© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
A grandiózus cirkuszi musical
Nightwish: Imaginaerum
Divatos és egyben meglehetősen elkoptatott megoldás 2007 óta azzal kezdeni egy Nightwish-kritikát, hogy a szerző összegzi a zenekar történetét és sikereit a Tarja Turunen kilépését megelőző időkből, majd azzal lezárni, hogy jó az új album, de az előző pacsirtával jobban szóltak. Előbbitől szeretnék eltekinteni, a másodikat pedig megcáfolni.
Divatos és egyben meglehetősen elkoptatott megoldás 2007 óta azzal kezdeni egy Nightwish-kritikát, hogy a szerző összegzi a zenekar történetét és sikereit a Tarja Turunen kilépését megelőző időkből, majd azzal lezárni, hogy jó az új album, de az előző pacsirtával jobban szóltak. Előbbitől szeretnék eltekinteni, a másodikat pedig megcáfolni.
Érdemesebb talán arról szólni, hogy a négy év várakozás után megjelent, Imaginaerum címre keresztelt lemez készítésével egyidőben, az anyag megírásával és felvételével párhuzamosan rögzítésre került azonos címmel egy zenés mozifilm is, amely az ígéretek szerint májusban kerül bemutatásra. Azt azonban fontos leszögezni, amit már a kvartett is több alkalommal kiemelt, hogy a film nem a CD illusztrációja, illetve a lemez nem a film zenei változata. Sok helyen kapcsolódik egymáshoz a két produkció (hasonló témát járnak körül, egyes betétek megegyeznek), de mindkettő önmagában élvezhető és élvezendő is.
A film megjelenéséig azonban itt van nekünk a monumentális album. Ahogyan az a borítóból, illetve az első kislemezes dal (Storytime, lásd alább) klipjéből kiderül, a kiadvány tematikája a cirkuszt és a hozzá kapcsolódó fantáziavilágot idézi meg. Már az intro, a Taikatlavi is erre az álmodozós hangulatra készít fel, egyrészt mert teljes egészében finn nyelvű, másrészt a lágy szimfonikus felvezetést egy felhúzható zenélődoboz dallamai kísérik, ami a maga kicsit több mint két percével teljes mértékben magával ragadja a hallgatót, felkészítvén a bő egyórás utazásra.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=5g8ykQLYnX0[/youtube]
Bár nincs szoros, igazi narratíva az album koncepciója mögött, a szerzemények olyanok, mint egy nagy virágcsokor egyes szálai: szorosan összetartoznak, mégis mindannyian különböznek egymástól. Sok újdonság és még több hagyományos Nightwish-megoldás került fel a korongra, köztük a mostanra védjeggyé váló duettek, amelyeket Anette és Marco prezentálnak, szinte minden dalban, amelyben ének hangzik fel. Ez alól két kivétel van: az Arabesque című átvezető, amely címéhez méltóan tartalmaz keleties elemeket, illetve a záró, címadó Imaginaerum. Ez utóbbi külön érdekes tétel, ugyanis olyan, mintha valamiféle összegzése lenne az egész albumnak. A megelőző dalok mindegyikének legfontosabb dallami motívumait gyűjtötték itt össze, olyan – elnézést a filmes hasonlatért –, mint valamiféle stáblista, vagy vége-főcím.
Szintén kivételesen izgalmasak a Slow Love Slow és az I Want My Tears Back. Előbbit ugyan el lehetne könyvelni mint tipikus érzelgős számot, de lassú tűzzel égő, szenvedélyes atmoszférájával és dzsesszes dallamaival nemcsak az album, de a teljes Nightwish-életmű folyamából is kiemelkedik. A másodikként említett felvétel hasonlóan kísérleti, de nem a dzsessz, hanem a folk metal felé tekint – meghatározó hangszere az ír duda, amit Troy Donockley szólaltat meg.
A vendégzenészek és különleges hangszereik is meglehetősen impozánsak: találkozunk többek között az előbb említett dudával, sípokkal, bodhránnal, trombitával és hegedűvel. A nagyzenekari részekért az előző, Dark Passion Play című albumhoz hasonlóan a The London Philharmonic Orchestra felelős, míg a kórust újfent a Metro Voices szolgáltatta. Munkájukat a billentyűs és zeneszerző zseni, Tuomas Holopainen irányította maximális profizmussal, a szimfonikus metal határainak feszegetésével.
Azonban akármennyire is remekre sikerült az anyag, muszáj szót ejteni néhány problémáról is. Az első és legfontosabb, hogy a gitárok kicsit erőtlenül szólnak. Ez főleg a harmadik, Ghost River című dalban világlik ki igazán, sokkal könnyebb a hangzása, mint amit a korábbi Nightwish-kiadványoktól megszokhattunk. Továbbá megpróbálkoztak azzal, ami csak nagyon ritkán sikerülhet egy-egy művésznek vagy zenésznek: egy korábban jól sikerült tételt akartak újra megírni, és belebuktak. A Dark Passion Play kezdődala, a The Poet And The Pendulum a leghosszabb és egyik legmonumentálisabb anyaguk lett, amit az Imaginaerum utolsó előttije, a Song Of Myself nem tudott megközelíteni. Az ígéretes kezdés végül unalomba fullad.
