A félelem ketrecében

Matteo Garrone előszeretettel mutatja meg, miként hálózza be a bűn a kisemberek életét. Az olasz rendező eddigi legnagyobb dobása a Camorra maffiáról szóló filmdrámája, a Roberto Saviano regénye alapján forgatott Gomorra volt, amellyel 2008-ban Cannes-ban megnyerte a zsűri Nagydíját. Legújabb alkotása, a Dogman – Kutyák királya ezúttal Róma külvárosának lepattant negyedébe kalauzol el minket.

Főszereplőnk a kutyakozmetikát üzemeltető Marcello (Marcello Fonte), aki igyekszik tisztességes életet élni, ám némi plusz pénzért olykor néhány kisebb stiklit is bevállal, hogy elvihesse nyaralni lányát. Simone (Edoardo Pesce), a kisstílű, gátlástalan gengszter az egész környéket rettegésben tartja. Az egyik legkockázatosabb balhéjába a magáért kiállni képtelen Marcellót is bele akarja rángatni, aki nem mer nemet mondani az erőszakos bűnözőnek, ezzel saját jövőjét is kockára teszi.

A Dogman érzékeny, feszült dráma az elnyomásról és a bűnből fakadó kilátástalanságról. Ahogy főhősünk üzletében a kezelésekre váró kutyák, úgy Marcello is láncra van verve: próbál saját erkölcsi mércéje szerint élni, igyekszik mindenkivel jó kapcsolatot ápolni, ám újra és újra megkísérti a bűn Simone képében, akivel nem mer ellenkezni, így csak tehetetlenül sodródik az árral. A film atmoszférája sötét, nyomasztó. Az operatőr, Nicolai Brüel képeiből egyfajta melankolikus hangulat árad: a legtöbb jelenet éjszaka játszódik, a neonfények dominálnak, a romos panelrengetegről készült nagytotálok rendre emlékeztetnek minket arra, hogy hol járunk, vidám arcokat pedig keresve se találunk.

A Dogman a reménytelenség és erkölcsi meghasonulás filmje. A klubjelenetet leszámítva a 102 perces játékidő alatt alig csendül fel zene, csupán néhány álomszerű dallamfoszlány, amitől még lassabbnak érezzük az idő múlását, ugyanakkor unatkozni nem hagy minket a rendező. Csak azoknál a visszatérő jeleneteknél tudunk némiképp fellélegezni, amikor a főszereplő a lányával búvárkodik, és ezzel rövid időre kiszakad saját szörnyű valóságából – de aztán a történet ismét visszaránt a kilátástalanságba.

Sajátos, fanyar humorával a Dogman néha megnevetteti a nézőt, ám ezzel együtt sem könnyű darab. Az utolsó húsz perc már-már abszurdba hajlik, majd egy rendkívül erős jelenettel zárul az alkotás. Matteo Garrone minimalista filmes eszköztára és a komor hangulatvilág jól működik: szó sincs olcsó hatásvadászatról, kliséhalmozásról, és az öncélú, „művészfilmes” húzásokat is ügyesen kerüli a rendező. A főszereplőt játszó Marcello Fonte zseniálisan hozza a csetlő-botló, tragikus kisember szerepét: a negyvenéves olasz színész a Cannes-i Filmfesztiválon meg is kapta a legjobb férfi alakításért járó díját, és könnyen lehet, hogy ez a szerep adja meg a lökést filmes karrierjének. A Simonét alakító Edoardo Pesce szintén emlékezetes játékot nyújt susogós kabátban feszítő, felnyírt hajú ösztönlényként, aki bárkit véresre ver néhány gramm kokainért.

Aki bírja a nyomasztást, szereti az érzékeny, mégis kemény drámákat, annak a Dogman valószínűleg nem fog csalódást okozni.

Pontszám: 8/10

Dogman – Kutyák királya (Dogman)
színes, feliratos olasz dráma, 102 perc, 2018
Rendező: Matteo Garrone
Operatőr: Nicolai Brüel
Szereplő(k): Marcello Fonte (Marcello), Edoardo Pesce (Simoncino), Nunzia Schiano (Madre Simoncino), Adamo Dionisi (Franco)
Bemutató dátuma: 2019. január 24. (Forgalmazó: ADS Service)
Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!