© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
A gondoskodás iszonyata
Harold Pinter: A gondnok
A gondnok a szürke hétköznapok még szürkébb emberének világába viszi el nézőit, egy olyan világba, ahol azt gondolnánk, nem történik semmi: de valahol a semmi mélyén elnyomott erők tombolnak, melyek intenzitása csak egyre nő, soha el nem jutva a kitörésig, a színvallásig, a beismerésig. Valahol itt, a mélyben rejlik Harold Pintér drámáinak soha fel nem oldható, abszurd tragédiája.
A gondoskodás létfeltétel minden ember számára, a közösségi élet alapfeltétele, az emberek közötti viszonyok alakulásának kezdőpontja. Ez a gondoskodás odafigyelés, megértés és törődés. De mit tehetünk akkor, ha azt érezzük, minden porcikánk és idegszálunk tiltakozik ellene? Ha tudjuk, hogy iszonyodunk ettől: a felelősségtől és magától a gondoskodásra szoruló embertől is.
A Szkéné Színház a lehető legplasztikusabban mutatja be a Nobel-díjas angol drámaíró egyik legismertebb darabját: az 1959-ben íródott, majd egy évvel később megjelent A gondnok (The Caretaker) című dráma a világhírnevet hozta meg Harold Pinter számára. Darabjaiban nincsenek hősök, a színre vitt alakok igen egyszerű, már-már primitív nyelven szólalnak meg, a színpadkép puritán, de rendkívül erőteljes látványt mutat. Harold Pinter műveinek világa – saját bevallása szerint – Beckett, Kafka és Hemingway világához állnak közel, drámáiban e hatások fúziója valósul meg.
A Szkéné Színház előadásában a színpad középen helyezkedik el, a nézők kétoldalt, egymással szemben foglalnak helyet. A színpadkép egy szobát mutat: düledező vaságy, rajta mindenféle limlomok, egy polc tele kacatokkal, baloldalt egy ablak, a jobb oldalon pedig egy ajtó. Ebbe a szűk és ingatag térbe érkezik haza Aston (Scherer Péter), a ház gondnoka és Davies (Mucsi Zoltán). Előtörténetükről nem derül ki szinte semmi: a darab első felvonásának nagy részét Davies korábbi eseménymozaikjai teszik ki, melyeket Aston, a kacatok közt bütykölve, készségesen végighallgat. A darab közepén csatlakozik be Aston öccse, Mick, aki a felújításra szánt ház tulajdonosa: grandiózus terveit a lakásokkal kapcsolatban csak lassanként vázolja fel, de persze a tervek örökre tervek maradnak. A három szereplő kapcsolata, valamint cselekedeteik motiváltsága a dialógusok során bontakozhatna ki, de szinte minden egyes előre megtett lépés után, amikor a néző megtud valami újat, a jelenet lezárul, a megkezdett történet félbeszakad. A feszültség végig uralja a drámát: feszültség van a szereplők között, az egyes jelenetek között, a színre vitt darab és a nézők között.
A színészek kiválasztása telitalálat, hiszen Mucsi Zoltán kiválóan hozza a tagbaszakadt Davies karakterét, számomra azonban mégis Scherer Péter autisztikus Astonja volt a legmeggyőzőbb. Katona László szintén a lehető legjobb ötlet volt Mick szerepére: mind alkata, mind pedig hanghordozása jelzi azt, hogy fölötte áll a másik két szereplőnek. De vajon valójában ki a gondnok? Aston, aki a ház gondnoka? Mick, aki beteg bátyja, Aston gondnoka? Vagy a habókos Davies, aki egyszerre gondoskodik a két testvérről? Miben segíthet egyik a másiknak? Az egyik nem vár el semmit, a másik tudni akarja, mi, merre, meddig és legfőképp mennyiért, a harmadiknak pedig választani kell a két lehetőség közül. A végkifejletben a döntés megszületik, Davies választ: de nincs garancia arra, hogy döntése új fejleményeket hoz mindennapjaikba. A kertbe tervezett faház valószínűleg nem fog felépülni, Davies sem lesz soha alkalmas a gondnoki feladatkör betöltésére, Aston nem fogja megjavítani a konnektor rossz alkatrészét, Mick pedig soha nem újítja fel a házat. Egyszerűen csak vannak, mindegyikőjüket valami külső erő fenyegeti, de annak eredetét sem ők, sem pedig a néző nem tudja meghatározni. Abszurd világukban a lehető leghétköznapibb helyzeteknek vannak kiszolgáltatva.
Szabó Máté rendezése hűen adja vissza minden alkalmazható eszköz segítségével Harold Pinter drámáinak világát. Tökéletes színpadkép, jól eltalált színész–szerep párosok és zenei betétek: szinte minden adott egy kifogástalan előadáshoz. Valami azonban mégis hiányzott: a lassan kibomló feszültségsorozat nem sikerült elég feszesre. A darab egyes részei, a véget nem érő monológok nem fokozták a feszültséget, nem keltették fel eléggé a közönség érdeklődését. A dráma – és az előadás – tetőpontja egyértelműen Aston monológja, tökéletes jelenet minden szempontból.
