© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
A boldogtalanság gyógyszere a boldogság
Beszámoló A hosszabbik út című színházi nevelési előadásról
Négy öngyilkosjelölt egy ház tetején, ugrásra készen. Vajon hogyan folytatódik a válságba jutott emberek sorsa? A rövidebb vagy a hosszabbik út a csábítóbb? Mi a boldogság titka? Mi változtatja meg az ember döntését? Többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ A hosszabbik út.
Négy öngyilkosjelölt egy ház tetején, ugrásra készen. Vajon hogyan folytatódik a válságba jutott emberek sorsa? A rövidebb vagy a hosszabbik út a csábítóbb? Mi a boldogság titka? Mi változtatja meg az ember döntését? Többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ A hosszabbik út.
Kedd estére színházi nevelési előadásra hívtak. Már maga a műfaj is felkelti az érdeklődésemet, hiszen ritkán vehet részt az ember ilyesmin felnőttként, főként, ha csak szemlélődni akar. Teltház is volt. A szereplők ismerősek, a Szputnyik Hajózási Társaság és a Kerekasztal tagjai (az első magyar színházi nevelési társulat!), s a rendező is: Gigor Attila, akit ha korábbról nem is, első nagyjátékfilmje, A nyomozó óta valószínűleg mindenki megjegyzett, aki csak látta a filmet. Pár nap múlva pedig kezdődik a Terápia című sorozat újabb évada, amely szintén az ő nevéhez fűződik, s egyre ismertebb. Ritka, hogy egy színházi nevelési darab egy profi rendező kezébe kerül. Mindez már önmagában csábító, de – olvasom tovább az ajánlót – az előadás ráadásul több díjat nyert (a VII. Gyermek- és Ifjúsági Szemle fődíját, illetve az ASSITEJ Üveghegy-díját), valamint beválogatták a 2014-es POSzT versenyprogramjába, amellyel történelmet írt, hiszen ez az első színházi nevelési előadás, ami bekerült. Rögtön eldöntöttem, hogy le kell mondanom az arra a napra tervezett programomat. És ekkor még nem is tudtam, miről szól a darab, csak annyit, hogy az öngyilkosság kérdése körül forog, amely mostanában foglalkoztat amúgy is – irodalmi szempontból.
Kiindulási alapul a Hosszú út lefelé (Long way down, 2005) című, magyarul 2006-ban megjelent regény szolgált, amelynek mottója: „A boldogtalanság gyógyszere a boldogság. Mondjon bárki bármit.” Az előadás életre hívói a regény cselekményét adaptálták céljaiknak megfelelően, azaz 17-18 évesek, pályaválasztás előtt álló diákok, illetve fiatal felnőttek számára. A regény írója az a Nick Hornby, aki az Egy fiúról (About a Boy) és a Pop, csajok satöbbi (High Fidelity) írója is. Mindhárom regényét megfilmesítették, a Hosszú út lefelé című regényből épp idén debütált a film Pascal Chaumeil rendezésében.
A tervezés Nyári Arnold vezetésével zajlott, de a végeredmény a csapat közös munkája lett. Gigor Attila életében ez az első olyan előadás, amely folyton megáll, és megszólítja a közönséget, így számára több szempontból is kihívás volt a rendezés. A szabadszájú és tabuk nélküli előadás ahányszor csak eljutott egy válságos pontra, leállt, s ekkor a színészek és a drámatanárok csoportbontásban beszélgettek a közönséggel. A közönség kérdésekre adott válaszai befolyásolták az előadás további menetét, a színészek beleszőtték a történetbe a résztvevők felmerült gondolatait, ebből kifolyólag minden egyes előadás egyszeri, hiszen a színész-drámatanárok mellett a résztvevők alakítják, akik minden alkalommal mások. Így a mostani előadás nem feltételen ugyanazt adta, mint mondjuk egy két héttel későbbi fogja – lehetőség van kicsit a történet részévé válni, a szereplő agyával gondolkodni.
