A létezés téveszméje – kritika A befejezésen gondolkozom című filmről

A szimplán csak Fiatal Nőnek (Jessie Buckely) nevezett főszereplő és a pasija, Jake (Jesse Plemons) kapcsolatuk első hosszú autóútja során az utóbbi szüleihez igyekeznek. A családnak történő bemutatkozás a lányt szorongással tölti el, de Kaufman nem áll meg ennél az egyébként triviális élethelyzetnél. Az út során, illetve az érkezéskor megszaporodnak a bizarr jelenségek a semmi középen felállított gyerekhintától kezdve a halálszagú pajtán és a valószerűtlenül fura szülőkön át Jake gyerekkori fotójáig, amelyen a lány saját magát ismeri fel.

Viszont Kaufman a film nyitányát markánsra hangoló thrillereszköztárat és -hatásmechanizmust nem műfaji játszadozásra használja fel.

A kísértetiesség (unheimlich) érzete nála lételméleti alapvetés, az ismerősben (sajátban) meglelt idegen toposzával nem taszító horrort, hanem egzisztenciális krízist keres.

Borges írja az Idő újabb cáfolatában, hogy az idő egy folyó, ami magával ragad, de egyúttal én vagyok maga a folyó is. Kaufman ezt a gondolatot bontja ki az Iain Reid azonos című regényén alapuló filmben, pontosabban annak tapasztalatát, ami a legtöbb művében is előkerül: a fiktív és valós közti határátlépést, a képlékeny identitást és az önmagunkból való kidobódás (nem teológiai értelemben vett) transzcendens élményét. A John Malkovich-menet karakterei a címszereplő színész fejébe mászva látják a világot és szabadulnak meg önmaguktól, az Adaptációban a fiktív Charlie Kaufman saját alkotói válságát írja bele készülő forgatókönyvébe, a Szinekdoché, New Yorkban pedig Caden Cotard születő színdarabjának próbái során a saját életét imitáló, végtelen sokszor egymásba ágyazott és a valóságra visszaható narratív szinteken kutatja és veszti el önmagát.

Kaufman életművében a központi kérdés az, hogy milyen alapom van azt állítani: én vagyok én. Mi az, ami képes ellenjegyezni, visszatükrözni az én létezésemet?

A forgatókönyvíró/rendező a karrierje elején mindezt abszurd humorba forgatta, de az idő előrehaladtával filmjein egyre inkább a melankólia uralkodott el.

A befejezésen gondolkozom ugyanezt a problémát fűzi tovább meglehetősen nyugtalanító, erős lételméleti alapokon álló és emiatt nehezen kiismerhető módon. A hosszú autóutak során burjánzó filozófiai és kulturális referenciák Debord-tól Wordsworth-ön át Cassavetesig noha megadják a kulcsot Kaufman agyához és önmagukba csavarodó gondolatfutamaihoz, de sokkal inkább az a benyomásunk támad, hogy filmnézés helyett egy szemináriumon ülünk. Ettől függetlenül a lány és Jake dialógusai messzemenően érdekfeszítőek azok számára, akik fogékonyak/hajlamosak az ontológiai feszengésre. Kaufman azáltal, hogy a hősnő belép Jake gyerekszobájába, és saját festményeit és verseit találja meg, annak a szorongató és elbizonytalanító érzésnek ad hangot, miszerint az ember, az egyén nem valamilyen, hanem menthetetlenül másvalamilyen. Nincs helyi értéke, örökösen kidobódik, és elfelé mutat önmagától, az identitás csak folyamatos visszaverődés. A gondolataink pusztán mások újrahasznosított véleményei, a szenvedélyünk csak idézet, az életünk imitáció, minden csak szöveg, fikció, végtelen megismerhetetlenség.

Épp ezért a cím nem a szakításra vonatkozik, hanem arra az elbizonytalanító kérdésre, hogy hol végződök én, és hol kezdődik a másik ember.

A rendező már előző filmjében, az Anomalisában is ezt feszegette, vagyis az azonosságból, a pusztító egyformaságból fakadó magányt és elidegenedést. Az Adaptáció fiktív Kaufman-ikrei szintén a genetikai egylényegűségben fedezik fel a tökéletes egyedüllétet. Nem véletlen, hogy a főszereplő lány neve, munkahelye, a fiúval való megismerkedésének története folyamatosan változik a cselekmény során.

Kaufman tudatfolyamszerű, többszörösen összetett narratíváit ez a határsértés, az egyidejűség, azonosság–különbség, kint–bent élmény szervezi. Ahogy a Szinekdoché, New York vagy az Adaptáció író figurái által létrehozott elbeszélések, fiktív alteregók és – az életműben központi szereppel bíró – bábjátékok nem pusztán tükrözik, hanem szó szerint formálják is saját privát valóságukat azáltal, hogy alkotásaikon keresztül a művészek egyszerre írják és olvassák saját életüket. A befejezésen gondolkozom időmotívuma ugyanezt a célt szolgálja: nem mi haladunk előre az időben, hanem az folyik át rajtunk, miközben megszűnik a határ tudat és valóság, a másik ember és saját magam között. A Szinekdoché, New York, az Anomalisa és A befejezésen gondolkozom nem szoros értelemben vett trilógia, de mindenképp egy jól artikulálható tematikai egységet alkotnak. Caden még a „nemlétezés téveszméjével” küzdött a színházi próbák során, legújabb filmjében Kaufman viszont már azt állítja, hogy a saját, világos kontúrokkal meghúzható identitásunk, vagyis a létezés az, ami illúzió.

A befejezésen gondolkozom szépen végigvezeti a fent vázolt tematikát, ugyanakkor a végére kérlelhetetlenül szétesik.

Kaufman monomániájához híven megkettőzi a szereplőit, és szürreális szituációkba löki bele őket, de egyáltalán nem foglalkozik a követhetőséggel vagy azzal, hogy bármilyen dramaturgiai kapaszkodót adjon a nézőnek. Emiatt ez a leginkább enigmatikus és nehezen kibogozható alkotása, amit viszont még így is lebilincselő nézni. A szüntelen hóvihar és a derengő félhomályban megkomponált végtelen agyalások, kétkedések, belső monológok miatt a film atmoszférája annak ellenére beszippant, hogy voltaképpen végig beszélő fejeket bámulunk. Távolról talán Lynch is eszünkbe juthat – persze méregfog nélkül, családbarát kiadásban. Kaufman ezúttal nem alkotott maradandót, de jóval túl pályája csúcsán még egy olyan dolgozat is elismerésre méltó, mint ez a mostani.