© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
A brutális alakzat és a kék háttér
Tolnai Ottó: A tengeri kagyló
Érdekes dolog egy Cézanne-kép köré szervezni egy egész kisregényt. A fekete óra a kávéscsészéjével, a citromával és a tengeri kagylójával együtt beépül Tolnai Ottó „kisregélyébe”, tökéletes hátteret ad szövegének, elválaszthatatlan eleme Köcsög, T. Orbán Olivér, Nusika és a kamaszok világának.
Érdekes dolog egy Cézanne-kép köré szervezni egy egész kisregényt. A fekete óra a kávéscsészéjével, a citromával és a tengeri kagylójával együtt beépül Tolnai Ottó „kisregélyébe”, tökéletes hátteret ad szövegének, elválaszthatatlan eleme Köcsög, T. Orbán Olivér, Nusika és a kamaszok világának. Ebben a világban él a béna parkőr, aki beleesik az agavéba. A törpe kertészek, a kékítőgolyó és persze az Adria, pontosabban Abbázia, a titokzatos hely, ahonnan a tengeri kagyló származik. Az a kagyló, amelyet a főhős naponta néz, kamasz létére egy rácsos ágyon keresztül, elbűvölve, megbabonázva az egzotikus tárgytól. Tolnai Ottó bevezet minket e kamasz valóságába, melynek határait a Tolnai Világlexikon határozza meg, mankóként szolgálva a fiataloknak.
Miután elmerültünk a tizenéves fiúk világában, lassan-lassan kirajzolódik előttünk egy krimiszerű történet. Megjelenik Nusika, a falu legérzékibb nője, aki úgy babonázza meg a fiatal fiúkat, ahogy a helyi, cigánylányt ábrázoló szobor látványa. A kis társaság nap nap után meglesi, elkerekedett szemekkel nézi selyembugyiját, melltartóját, de a testére alig mernek pillantani. Miközben nézik Nusikát, ezt a jelenséget, amihez hasonlót minden kamasz fiú lát, felismerik a hasonlóságot közte és a szobor között. A cigánylány szobra meghatározó helyen áll, része a napi tájékozódásuknak, mindennapjaiknak, és tökéletes mása Nusikának. Egy ilyen szoborból pedig nem elég egy. Nem elég egy olyan, ami ráadásul ruhát is visel. Legalábbis a kamaszoknak semmiképp sem, pedig tökéletes modell lehetne arra, hogy megvizsgálják rajta a másik nem testét, végére járjanak titkának, miért is olyan megbabonázó. Ha a társaságban van egy szobrász, van egy zsivány, aki üzleti érzékkel rendelkezik, minden adottá válik: meg kell győzni Nusikát, hogy modellt álljon egy szoborhoz, természetesen mezítelenül. A hadművelet sikeres, a falu szépe modellt áll nekik a pagodában, egy régi cukrászdában a park közepén, a kamasztársaság csak lesi, nézi a tükörben Nusika alakját, nézi a szobrot, és már meg sem tudja különböztetni a női alakokat egymástól.
Ezek után tépi ki a beszélő a képből a „brutális alakzatot”, az Abbáziából származó tengeri kagylót, és rendezi át az eddigi világot. A tengeri kagylónak hatalma van. Beépül a mítosszá magasztosult apró történetekbe, és egyúttal kiindulópontul szolgál. Mítoszokban ugyanis bővelkedik a szöveg, nem véletlen, hiszen gyermekként minden eseményt, nekünk kedves dolgot, vagy épp embert földöntúli hatalommal, jelentőséggel ruháztunk fel. A mű alcíme nem véletlenül Kisregély. Valóban egy rege, egy regényes történet, egy világteremtő és ma már patinás mese, mint minden gyermekkori történetünk, aminek mára már szikrázó fényt adott az emlékezet. Ahogy az emlékező látja maga előtt ezt a fényt, úgy látja az olvasó is, nincs választása, magába szívja az egyszerre szép és naturalisztikus történet. Mese, egyéni mítosz, rege, népköltészet egy rövid regényben. Mi is lehetne ez más, mint kisregély?
A sajátos kamaszi világ megteremtéséhez nem elég a sok mítosz és a megkapó karakterrajzok. Amivel igazán bensőségessé és intimmé teszi a szerző a szövegtestet, az a nyelv. A hosszú, gördülékeny mondatok, amelyekben vegyül a kamaszok és a visszaemlékező mesélő stílusa, valóságossá teszi azt a teret, amiben a szöveg mozog. Ahogy egyre mélyebbre hatolunk a könyvben, egyre nagyobb lendülettel süllyedünk bele az ottani világba, egyre hosszabbak lesznek a mondatok, a beszélő egyre lelkesebb, a történet is viszi magával az olvasót. És a végén nem marad más a kezünkben, „mint a dolgok héja, a kagyló fizikája”, meg persze a kék nyugalom. Az a könyv, ami magában hordozza egy földöntúli lebegés állapotát, egy folyamatos álomszerűséget és gyermeki világot, emellett dübörög benne az erotika és a felnőtté válás, így végződik: „A kék, amely már nem is levegő, hanem valami más, ennél több: félig folyadék, félig lég, s amelyben minden homogénné hasonul át. Nem emberek, nem fák, nem folyópart: valami nyárian csöndes és tiszta őstermészet ez, amelyben nem mocskolódott be még semmi, az anyagok még megóvták szüzességük…” A dübörgés elcsendesül, az emlékezet marad.