A gondnok a szürke hétköznapok még szürkébb emberének világába viszi el nézőit, egy olyan világba, ahol azt gondolnánk, nem történik semmi: de valahol a semmi mélyén elnyomott erők tombolnak, melyek intenzitása csak egyre nő, soha el nem jutva a kitörésig, a színvallásig, a beismerésig. Valahol itt, a mélyben rejlik Harold Pintér drámáinak soha fel nem oldható, abszurd tragédiája.
Harold Pinter: A gondnok, Szkéné Színház, 2012. február 10.
A Szkéné Színház a lehető legplasztikusabban mutatja be a Nobel-díjas angol drámaíró egyik legismertebb darabját: az 1959-ben íródott, majd egy évvel később megjelent A gondnok (The Caretaker) című dráma a világhírnevet hozta meg Harold Pinter számára. Darabjaiban nincsenek hősök, a színre vitt alakok igen egyszerű, már-már primitív nyelven szólalnak meg, a színpadkép puritán, de rendkívül erőteljes látványt mutat. Harold Pinter műveinek világa – saját bevallása szerint – Beckett, Kafka és Hemingway világához állnak közel, drámáiban e hatások fúziója valósul meg.
A Szkéné Színház előadásában a színpad középen helyezkedik el, a nézők kétoldalt, egymással szemben foglalnak helyet. A színpadkép egy szobát mutat: düledező vaságy, rajta mindenféle limlomok, egy polc tele kacatokkal, baloldalt egy ablak, a jobb oldalon pedig egy ajtó. Ebbe a szűk és ingatag térbe érkezik haza Aston (Scherer Péter), a ház gondnoka és Davies (Mucsi Zoltán). Előtörténetükről nem derül ki szinte semmi: a darab első felvonásának nagy részét Davies korábbi eseménymozaikjai teszik ki, melyeket Aston, a kacatok közt bütykölve, készségesen végighallgat. A darab közepén csatlakozik be Aston öccse, Mick, aki a felújításra szánt ház tulajdonosa: grandiózus terveit a lakásokkal kapcsolatban csak lassanként vázolja fel, de persze a tervek örökre tervek maradnak. A három szereplő kapcsolata, valamint cselekedeteik motiváltsága a dialógusok során bontakozhatna ki, de szinte minden egyes előre megtett lépés után, amikor a néző megtud valami újat, a jelenet lezárul, a megkezdett történet félbeszakad. A feszültség végig uralja a drámát: feszültség van a szereplők között, az egyes jelenetek között, a színre vitt darab és a nézők között.
A színészek kiválasztása telitalálat, hiszen Mucsi Zoltán kiválóan hozza a tagbaszakadt Davies karakterét, számomra azonban mégis Scherer Péter autisztikus Astonja volt a legmeggyőzőbb. Katona László szintén a lehető legjobb ötlet volt Mick szerepére: mind alkata, mind pedig hanghordozása jelzi azt, hogy fölötte áll a másik két szereplőnek. De vajon valójában ki a gondnok? Aston, aki a ház gondnoka? Mick, aki beteg bátyja, Aston gondnoka? Vagy a habókos Davies, aki egyszerre gondoskodik a két testvérről? Miben segíthet egyik a másiknak? Az egyik nem vár el semmit, a másik tudni akarja, mi, merre, meddig és legfőképp mennyiért, a harmadiknak pedig választani kell a két lehetőség közül. A végkifejletben a döntés megszületik, Davies választ: de nincs garancia arra, hogy döntése új fejleményeket hoz mindennapjaikba. A kertbe tervezett faház valószínűleg nem fog felépülni, Davies sem lesz soha alkalmas a gondnoki feladatkör betöltésére, Aston nem fogja megjavítani a konnektor rossz alkatrészét, Mick pedig soha nem újítja fel a házat. Egyszerűen csak vannak, mindegyikőjüket valami külső erő fenyegeti, de annak eredetét sem ők, sem pedig a néző nem tudja meghatározni. Abszurd világukban a lehető leghétköznapibb helyzeteknek vannak kiszolgáltatva.
Szabó Máté rendezése hűen adja vissza minden alkalmazható eszköz segítségével Harold Pinter drámáinak világát. Tökéletes színpadkép, jól eltalált színész–szerep párosok és zenei betétek: szinte minden adott egy kifogástalan előadáshoz. Valami azonban mégis hiányzott: a lassan kibomló feszültségsorozat nem sikerült elég feszesre. A darab egyes részei, a véget nem érő monológok nem fokozták a feszültséget, nem keltették fel eléggé a közönség érdeklődését. A dráma – és az előadás – tetőpontja egyértelműen Aston monológja, tökéletes jelenet minden szempontból.
A gondnok a szürke hétköznapok még szürkébb emberének világába viszi el nézőit, egy olyan világba, ahol azt gondolnánk, nem történik semmi: de valahol a semmi mélyén elnyomott erők tombolnak, melyek intenzitása csak egyre nő, soha el nem jutva a kitörésig, a színvallásig, a beismerésig. Valahol itt, a mélyben rejlik Harold Pintér drámáinak soha fel nem oldható, abszurd tragédiája.
Harold Pinter: A gondnok, Szkéné Színház, 2012. február 10.