Az előadás azzal indult, hogy egy piros esőkabátos nő (Hajós Zsuzsa) a színpad közepén ülve beszélt a szilveszteri terveiről. Arról, hogy ’94 óta nem volt szilveszteri (és más) buliban (sem), s emiatt nagyon izgatott, s alig várja, hogy elmondhassa neki, bár ő úgysem értené. A bevonódás már itt megkezdődik, elkezd izgatni, ki lehet az, akinek el akarja mondani, és mért nem volt sehol húsz éve. Hogy ki az, az viszonylag hamar kiderül, de fizikai valójában nem jelenik meg a darab során egyszer sem, azonban központi gondolattá válik a sorsa: Maureen fiáról, egy súlyosan fogyatékos, mozgássérült fiúról van szó. Maureen után a másik három szereplő is bemutatkozik egy-egy jelenettel – ők talán közelebb állnak az átlagnézőhöz, a 17-18 évesekhez, főképp a 18 éves lázadó lány, Jess és JJ, a pizzásfiú. A negyedik szereplő Martin Sharp, a tévésztár, akit Fábián Gábor alakít. Eleinte ellenszenves ez a figura, aki azért akar leugrani a londoni toronyház tetejéről, mert egy tizenöt éves lánnyal létesített szexuális kapcsolata folytán börtönbe került. Aztán az előadás során a néző rájön, hogy Martinnak nemcsak a megbélyegzettség, hanem saját lelkiismerete okán sincs képe a lányai elé állni, így szép lassan ő is sajnálatraméltó figurává válik, mint Maureen. A két fiatalnak a két idősebb szereplő szemszögéből nézve csak kisebb problémái vannak, ám ők katasztrófaként élik meg azokat. Hay Anna bravúrosan játssza a tizenéves, züllött és a világ ellen lázadó lányt, Jesst, nem hiába kapta meg az idei POSzt legjobb női alakításért járó díját a szerepéért. A Farkas Atilla által alakított JJ is válsághelyzetbe jutott, korábban együttese tagjaként határozta meg magát, ám azóta, hogy a zenekara megszűnt, nem találja helyét a világban, nincs szakmája és tervei, átmenetileg pizzákat szállít ki. Az előadás szereplői jól példázzák, mennyire képes belesüppedni az ember a saját önsajnálatába, konfliktuskerülő magatartást felvéve, ahelyett, hogy tenne valamit, hogy felismerné, hogy másként is lehet. A szereplők talán felismerték ezt, legalábbis meggondolták magukat az öngyilkosság tekintetében.
Az első nézői aktivitást felkínáló helyzet nagyjából félórányi előadás után következett, egy feszültséggel teli pillanat után. A közönséget be tudták vonni a beszélgetésbe, épp azért, mert a megállított szituáció annyira éles volt, hogy mindenkinek volt róla valami véleménye. A résztvevőktől azt kérték, hogy ábrázolják a szereplők lelkiállapotát egy-egy kép által, írják le, melyik szereplő milyen képként láthatja az életét. Egy későbbi feladat arra irányult, hogy fogalmazzák meg, milyen újsághíreket kreálhatnak a sajtó különféle képviselői (bulvársajtó, egyházi lapok, napilapok stb.) négyükről, mint a toronyház tetejére felmászott öngyilkosjelöltekről. Itt a diákokkal valószínűleg hosszabb beszélgetésre is sor kerülhet, s később akár a cikkeket is megírhatják az előadáshoz kapcsolódva. A koncepció fontos pontja volt az intervenció is, amikor mind összegyűltek a szereplők: bár fizikailag ekkor is csak négyen voltak a színpadon, vagy négyszer annyian jelentek meg, azáltal, hogy beszéltek róluk, vagy megszólalt a hangjuk. Az egész előadásra jellemző volt a jelzésszerűség, nem volt négynél több szereplő, hatnál több hang és négy széknél több díszlet, egészen minimalista volt, mégis meg tudott győzni arról, hogy a színpad egyik esetben egy toronyház teteje, a másikban mondjuk Maureen otthona. A gondolatok mai nyelven szólaltak meg, s aktuális és súlyos problémákra reflektáltak, ám nem mellőzték a humort és az iróniát sem.
Az előadás lényegi tényezője volt a szabad akarat, a gondolkodás és a megfontolt döntés fontossága. A színészek a résztvevőkre bízták az utolsó jelenet megkonstruálását - vagyis annak az apróságnak a kitalálását, ami ebben a négy emberben megváltoztathat valamit, ami átbillentheti a gondolkodásmódjukat, és ezáltal az életüket. Az előadás optimizmusa szerint sokszor elég egy kicsit változtatni saját hozzáállásunkon, ha a körülményeken nem is tudunk. Mert a boldogtalanság gyógyszere a boldogság, és az belülről fakad. Ahogy egy helyütt Vágó Mártának írja József Attila: "Ami kívül hiányzik a világból, azt az ember belül, önmagában kell megteremtse, mert máskülönben elpusztul."