Tolnai Ottó könyve kék. Hiába önkielégítenek benne a fiatalok, hiába van Jézus szívében hét cserkésztőr, és hiába olyan fontos benne Nusika ágyéka meg bugyikája. A könyv megmarad szűzi tisztaságában. Az utolsó fordulat talán egy kicsit vörösre festi a történetet, felnőtté válnak hőseink, hivatalosan is, szimbolikusan is. De ha pár nap vagy hónap után visszagondolunk a regényre, nem látunk mást, csak kékséget. Meg persze egy tengeri kagylót, Abbázia felirattal…
Tolnai Ottó: A tengeri kagyló, Forum, Újvidék, 2011.
Miután elmerültünk a tizenéves fiúk világában, lassan-lassan kirajzolódik előttünk egy krimiszerű történet. Megjelenik Nusika, a falu legérzékibb nője, aki úgy babonázza meg a fiatal fiúkat, ahogy a helyi, cigánylányt ábrázoló szobor látványa. A kis társaság nap nap után meglesi, elkerekedett szemekkel nézi selyembugyiját, melltartóját, de a testére alig mernek pillantani. Miközben nézik Nusikát, ezt a jelenséget, amihez hasonlót minden kamasz fiú lát, felismerik a hasonlóságot közte és a szobor között. A cigánylány szobra meghatározó helyen áll, része a napi tájékozódásuknak, mindennapjaiknak, és tökéletes mása Nusikának. Egy ilyen szoborból pedig nem elég egy. Nem elég egy olyan, ami ráadásul ruhát is visel. Legalábbis a kamaszoknak semmiképp sem, pedig tökéletes modell lehetne arra, hogy megvizsgálják rajta a másik nem testét, végére járjanak titkának, miért is olyan megbabonázó. Ha a társaságban van egy szobrász, van egy zsivány, aki üzleti érzékkel rendelkezik, minden adottá válik: meg kell győzni Nusikát, hogy modellt álljon egy szoborhoz, természetesen mezítelenül. A hadművelet sikeres, a falu szépe modellt áll nekik a pagodában, egy régi cukrászdában a park közepén, a kamasztársaság csak lesi, nézi a tükörben Nusika alakját, nézi a szobrot, és már meg sem tudja különböztetni a női alakokat egymástól.
Ezek után tépi ki a beszélő a képből a „brutális alakzatot”, az Abbáziából származó tengeri kagylót, és rendezi át az eddigi világot. A tengeri kagylónak hatalma van. Beépül a mítosszá magasztosult apró történetekbe, és egyúttal kiindulópontul szolgál. Mítoszokban ugyanis bővelkedik a szöveg, nem véletlen, hiszen gyermekként minden eseményt, nekünk kedves dolgot, vagy épp embert földöntúli hatalommal, jelentőséggel ruháztunk fel. A mű alcíme nem véletlenül Kisregély. Valóban egy rege, egy regényes történet, egy világteremtő és ma már patinás mese, mint minden gyermekkori történetünk, aminek mára már szikrázó fényt adott az emlékezet. Ahogy az emlékező látja maga előtt ezt a fényt, úgy látja az olvasó is, nincs választása, magába szívja az egyszerre szép és naturalisztikus történet. Mese, egyéni mítosz, rege, népköltészet egy rövid regényben. Mi is lehetne ez más, mint kisregély?
A sajátos kamaszi világ megteremtéséhez nem elég a sok mítosz és a megkapó karakterrajzok. Amivel igazán bensőségessé és intimmé teszi a szerző a szövegtestet, az a nyelv. A hosszú, gördülékeny mondatok, amelyekben vegyül a kamaszok és a visszaemlékező mesélő stílusa, valóságossá teszi azt a teret, amiben a szöveg mozog. Ahogy egyre mélyebbre hatolunk a könyvben, egyre nagyobb lendülettel süllyedünk bele az ottani világba, egyre hosszabbak lesznek a mondatok, a beszélő egyre lelkesebb, a történet is viszi magával az olvasót. És a végén nem marad más a kezünkben, „mint a dolgok héja, a kagyló fizikája”, meg persze a kék nyugalom. Az a könyv, ami magában hordozza egy földöntúli lebegés állapotát, egy folyamatos álomszerűséget és gyermeki világot, emellett dübörög benne az erotika és a felnőtté válás, így végződik: „A kék, amely már nem is levegő, hanem valami más, ennél több: félig folyadék, félig lég, s amelyben minden homogénné hasonul át. Nem emberek, nem fák, nem folyópart: valami nyárian csöndes és tiszta őstermészet ez, amelyben nem mocskolódott be még semmi, az anyagok még megóvták szüzességük…” A dübörgés elcsendesül, az emlékezet marad.
Tolnai Ottó könyve kék. Hiába önkielégítenek benne a fiatalok, hiába van Jézus szívében hét cserkésztőr, és hiába olyan fontos benne Nusika ágyéka meg bugyikája. A könyv megmarad szűzi tisztaságában. Az utolsó fordulat talán egy kicsit vörösre festi a történetet, felnőtté válnak hőseink, hivatalosan is, szimbolikusan is. De ha pár nap vagy hónap után visszagondolunk a regényre, nem látunk mást, csak kékséget. Meg persze egy tengeri kagylót, Abbázia felirattal…
Tolnai Ottó: A tengeri kagyló, Forum, Újvidék, 2011.
