Határév – A 9. Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál legjobb filmjei

A 2013-ban indult Friss Hús igazi sikertörténet. A fokozatosan egyre több izmot felszedő fesztivál a főváros legfontosabb filmes seregszemléjévé vált. Idénre nagykövetük is lett Péterfy Bori személyében, sőt szabadtéri vetítéseket is tartottak a városháza udvarán, amelyeket védettségi igazolvány nélkül is lehetett látogatni. Arról Deák Dániel fesztiváligazgató és csapata nem tehet, hogy mennyiségben és minőségben akadnak apályosabb évek. Az idei magyar versenyfilmek a korábbi hat helyett öt blokkban kaptak helyet (az igazsághoz tartozik, hogy a tavalyinál három filmmel több volt a magyar szekcióban, de átlagos terjedelmük elmaradt az előző évektől), talán emiatt is volt a megszokottnál több, öt kisfilmes és egy dokumentumfilmes blokk a nemzetközi szekcióban.

Míg a mennyiség apadása viszonylagos és vitatható (dacára az életünket bő egy éve fenekestül felforgató járványnak), a minőségi deficitre számos magyarázat adható. A Nemzeti Filmintézet elindulásával új finanszírozási modell jött létre, megszűnt a rövidfilmeket segítő Média Mecenatúra Program. A strukturális változások mellett a pandémia is szűkítette az alkotók lehetőségeit, és sajnos a kisfilmek jelentős részét adó SZFE modellváltása és a hallgatók egyetemfoglalása sem kedvezett a kiérlelt és profin megvalósított produkcióknak.

2021 határév lehet a hazai rövidfilmkészítésben is, jövőre már az új támogatási rendszer kisfilmjeit nézhetjük a Friss Húson.

A Covidot három hazai alkotás is tematizálta. Míg a Quarantine Set és az Amikor a Hold a Kos jegyében jár webkamerák, telefonok vagy épp egy drón által közvetített képekből áll össze, a Zuniverzum hagyományosabb filmnyelvvel dolgozik. A járványnak és a lezárásoknak egy titkos viszonyra gyakorolt hatásait öt jelenetben (mindet más rendezte) vizsgáló kisfilm ereje a jól megírt, természetesnek ható párbeszédekben és a remek, összeszokott színészi játékban (Gryllus Dorka és Simon Kornél a valóságban egy pár) rejlik. Az első jelenet még komoly kívánnivalót hagy maga után, de utána beszippant a Zuniverzum. Alíz és Máté negyvenes éveikben járnak, régi családi barátok, ám titokban viszonyuk van egymással. A határzár miatt nem tudnak Berlinbe repülni, szállodába menni vagy épp intim közelségbe kerülni egy lehetséges kontaktkutatás miatt. A szabad ég alatt, illetve egyikük kocsijában lehetnek együtt, de a külső nehézségek az ő kapcsolatukat sem kímélik. A film csúcspontja a harmadik jelenet, amikor Máté bevallja, hogy már húsz éve szerelmes Alízba, így számára ez sokkal több, mint egy kaland. A nőt nagyon felzaklatja a vallomás, ugyanis épp azt veszítette el emiatt, amiért belement ebbe a viszonyba: az egész súlytalanságát, könnyedségét, ami tökéletes menedék volt a hétköznapok felelősségteljes szerepei elől.

Szintén két szereplő kapcsolatát vizsgálja a Csendes környék, amely egy apa–fiú viszonyt helyez fókuszba. Kristóf (Váradi Gergely) gondoskodik idős, beteg édesapjáról, Andrásról (Ujlaki Dénes), de nincs meg köztük az összhang, így a srác nem talál jó alkalmat, hogy bevallja neki, hogy meleg. Az apa véletlenül tudja meg, hogy fia a férfiakhoz vonzódik, de ő is fél szóba hozni a dolgot. Csak arra vannak szavai, hogy (valószínűleg nem először) ismertesse Kristófnak szánt szerepmintáját, keserűbbé téve a kevés párbeszédek egyikét. Amúgy a csöndek és sokat mondó hallgatások jellemzik ezt a „tipikus SZFE-s” filmet, és az ezeket szépen kiegészítő gyönyörű, emlékezetes beállítások.

Schwechtje Mihály Ballagási cipő című hatperces alkotásának három jelenete ugyancsak egy szülő–gyerek kapcsolatot mutat be: a végzős lány reggel cipőre kér pénzt apjától egy buszmegállóban; délután elmegy a pénzért az építkezésre, ahol az apja dolgozik; este otthon beszélgetnek. A banális események két okból kerülnek különleges fénytörésbe. Az egyik a nem épp harmonikus viszony egy trauma miatti megjavításának kísérlete, ami a ballagás előtt álló lány érzelmi érettségét bizonyítja. A másik a rendezői szándék, amely szinte teljesen kikomponálja szereplőit a képből, vagy csak tükröződve mutatja meg őket, míg a középső jelenetben a háttérben zajló, távoli események hangkulisszája válik fő jelentéshordozóvá.

A nagyjátékfilm- és színházi rendezőként is bizonyított Schwechtje alkotása apró, fényes drágakőként csillogott ki a Friss Hús mezőnyéből.