Összefoglalva: az Imaginaerum megjelenésével megismerhettük a Nightwish mesterművét. Nem csak összetett és grandiózus, de mellette élvezhető és könnyed is. Aki befizet erre az utazásra, az nem csak hogy kirándulni fog az álmok világába, hanem végleg ott is ragadhat. Sosem voltam a finnek igazi rajongója, de ezzel a kiadvánnyal örökre megnyertek maguknak.
Nightwish: Imaginaerum, Nuclear Blast Records, 2011.
Érdemesebb talán arról szólni, hogy a négy év várakozás után megjelent, Imaginaerum címre keresztelt lemez készítésével egyidőben, az anyag megírásával és felvételével párhuzamosan rögzítésre került azonos címmel egy zenés mozifilm is, amely az ígéretek szerint májusban kerül bemutatásra. Azt azonban fontos leszögezni, amit már a kvartett is több alkalommal kiemelt, hogy a film nem a CD illusztrációja, illetve a lemez nem a film zenei változata. Sok helyen kapcsolódik egymáshoz a két produkció (hasonló témát járnak körül, egyes betétek megegyeznek), de mindkettő önmagában élvezhető és élvezendő is.
A film megjelenéséig azonban itt van nekünk a monumentális album. Ahogyan az a borítóból, illetve az első kislemezes dal (Storytime, lásd alább) klipjéből kiderül, a kiadvány tematikája a cirkuszt és a hozzá kapcsolódó fantáziavilágot idézi meg. Már az intro, a Taikatlavi is erre az álmodozós hangulatra készít fel, egyrészt mert teljes egészében finn nyelvű, másrészt a lágy szimfonikus felvezetést egy felhúzható zenélődoboz dallamai kísérik, ami a maga kicsit több mint két percével teljes mértékben magával ragadja a hallgatót, felkészítvén a bő egyórás utazásra.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=5g8ykQLYnX0[/youtube]
Bár nincs szoros, igazi narratíva az album koncepciója mögött, a szerzemények olyanok, mint egy nagy virágcsokor egyes szálai: szorosan összetartoznak, mégis mindannyian különböznek egymástól. Sok újdonság és még több hagyományos Nightwish-megoldás került fel a korongra, köztük a mostanra védjeggyé váló duettek, amelyeket Anette és Marco prezentálnak, szinte minden dalban, amelyben ének hangzik fel. Ez alól két kivétel van: az Arabesque című átvezető, amely címéhez méltóan tartalmaz keleties elemeket, illetve a záró, címadó Imaginaerum. Ez utóbbi külön érdekes tétel, ugyanis olyan, mintha valamiféle összegzése lenne az egész albumnak. A megelőző dalok mindegyikének legfontosabb dallami motívumait gyűjtötték itt össze, olyan – elnézést a filmes hasonlatért –, mint valamiféle stáblista, vagy vége-főcím.
Szintén kivételesen izgalmasak a Slow Love Slow és az I Want My Tears Back. Előbbit ugyan el lehetne könyvelni mint tipikus érzelgős számot, de lassú tűzzel égő, szenvedélyes atmoszférájával és dzsesszes dallamaival nemcsak az album, de a teljes Nightwish-életmű folyamából is kiemelkedik. A másodikként említett felvétel hasonlóan kísérleti, de nem a dzsessz, hanem a folk metal felé tekint – meghatározó hangszere az ír duda, amit Troy Donockley szólaltat meg.
A vendégzenészek és különleges hangszereik is meglehetősen impozánsak: találkozunk többek között az előbb említett dudával, sípokkal, bodhránnal, trombitával és hegedűvel. A nagyzenekari részekért az előző, Dark Passion Play című albumhoz hasonlóan a The London Philharmonic Orchestra felelős, míg a kórust újfent a Metro Voices szolgáltatta. Munkájukat a billentyűs és zeneszerző zseni, Tuomas Holopainen irányította maximális profizmussal, a szimfonikus metal határainak feszegetésével.
Azonban akármennyire is remekre sikerült az anyag, muszáj szót ejteni néhány problémáról is. Az első és legfontosabb, hogy a gitárok kicsit erőtlenül szólnak. Ez főleg a harmadik, Ghost River című dalban világlik ki igazán, sokkal könnyebb a hangzása, mint amit a korábbi Nightwish-kiadványoktól megszokhattunk. Továbbá megpróbálkoztak azzal, ami csak nagyon ritkán sikerülhet egy-egy művésznek vagy zenésznek: egy korábban jól sikerült tételt akartak újra megírni, és belebuktak. A Dark Passion Play kezdődala, a The Poet And The Pendulum a leghosszabb és egyik legmonumentálisabb anyaguk lett, amit az Imaginaerum utolsó előttije, a Song Of Myself nem tudott megközelíteni. Az ígéretes kezdés végül unalomba fullad.
Összefoglalva: az Imaginaerum megjelenésével megismerhettük a Nightwish mesterművét. Nem csak összetett és grandiózus, de mellette élvezhető és könnyed is. Aki befizet erre az utazásra, az nem csak hogy kirándulni fog az álmok világába, hanem végleg ott is ragadhat. Sosem voltam a finnek igazi rajongója, de ezzel a kiadvánnyal örökre megnyertek maguknak.
Nightwish: Imaginaerum, Nuclear Blast Records, 2011.
