Nincs bátor filmnyelvi tett – A csöndességével hódít az Akik maradtak című film

Az F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című kötete alapján készült film – melynek hazai premierjére a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon került sor – kifinomultan, ízlésesen, szépen díszletezett helyszíneken beszél a holokausztból hazatértek magányáról, elidegenedéséről és arról a fájdalomról, amit a családtagok hiánya okoz a túlélőkben. Tóth Barnabás finoman vizsgálja az emberi természetet, egyszerű eszközöket, letisztult nyelvezetet használ, lélekemelő történetet mesél el, átgondoltan és érett stílusban beszél veszteségekről – nincs az alkotásban semmi hivalkodó.

A holokauszt után árván maradt lánynak, Klárának (Szőke Abigél) orvosi vizsgálatra van szüksége, amit a másik főhős, a nőgyógyász Aladár (Hajduk Károly) végez el rajta. Rögtön megéreznek egymásban valamit. Klára egy potenciális pótapát fedez fel az orvosban, aki lassanként el is fogadja, hogy van egy lánya. A film megmutatja, hogyan fejlődik, egyáltalán hogyan tud létezni egy ilyen kapcsolat a holokauszt drámája utáni, de a küszöbön álló kommunista diktatúra előtti viharos és bizonytalansággal teli időkben: miként képes két magányos, félelmekkel és nyomasztó emlékekkel küszködő ember segíteni egymáson, és hogyan képes elhomályosítani a köztük kialakuló szeretet a traumákat. Klára már a film elején kimondja, hogy nem szeret semmilyen „pót” dolgot: a citrompótlót és a pótkávét sem – a sors iróniája, hogy apapótlékot választ magának. A cselekményt nem a holokauszt szörnyűségeinek idejére hegyezi ki a film, hanem az áldozatok hazatérése utáni életét mutatja meg.

Tóth Barnabást az emberi sorsok összefonódása érdekelte:

„Magával ragadott a két főszereplő, Abigél és Aladár története, illetve az a szép és komplex kapcsolat, ami idővel kialakul közöttük. Meg akartam mutatni, hogy az ártatlan szeretet milyen veszélyes is tud lenni, ha az egy idősebb férfi és egy fiatal lány közt bontakozik ki, főleg, ha mindez a magyar történelem tragikus pár évében történik.”

A rendező apró jelekből kívánta felépíteni az elfojtásokkal, depresszióval küzdő Aladár karakterét, és számos olyan finomság van elültetve a filmben, amelyek erősítik a hatást (például a kézremegés). A felszínen az egész cselekmény visszafojtott, a nézőnek e mögött kell éreznie az izzást és a drámát. Néhány helyen finom humort is felmutat a film, például a táncórás jelenetben, amikor a kerekesszékes táncoktató a következőt mondja: „Helyezzék a testsúlyukat a másik lábukra! Maguknak még van lábuk, helyezzék át a testsúlyt!”

Hajduk Károly és Szőke Abigél remek párost alkotnak. Hajduknak hiteles, igaz alakítást köszönhetünk, Aladárja titokzatos, ám emellett ereje és fanyar humora van. Tökéletesen hozza a visszahúzódó, begubózó, önmaga köré minduntalan falakat építő, ám szeretetéhes férfit. Játéka eszközmentes, mimikája kifejező. Szőke Abigél szintén telitalálat: nagyszerűen rezonál Hajdukkal, remekül játssza a hol cserfes, hol a világra dühös, hol irritáló és koravén Klárát, aki pimasz és sebezhető egyszerre.

„A castingot követően dőlt el, hogy az övék lesz a szerep. Egyénileg is meggyőzőek voltak, de együtt is nagyon erősek voltak a kamera előtt” – árulta el a rendező, majd hozzátette, hogy a legnagyobb kihívás Klára személyiségváltozásának, átalakulásának megjelenítése volt: tizenhattól huszonegy éves korig kellett őt megmutatni a vásznon, amire összesen tizenkilenc napja volt a stábnak. „Hogy ez sikerült, abban óriási szerepe van az úgynevezett beauty-részlegünknek, a sminkes Kun Barbarának, a fodrász Kállay Márknak és a jelmezekért felelős Lengyel Ritának. Úgy vélem, sikerült 83 percben megmutatni egyfajta ívet, amelyben benne van az 1943 és 1956 közötti időszak divatjának változása is.”

Marosi Gábor képei gyönyörűek. A kamera többször is veszi felülnézetből a főszereplőket, így érzékeltetve kiszolgáltatottságukat, sebezhetőségüket. A sötét és fehér színek szépen mintázzák Aladár és Klára hangulatának változásait. Ahogy nő egymás iránti szeretetük, egyre világosabb bútorok veszik őket körbe, a film vége felé hófehér szekrények, porcelán étkészlet látható az asztalon. Tiszta lapot kell teríteni, hiszen Klára nővé vált, egy korszak véget ért – mintha ez lenne a rendező üzenete. A nemrégiben elhunyt Rajk László díszletei is figyelemreméltóak, korhűek: láthatunk többek között tárcsázós telefont, régi gáztűzhelyet, lódenkabátot, korabeli kalapokat és horgolt gallérokat.

A Rajkkal közös munkára Tóth Barnabás így emlékszik vissza:

„Nagyon örülök, hogy még dolgozhattam vele. Hogy a filmet viszonylag rövid idő alatt meg tudtuk csinálni, az nagyban múlt László praktikus, ügyes megoldásain. De nemcsak mint látványtervező volt mellettem, hanem mint a történelmi háttér mély ismerője. Édesapját többször is említi az F. Várkonyi-regény.”

Bizonyára lesznek, akik megelégednek majd a „felszíni réteggel”, azaz a filmbéli nevelőapa–lánya kapcsolattal, és minden bizonnyal lesznek olyanok is, akik plusz réteget fedeznek fel Klára és Aladár között. Az egyes jeleneteknél nehéz eldönteni, milyen viszonyban vannak:. hol évődő házaspár benyomását keltik, hol „csak” nevelőapának és lányának tűnnek, de a gesztusok, az érintések és a félmondatok sokszor másról árulkodnak.

Az Akik maradtak egészen őszinte, erőteljes nézői élményt nyújt. Többek között olyan kérdésekre keresi a válaszokat, mint hogy hogyan léphetünk ki a saját magunk emelte falak közül, és megéri-e a megszokott, racionálisan szervezett, kvázi biztonságos mindennapi életet felcserélni egy színesebb, ám veszélyesebbre. Hova vezet, ha két olyan ember kerül egy fedél alá, akiknek csupa seb a lelkük, és hol vannak a határok apakomplexus, szülő–gyerek viszony, a szerelmi, valamint a plátói kapcsolat között? Ez a mozi nem bátor filmnyelvi tettei miatt lopja be magát a néző szívébe. Titka abban rejlik, hogy könnyedén lehet együtt sodródni vele. Az alkotók egyszerűen fogalmaznak, hagyják a filmet lélegezni, és engedik megérinteni a nézők szívét. Átgondolt, koncentrált és szívbemarkoló alkotás, melyről remélhetőleg sokat hallunk még.