Bár nem olyan radikálisan tér el az átlagos hazai kisfilmektől, mint a tavalyi Halak a hálóban, de Botos Dániel Valami történjen című alkotása témaválasztásában és hangulatépítésében is sikerrel lépett túl a megszokott megoldásokon. A kilencvenes évekbe helyezett történet a gyászról szól: egy baráti társaság a fiatalon elhunyt Katára emlékezik egy erdőszéli faházban. A Kláramama uzsonnájával ellentétben (ami néhány dologban hasonlít is erre a rövidfilmre) a Valami történjenhez passzol a slow cinema – Botos jó érzékkel az erős képekre és a lassan kibomló történetre bízza a hatást, ami nem is marad el. Egy múltbeli VHS-felvétel (amit egy adott ponton maguk a szereplők is néznek) ügyesen ellenpontozza és egészíti ki a finoman a home invasion horrorral kokettáló alkotást, amely elnyerte Budapest Főváros díját.

Sokan és sokszor írtak már arról, hogy miért nem foglalkozik a magyar film a közelmúltunk, sőt az elmúlt száz év hazai történelmével. Bár az alkotókban nem apadt el az igény, de a konszenzus hiánya erősen akadályozza, hogy jelentős történelmi eseményeinkről filmek készüljenek. Az utóbbi években két út körvonalazódott a probléma orvoslására. A Köbli Norbert forgatókönyveiből készült, néha a mozikba is eljutó tévéfilmek a történelem viharában próbára tett egyéni sorsokra fókuszálnak (A vizsga, Trezor stb.), ráadásul a minket közvetlenül nem érintő, de a szomszédban zajló délszláv háború is többször megjelent hazai alkotásokban (Kovács István Friss Húst megjárt Ostroma vagy az Isteni műszak). A háborús rövidek közt bemutatott Elfelejtett nemzedék az előbbi kategóriába tartozik: három honvéd kamaradrámája jelenik meg, akik 1944-ben a beözönlő orosz csapatokkal kell szembeszálljanak. A feszes, fordulatos történet (amit a szívdobogásra hasonlító zene tovább erősít) jól használja a katonák információhiányát, komoly morális dilemmát felvázolva.

K. Kovács Ákos rendezése a másik úton indult el. A Branka 1991-ben játszódik valahol a Vajdaságban, a jugoszláv polgárháború idején. A valós eseményekből kiinduló rövidfilmben a Szarajevóból elmenekült, empatikus nővér, Branka szemszögéből ismerjük meg a háborútól megkímélt országrész egyik szülészetét. A megnyerő modorú, a magyar kismamával tört magyarsággal társalgó főorvos nem titkolja sokáig, hogy itt újszülöttekkel kereskednek: míg az anya úgy tudja, hogy gyermeke meghalt, a csecsemőt Nyugatra szállítják (nyilván busás fizetség ellenében). Hiába jött az ostromlott, akkoriban pokoli Szarajevóból, úgy tűnik, a kórházban egyedül Branka morális iránytűje mutatja a helyes irányt. A főorvos nagyon jól tudja, hogy a kezdeti ellenkezés után ő is cinkostársuk lesz – megideologizálja neki a védhetetlen bűncselekményt (jobb dolguk lesz a gyerekeknek Nyugat-Európában), de magabiztossága főképp abból ered, hogy a háború idején nincs arra kapacitás és ember, hogy egy feljelentést kivizsgáljanak. A Branka azt is vizsgálja, hogy egy ennyire korrupt és kikezdhetetlennek látszó szisztémában mennyi mozgástere van az egyénnek.

Az egyéni mozgástér fontos szerepet kap a legjobb magyar élő szereplős rövidfilm díját méltán elnyerő Pannónia dicsérete című Nagy Borbála-rendezésben is. A szatíra alaphelyzete szerint a miniszterelnök meglátogat egy középiskolát, ahol ehhez mérten lázasan készülnek a fogadására. De valahogy minden fonákul működik: a kiszemelt diákot helyettesíteni kell, így alig marad idő a beugró Mártinak az üdvözlőszöveg megtanulására. A nagyobb baj inkább az, hogy a lány megkérdezése nélkül lett kijelölve beugrónak, miközben őt ajánló tanára elvi okokból ott sem lesz a fogadáson. A YouTube-videókat nézegető igazgató helyett az agilis titkárnő intézkedik, a Nagy-Magyarország alakú torta nem fér be a hűtőbe, és még a zászló is eltűnt.

Érdekes egybeesés, hogy a tavalyi győztes Szünet is egy középiskolában játszódott, de az ottani realista ábrázolással szemben a Pannónia dicsérete a szatíra eszközével mutatja be a mai magyar iskolák deklarált célja és valódi működése közti egyszerre nevettető és tragikus különbséget.

A felsőbb hatalomnak való kiszolgáltatottságot és az ebből adódó kényszeres szolgai megfelelés vagy teljes közöny, fásultság közegét mutatja meg Nagy Borbála filmje. Ehhez pedig kiválóan asszisztál az iskolai mikrovilág fájóan találó abszurditása, mely szintén sugárzik a Pannónia dicséretéből. Hogy egy ilyen mértékben sérült közeg gyerekeket nevel és oktat, illetve példát ad a következő generációknak, az már csak hab a Nagy-Magyarország tortán.