A hosszabbik út
Szereplők: Jess – Hay Anna; JJ – Farkas Atilla; Martin – Fábián Gábor; Maureen – Hajós Zsuzsa
Közreműködik: Lipták Ildikó, Nyári Arnold
Munkatársak: Bagaméry Orsolya, Szivák-Tóth Viktor, Tárnoki Márk
Rendező: Gigor Attila
Időpont: 2014. október 14. 18:00
Helyszín: Budapest, Marczibányi téri Művelődési Központ
http://kerekasztalszinhaz.hu/hosszabbik
Kedd estére színházi nevelési előadásra hívtak. Már maga a műfaj is felkelti az érdeklődésemet, hiszen ritkán vehet részt az ember ilyesmin felnőttként, főként, ha csak szemlélődni akar. Teltház is volt. A szereplők ismerősek, a Szputnyik Hajózási Társaság és a Kerekasztal tagjai (az első magyar színházi nevelési társulat!), s a rendező is: Gigor Attila, akit ha korábbról nem is, első nagyjátékfilmje, A nyomozó óta valószínűleg mindenki megjegyzett, aki csak látta a filmet. Pár nap múlva pedig kezdődik a Terápia című sorozat újabb évada, amely szintén az ő nevéhez fűződik, s egyre ismertebb. Ritka, hogy egy színházi nevelési darab egy profi rendező kezébe kerül. Mindez már önmagában csábító, de – olvasom tovább az ajánlót – az előadás ráadásul több díjat nyert (a VII. Gyermek- és Ifjúsági Szemle fődíját, illetve az ASSITEJ Üveghegy-díját), valamint beválogatták a 2014-es POSzT versenyprogramjába, amellyel történelmet írt, hiszen ez az első színházi nevelési előadás, ami bekerült. Rögtön eldöntöttem, hogy le kell mondanom az arra a napra tervezett programomat. És ekkor még nem is tudtam, miről szól a darab, csak annyit, hogy az öngyilkosság kérdése körül forog, amely mostanában foglalkoztat amúgy is – irodalmi szempontból.
Kiindulási alapul a Hosszú út lefelé (Long way down, 2005) című, magyarul 2006-ban megjelent regény szolgált, amelynek mottója: „A boldogtalanság gyógyszere a boldogság. Mondjon bárki bármit.” Az előadás életre hívói a regény cselekményét adaptálták céljaiknak megfelelően, azaz 17-18 évesek, pályaválasztás előtt álló diákok, illetve fiatal felnőttek számára. A regény írója az a Nick Hornby, aki az Egy fiúról (About a Boy) és a Pop, csajok satöbbi (High Fidelity) írója is. Mindhárom regényét megfilmesítették, a Hosszú út lefelé című regényből épp idén debütált a film Pascal Chaumeil rendezésében.
A tervezés Nyári Arnold vezetésével zajlott, de a végeredmény a csapat közös munkája lett. Gigor Attila életében ez az első olyan előadás, amely folyton megáll, és megszólítja a közönséget, így számára több szempontból is kihívás volt a rendezés. A szabadszájú és tabuk nélküli előadás ahányszor csak eljutott egy válságos pontra, leállt, s ekkor a színészek és a drámatanárok csoportbontásban beszélgettek a közönséggel. A közönség kérdésekre adott válaszai befolyásolták az előadás további menetét, a színészek beleszőtték a történetbe a résztvevők felmerült gondolatait, ebből kifolyólag minden egyes előadás egyszeri, hiszen a színész-drámatanárok mellett a résztvevők alakítják, akik minden alkalommal mások. Így a mostani előadás nem feltételen ugyanazt adta, mint mondjuk egy két héttel későbbi fogja – lehetőség van kicsit a történet részévé válni, a szereplő agyával gondolkodni.
