• A gyerekeket szeretjük, ugye?

    Maiwenn Le Besco: Polisse

    2012.04.12 — Szerző: Szövényi-Lux Balázs

    Igen, látha­tóan kényes témák kerül­nek itt elő – és ez iga­zán örven­detes. Nagy szük­ség van azokra az alko­tások­ra, melyek korunk ége­tő kérdé­seit járják körül és mutat­ják meg a gya­nútlan nagy­közön­ségnek.

  • A főszerepben a francia rendőrök. Olyan emberek, akik sokat beszélnek, mindenfélén veszekednek, lelkiismeretesek, és néha elfáradnak. Emberek, akik igencsak kellemetlen bűnügyekkel foglalkoznak, melyekről ritkán szoktunk beszélni, ők mégis úgy kezelik az aktuális témát, mintha csak recepteket írogatnának fel, vagy a másik zenei ízlését kérdeznék ki. Mit is csinálnak? Pedofíliával, megerőszakolt személyekkel, családi erőszakkal, gyermekmunkával, prostitúcióval foglalkoznak. Feladatukat igazán elszántan végzik, csapatuk úgy működik, mint egy család, sőt, ha a magánéletben baj van, itt menedéket találnak a kollégák között. Persze nem mindig van ez így. A sok feszültség előbb-utóbb robban, és olyankor kitör a káosz, az üvöltözés, elvesztik a higgadtságot, és kérdésessé válik, vajon milyen alapon ítélnek meg egy „magánéleti” eseményt.

    Apa, aki szereti a kislányát – mi ebben a rossz? Nagyapa, aki szereti a kislányát – miért is ne? Anyuka, aki „kényezteti” a fiait – ki mondja, hogy nem lehet? Magánügy, a saját gyereke, és még lehet, hogy a kicsi szereti is. Talán az szereti jobban a gyerekeket, aki mindenféle erkölcsre hivatkozva elveszi őket a szüleiktől? Igen, láthatóan kényes témák kerülnek itt elő – és ez igazán örvendetes. Nagy szükség van azokra az alkotásokra, melyek korunk égető kérdéseit járják körül és mutatják meg a gyanútlan nagyközönségnek. Igen, olyan helyzeteket kapunk, melyek igazán kényelmetlenek, melyek elsőre zavaróan hatnak, ám ahogy múlik az idő, megedződünk, és felvesszük a rendőrök távolságtartó hozzáállását. De nem csömörlünk meg, a különféle helyzetek erősen hatnak, végig elgondolkoztatnak, és egész sokáig tart a hatás. Maiwenn Le Besco rendező láthatóan azon volt, hogy felrázza nézőjét, hogy meglepjen és üzenjen a (szinte bármely) társadalmat érintő tragikus valóságról. Erősen érződik humanista világnézete, ahogy a különböző helyzetekhez és emberekhez közelít: a kamera soha nem mutat többet annál, ami igazán lényeges, a képek nem válnak hatásvadásszá, vagyis abszolút „nézhető” filmről van szó. Ám közben ott vannak maguk a szereplők, a rendőrök karakterei, akiket persze meg kell ismerni, be kell mutatni. Itt csúszik félre a film – sajnos.

    A rendőrcsapat sok tagból áll, és az író-rendező figyelme a kelleténél jobban kalandozik szereplői között. Mert természetesen időt kell szentelni a különböző sorsoknak és egyéniségeknek, de ezzel nem egy, hanem több „majdnem fő szereplő” kerül a kamera elé. Egy kis tragédia ott, sérült élet itt, boldogságra törekvés a másiknál, vágyakozás a nem is tudom, kinél… Emiatt az eleinte feszes alkotás hihetetlen mértékben elhúzódik, gyakorlatilag többször be is fejeződik, de aztán mindig folytatódik egy olyan szállal, melyre már nem igazán vagyunk kíváncsiak. Egészen elmegyünk a melodráma irányába, valahogy mindenkit szeretnénk ismerni és szeretni, de ez nem megy. A film utolsó félórája kifejezetten erőltetett, és már-már felesleges helyzetekkel van tele, a sorsok és a tragédiák túlragozottakká válnak. Kissé kaotikus a forgatókönyv, nincs közepe, nincs vége, illetve ami van, az szájbarágós.

    Pedig vannak itt szép és megrázó helyzetek, vannak igazán emberi pillanatok. A legszebb jelenet talán az, amikor a sok feszült rendőr elmegy megünnepelni egy sikeres akciót, táncolni kezdenek, szép lassan feloldódnak és megkönnyebbülnek. Vannak ügyes színészek is, akik olyan természetesen játszanak, hogy gyakorlatilag úgy érezzük, egy dokumentumfilmet látunk. Nehéz is eldönteni, a mellékszereplők közül ki volt színész és ki volt „natúr” szereplő, olyan, mintha egyszerűen csak egy rendőr és egy vádlott párbeszédjét látnánk. Emellett a kézikamera és a dokumentarista képek remekül működnek, nincs itt fölösleges kamerarázás vagy művészieskedő beállítás. A forma és tartalom szép egységét látjuk.

    Hogy meddig igazán jó film a Polisse, azt nehéz eldönteni, de a feléig biztos, hogy remek. Az elhúzott lezárás és az erőltetett végkifejlet sajnos csökkenti értékeit, így végül nem lesz több, mint egy elgondolkoztató alkotás, melyet egyszer érdemes megnézni, mert fontos és releváns ügyekkel foglalkozik. Megrázónak megrázó, de egy kis arányérzékkel lehetett volna sokkal több is.

    Polisse
    Rendezte: Maiwenn Le Besco
    Színes, feliratos, francia filmdráma, 2011.

  • További cikkek