A halál teremtője – kritika A farkas gyermekei című sorozatról

2145. Két ateista android, Anya és Apa a Kepler-22B bolygón landol tucatnyi lefagyasztott emberi embrióval, akikkel új civilizációt alapítanának. A Föld a Solt imádó mithraisták vallásháborúja következtében elpusztult, így ők is elhagyták a bolygót, és Mennyország nevű anyahajójukon szintén a Kepler-22B-re tartanak.

Az embervédő mesterséges intelligencia és a napistenhívő keresztes lovagok összecsapása már a felütéskor lélegzet-visszafojtóan izgalmas, látványában pedig pazar.

Egyik sem meglepő, hiszen a sorozatot a Fogságban című mesterthriller írója, Aaron Guzikowski, valamint a modern sci-fi vizuális nyelvét az Aliennel és a Szárnyas fejvadásszal megíró Ridley Scott jegyzi. Guzikowski eredetileg úgy képzelte el A farkas gyermekeit, mintha David Lynch rendezné a Star Warst, de a végeredmény sokkal inkább Ridley Scott szerzői sci-fi univerzumába illeszkedik, amit megtévesztően emberszerűen viselkedő androidok, ismeretlen bolygókat felfedező űrpionírok és a csapatukat, családjukat védő, szupererős nők népesítenek be.

Guzikowski úgynevezett spec szkriptként, azaz saját kontóra írta meg a sorozatot, ami annyira megtetszett Ridley Scottnak, hogy elolvasása után rögtön megrajzolta az első rész szinte komplett storyboardját, és ragaszkodott hozzá, hogy ne csupán producerként, hanem rendezőként is belefolyjon a munkálatokba. Scott az első két részt rendezte – majd további hármat bízott fiára, a papa moziját lelkesen továbbvivő Luke Scottra –, és a baljós, kékesszürke disztópiák, a praktikus effektek (több kádnyi vér), valamint a bizarr szörnydizájnok iránti vonzódását is kiélhette a sorozatban.

Legizgalmasabb, Guzikowskival közös teremtménye a Prometheus Davidja (Michael Fassbender) után ezúttal is egy android, akiben mintha összeolvadnának A nyolcadik utas: a Halál ellenségeinek, a Xenomorphnak és Ripleynek a tulajdonságai. Anya, ahogy magától értetődő neve is jelzi, gondoskodó androidszülő és női szuperfegyver egy testben, aki a puszta hangjával képes lufiként kipukkasztani az embereket, és félő, hogy programozásával szembemenve akár a rábízott gyerekek ellen is fordulhat. „Én sosem leszek más, csak a halál teremtője” – mondja egy kétségbeesett pillanatában a hol ördögi, hol krisztusi robotfigura, aki az embereket is Jézus-pózban a levegőbe röppenve öli halomra.

Amanda Collin dán színésznő lehengerlő hatékonysággal alakítja a legintimebb emberi érzéseket vérfagyasztó hidegséggel mímelő androidot, aki rengeteg feszültséget pumpál a történetbe, és ennek köszönhetően elemi erővel robbantja be az első pár epizód történéseit.

Guzikowski izgalmas rejtélydramaturgiát működtet, amitől A farkas gyermekei könnyen darálható, fordulatos sorozatélménnyé válik – ugyanakkor rendkívül frusztrálóvá is, mert a rejtélyek többsége az első évad végére sem oldódik meg. Létezik-e az Isten, és ha nem, ki suttog az emberek fülébe, ki ültet a fejükbe hallucinációkat? Miért nem mérgező a messiásnak tekintett kölyök, Campion számára a radioaktív étel? Hogyan szállhat át egy űrhajó egy bolygó magján? És mi az isten az a fekete ötszögtemplom? Guzikowski – saját bevallása szerint – úgy kezelte a Kepler-22B bolygót, mint egy kísértetházat, amelynek minden sarka baljós titkokat rejt, és ez kétségkívül addiktívvá teszi a sorozatot, hiszen az új epizód mindig azt ígéri, hogy végre megválaszolja a kérdéseinket, de ehelyett mindegyik csak újabbakat ír fel a már meglévők mellé.

Ugyanaz a probléma, mint a már eleve sokrészes franchise-nak tervezett filmek esetében: Guzikowski öt évadban szeretné kifejteni a sztorit, és hogy minél több folytatás készülhessen, az elsőben tartalékolta a munícióját.

A farkas gyermekei a Ridley Scott-klasszikusok helyett a végére már inkább a Lostra hasonlít, amelyben újabb és újabb irritáló csavarokat dobtak be, hogy fenntartsák az érdeklődést, majd utólag találtak rá valami sánta magyarázatot. Spoileres évadkibeszélői alapján Guzikowskinak nagyon pontos és roppant érdekes válaszai vannak a rejtélyekre, de mivel ezekbe tíz óra elteltével sem avatott be minket, így azt se tudjuk megmondani, pontosan miről is szólt az első évad.

Az androidok genezistörténetét néztük talán végig, vagy az emberivé váló robotokról hallottunk egy újabb mesét? A vallási fanatizmus veszélyeire figyelmeztető tanmese lenne a sorozat, vagy éppen hogy az ember kiszolgáltatottságáról szól egy istenekkel teli világban? Annyit tudunk csak, hogy mind az androidok, akiknek egyike a hackerteremtőjével is találkozik, mind az emberek, akikhez állítólag maga Sol beszél, egy náluk hatalmasabb entitással szembesülnek, aki irányítja vagy félrevezeti őket. Ám nemcsak az nem derül ki, hogy tisztes vagy manipulatív szándékokkal közelít-e feléjük ez a lény, de az sem, hogy egyáltalán létezik-e, vagy pusztán az idegen bolygón megőrülő emberek és androidok hallucinációival szembesülünk.

Persze sejthetünk egyes válaszokat, de biztosnak csak annyi tűnik, hogy Guzikowski arról akart beszélni, hogy a technológiában vakon hinni ugyanolyan veszélyes, mint egy istenben, miközben hit nélkül nem képes létezni az ember – még az ateisták sem. Ez egy sci-fi sorozat kiindulópontjának érdekes, végkövetkeztetésnek viszont igencsak sovány. Ami persze nem zárja ki, hogy ha pár év múlva mi is átlátjuk az összképet, elámulunk A farkas gyermekei zsenialitásán, ötletgazdagságán és azon, hogy milyen okosan szőtte egymásba nagy mítoszainkat a bibliai genezistől a Pygmalion-történeten át Romulus és Remus legendájáig. De az ígéretes koncepciókat (android-nekromanta, a szemekben rejlő szupererő, az ember végletes dualitását megtestesítő karakterek) egyelőre elnyomta a Lost-féle rejtélysorozatokra jellemző fordulatkényszer.

Sokkal inkább tűnik úgy, hogy bizonyos figurák nem a gondosan felépített jellemfejlődés miatt őrülnek meg egyik pillanatról a másikra, és nem is az emberi természet végletességének ábrázolása folytán fordulnak át a tökéletes ellentétükbe, hanem azért, mert az újabb és újabb fordulatok beiktatása ezt kívánta.

A farkas gyermekei tízórás előjáték, soha véget nem érő előszó, ami rendkívül élvezetes, amíg tart, de az utolsó stáblista lepörgésével bosszantó WTF-élménnyé válik, amiből hosszú távon csak Amanda Collin bravúros, karrierdefiniáló alakítására fogunk emlékezni.