A film nem generál igazi érzelmeket a nézőben, mert semmit sem fejt ki kellőképpen, illetve ha mégis megkísérel részletekbe menni, akkor kevésbé érdekfeszítő vagy korábban sokat látott elemekkel foglalkozik. Nincsenek igazán előkészített jelenetek, az események lógnak a levegőben, egyszerűen csak megtörténnek. Talán az egyetlen történeti elem, amit hosszabb felvezetés előz meg a filmben, az Sonny, Vincent és a maffiafőnök nagy találkozása, de ez a jelenet egyfelől néhány perc alatt véget is ér, másrészt az itt bemutatott meglepetésnél sokkalta bravúrosabb csavarokat is láthatott már a nagyközönség. Akkor sem indul meg sok minden az ember lelkében, amikor egyes karaktereket utolér a zord vég, hiszen senkit sem sikerül igazán megismernünk – amiben közrejátszhat, hogy nincs is sok minden, amit megismerhetnénk bennük. Egy-két jellemvonással minden szereplő leírható, így annak ellenére, hogy mókás beszólásokat adnak a szájukba, és néhányuk mögé felvázolnak valamilyen motivációegyüttest, papírfigurák maradnak, valódi tartalom nélkül.