Sokan értetlenül állnak a „verekedős filmek” örökzöld divatja előtt. Hiszen nem lőtt már el minden poént a
Rockytól és a
Karate kölyöktől kezdve, a Van Damme-mozikon át egészen a Boyka-filmekig (mely utóbbi csúcsteljesítmény a maga nemében) az a több tucat amerikai zsánerfilm, amely elsődlegesen a test test elleni küzdelem zsigeri hatására apellál? Hogy a keleti mozikat ne is említsem. Az újítás leginkább annyi, hogy egyre látványosabb összecsapásokat terveznek egyre jobban kidolgozott fizikumú szereplőknek. Joggal várhatjuk persze, hogy a harcok látványosak legyenek, többek között azért, mert a Hollywood által régóta ostromlott ingerküszöbünket már nem lépi át egy egyszerű bokszmeccs (pláne nem olyan életidegen kivitelezésben, mint a már említett korai klasszikusoknál). Ehhez az MMA (kevert harcművészet) remek keretet biztosít. Kellően lenyűgöző, kellően összetett. Technika, erő és állóképesség egyaránt megjelenik benne, és ahogy a filmben is többször elhangzik: itt bármi megtörténhet. Nehéz biztosat jósolni, nincs papírforma. És valójában azon kívül, hogy Brendan, az egyik – talán mondhatjuk, hogy az – első számú főhősünk néha már valószínűtlenül jól bírja az ütéseket, a küzdelmek kifejezetten hitelesen koreografáltak.
Persze a
Warriort nézve is ingathatjuk a fejünket a hatásvadász elemeken és recept szerinti kliséken: a poszttraumás stressz-szindrómában szenvedő veterán alkoholistától a széthullott család sorsszerű összetalálkozásán át az exharcos nagy újrakezdéséig és a testvérpár véres küzdelméig. Mégis: ebben az esetben elég jól eltalált arányokkal találkozunk. Ráadásul Joel Edgerton (Brendan Conlon) és Tom Hardy (Tommy Conlon) valóban életre keltik szerepüket, nem is beszélve Nick Nolteról (az apa), aki remekül alakítja az enyhén szólva is ambivalens karaktert.
Mint mondtuk, már nem könnyű újat hozni a műfajban, túllépni a kliséken, hiszen ahogy a western sincs meg magányos hősök, poros kisvárosok, üres puszták és persze végső párbaj nélkül, úgy a verekedős film műfaját a mester–tanítvány játszmák, a nagy felkészítő edzések és a főellenséggel való végső küzdelem teremti meg. Gavin O’Connor a
Warriorban nem is akar letérni a kitaposott ösvényekről, attól eltekintve, hogy egy családi drámában helyezi el harcosai történetét, de ami fontosabb, hogy igyekszik felszínre hozni, felmelegíteni azt az instant spiritualitást, amit a test test elleni küzdelem magában hordoz. Ez a film a ringben játszódik, az adja a bonyodalmat, ott érnek össze a szálak, és ott történnek a valódi események. Minden csak ehhez képest nyeri jelentőségét.
Ahhoz azonban, hogy értsük és egyben érezzük is, mi történik a gong után, tudnunk kell, mit jelent a harcosok számára a küzdelem. És a
Warrior esetében szerencsések vagyunk, mert két főszereplőt is kapunk, Tommy és Brendan személyében, akik történetesen testvérek, és mindketten járatosak a küzdősportban is.
Útjaik korán szétválnak, amikor az idősebb testvér (Brendan) szerelmével elköltözik, magára hagyva anyját és testvérét egy agresszív, alkoholbeteg apával, hogy kényelmes családi életet kezdjen a kertvárosban népszerű fizikatanárként – és ezt Tommy (aki sokáig katona, majd pedig, ellentmondásosan, egyszerre hős és dezertőr lesz) nem is bocsátja meg neki. Olyannyira nem, hogy édesanyjuk halálakor nem is értesíti bátyját. A széthullott családot a
Spárta névre hallgató MMA-világverseny hozza újra össze. De szó sincs arról, hogy szereplőink mindent megbeszélnek, és egy harmonikus idillben egyesülnek újra. A feszültségek feloldhatatlanok. A sebek túl mélyek, és túl régóta hegesednek ahhoz, hogy el lehessen tüntetni őket.
Szerencsére a küzdelem motivációs háttere sincs végletesen leegyszerűsítve. Brendannál érezhetjük, hogy nem csak a pénzért merészkedik be ismét a ketrecbe, ott munkál benne a bizonyítási vágy is, hiszen korábban senki sem hitt benne. Az pedig, hogy jelenlegi anyagi biztonságát félti, inkább önzésnek tűnik fel, mintsem családi felelősségvállalásnak. Tommynak amellett, hogy elesett bajtársa családját akarja segíteni, szintén lételeme a küzdelem, érzi, hogy meg kell mérkőznie a legjobbakkal, és minden kiábrándultságát és dühét bele akarja ölni a harcba. Nem tudjuk tehát teljesen leegyszerűsíteni az előzményeket, ahogy a következmények is homályosak.
Hiszen sokan talán hiányérzettel és kérdésekkel állnak fel a székből a film után. Mi lett az apa alkoholizmusával és a fiaival való viszonyával? Milyen lesz a testvérek kapcsolatának jövője? Nem kapunk választ ezekre a kérdésekre. És én a magam részéről örülök is, hogy nem rágták a szánkba.
És hogy miért hagyják el a ringet egymást átkarolva a testvérek a harc után? Erre a kérdésre csak az tud választ adni, aki átérezte a harc spiritualitását, ami a
Warriorban nincs giccsesen kisarkítva, sem banálisan elmaszatolva. Egy igazi bunyós filmet sikerült összeállítani az alkotóknak, ahol nem mesterségesen duzzasztották fel a bunyó lelki feszültségét, a küzdelem igazi mélységét, de sikeresen kibontották azt a drámaiságot, amiről még elhisszük, hogy valóban benne van.
Warrior – A végső menet
Rendezte: Gavin O'Connor
Színes, feliratos, amerikai filmdráma, 2011.