Az előadás azzal indult, hogy egy piros esőkabátos nő (Hajós Zsuzsa) a színpad közepén ülve beszélt a szilveszteri terveiről. Arról, hogy ’94 óta nem volt szilveszteri (és más) buliban (sem), s emiatt nagyon izgatott, s alig várja, hogy elmondhassa neki, bár ő úgysem értené. A bevonódás már itt megkezdődik, elkezd izgatni, ki lehet az, akinek el akarja mondani, és mért nem volt sehol húsz éve. Hogy ki az, az viszonylag hamar kiderül, de fizikai valójában nem jelenik meg a darab során egyszer sem, azonban központi gondolattá válik a sorsa: Maureen fiáról, egy súlyosan fogyatékos, mozgássérült fiúról van szó. Maureen után a másik három szereplő is bemutatkozik egy-egy jelenettel – ők talán közelebb állnak az átlagnézőhöz, a 17-18 évesekhez, főképp a 18 éves lázadó lány, Jess és JJ, a pizzásfiú. A negyedik szereplő Martin Sharp, a tévésztár, akit Fábián Gábor alakít. Eleinte ellenszenves ez a figura, aki azért akar leugrani a londoni toronyház tetejéről, mert egy tizenöt éves lánnyal létesített szexuális kapcsolata folytán börtönbe került. Aztán az előadás során a néző rájön, hogy Martinnak nemcsak a megbélyegzettség, hanem saját lelkiismerete okán sincs képe a lányai elé állni, így szép lassan ő is sajnálatraméltó figurává válik, mint Maureen. A két fiatalnak a két idősebb szereplő szemszögéből nézve csak kisebb problémái vannak, ám ők katasztrófaként élik meg azokat. Hay Anna bravúrosan játssza a tizenéves, züllött és a világ ellen lázadó lányt, Jesst, nem hiába kapta meg az idei POSzt legjobb női alakításért járó díját a szerepéért. A Farkas Atilla által alakított JJ is válsághelyzetbe jutott, korábban együttese tagjaként határozta meg magát, ám azóta, hogy a zenekara megszűnt, nem találja helyét a világban, nincs szakmája és tervei, átmenetileg pizzákat szállít ki. Az előadás szereplői jól példázzák, mennyire képes belesüppedni az ember a saját önsajnálatába, konfliktuskerülő magatartást felvéve, ahelyett, hogy tenne valamit, hogy felismerné, hogy másként is lehet. A szereplők talán felismerték ezt, legalábbis meggondolták magukat az öngyilkosság tekintetében.
Az első nézői aktivitást felkínáló helyzet nagyjából félórányi előadás után következett, egy feszültséggel teli pillanat után. A közönséget be tudták vonni a beszélgetésbe, épp azért, mert a megállított szituáció annyira éles volt, hogy mindenkinek volt róla valami véleménye. A résztvevőktől azt kérték, hogy ábrázolják a szereplők lelkiállapotát egy-egy kép által, írják le, melyik szereplő milyen képként láthatja az életét. Egy későbbi feladat arra irányult, hogy fogalmazzák meg, milyen újsághíreket kreálhatnak a sajtó különféle képviselői (bulvársajtó, egyházi lapok, napilapok stb.) négyükről, mint a toronyház tetejére felmászott öngyilkosjelöltekről. Itt a diákokkal valószínűleg hosszabb beszélgetésre is sor kerülhet, s később akár a cikkeket is megírhatják az előadáshoz kapcsolódva. A koncepció fontos pontja volt az intervenció is, amikor mind összegyűltek a szereplők: bár fizikailag ekkor is csak négyen voltak a színpadon, vagy négyszer annyian jelentek meg, azáltal, hogy beszéltek róluk, vagy megszólalt a hangjuk. Az egész előadásra jellemző volt a jelzésszerűség, nem volt négynél több szereplő, hatnál több hang és négy széknél több díszlet, egészen minimalista volt, mégis meg tudott győzni arról, hogy a színpad egyik esetben egy toronyház teteje, a másikban mondjuk Maureen otthona. A gondolatok mai nyelven szólaltak meg, s aktuális és súlyos problémákra reflektáltak, ám nem mellőzték a humort és az iróniát sem.
Az előadás lényegi tényezője volt a szabad akarat, a gondolkodás és a megfontolt döntés fontossága. A színészek a résztvevőkre bízták az utolsó jelenet megkonstruálását - vagyis annak az apróságnak a kitalálását, ami ebben a négy emberben megváltoztathat valamit, ami átbillentheti a gondolkodásmódjukat, és ezáltal az életüket. Az előadás optimizmusa szerint sokszor elég egy kicsit változtatni saját hozzáállásunkon, ha a körülményeken nem is tudunk. Mert a boldogtalanság gyógyszere a boldogság, és az belülről fakad. Ahogy egy helyütt Vágó Mártának írja József Attila: "Ami kívül hiányzik a világból, azt az ember belül, önmagában kell megteremtse, mert máskülönben elpusztul."
A hosszabbik út
Szereplők: Jess – Hay Anna; JJ – Farkas Atilla; Martin – Fábián Gábor; Maureen – Hajós Zsuzsa
Közreműködik: Lipták Ildikó, Nyári Arnold
Munkatársak: Bagaméry Orsolya, Szivák-Tóth Viktor, Tárnoki Márk
Rendező: Gigor Attila
Időpont: 2014. október 14. 18:00
Helyszín: Budapest, Marczibányi téri Művelődési Központ
http://kerekasztalszinhaz.hu/hosszabbik
