Furcsa „őslakosokkal” teli sziget, a múltja elől menekülni próbáló, megkérdőjelezhető döntéseket hozó férfi, aki egyik rémálomból csöppen a másikba… Pusztán a koncepció vázlatos felskicceléséből arra következtethetnénk, hogy A harmadik nap nem épp az elmúlt évek legeredetibb minisorozata.
Az első következtetés ellenére, a (társ)készítő-író Dennis Kelly szkriptjének, Marc Munden hol fakó, hol retinakárosodással fenyegető élénk képeinek, illetve Jude Law zsigeri alakításának hála, a széria már az első öt perc során pofátlanul a néző arcába vigyorog, és a zsebünkbe csúsztatja a névjegyét. Így mire néhány jelenettel később megérkezünk a hektikus, naponta többször víz alá merülő átjárója miatt nehezen megközelíthető Osea szigetére, annak ellenére elfogadjuk A harmadik nap játékszabályait, hogy azok meglehetősen bátran építkeznek A vesszőből font ember vagy a Fehér éjszakák alapvetéseiből.
Mégis, az HBO és a Sky tévécsatorna koprodukciója okosan elkerüli a plágium gyanújának árnyékát, ezt a bravúrt pedig annak köszönheti, hogy a sorozat médiumának kevésbé szűkösek az időbeli korlátai. A hatszor egyórás játékidőnek hála Kellyék sokkal árnyaltabb képet tudnak festeni karaktereikről és a jellemüket meghatározó traumákról, amelyek jóval a pilot előtt érték őket. Emellett pedig a cselekménynek otthont adó (amúgy létező) Osea-t is fel tudják úgy építeni, hogy az gazdag (például Hasfelmetsző Jackhez is több szállal kötődő) történelemmel, hagyományokkal és számos más minisorozatot megszégyenítő, komplex kapcsolatrendszerrel rendelkezzen.
A harmadik nap további érdekessége, hogy tulajdonképpen – kis túlzással – két történetet kapunk egybe csomagolva.
Míg az első három rész a Jude Law által alakított Sam viszontagságos hetvenkét óráját meséli el egy osea-i nyári fesztivál idején, addig a télen játszódó folytatás már Helenre (Naomie Harris) és két lányára koncentrál, akik a pillanatnyi megváltás reményében érkeznek a szigetre, de amit ott találnak, csak még tovább bonyolítja már amúgy sem egyszerű hétköznapjaikat.
A nézői bevonódás növelésére tett kísérletek és a minisorozatos struktúrával való játék azonban tovább folytatódott. Október elején ugyanis egy tizenkét órás, megszakítatlan, valós időben rögzített epizód leforgatására vállalkozott a stáb a sorozat történetének otthont adó szigeten, amit a kötélidegzetűek és a Sátántangón szocializálódott kíváncsiak élőben követhettek az interneten. Az Ősz címre keresztelt, Sam és Helen történetét összekötni hivatott különkiadás nemcsak tovább mélyíti Osea amúgy is szövevényes kultúrájának és hitvilágának szerteágazó rendszerét, de azt is megreformálja, ahogy eddig a médiumokon átívelő történetmesélésről vagy éppen Jude Law színészi kvalitásairól gondolkodtunk. Ráadásul az alkotói szándék eredetileg még ennél is ambiciózusabb volt: interaktív showműsort akartak létrehozni egy több ezer főt számláló közönség bevonásával, de mint oly sok minden másba, a pandémia ebbe is beleszólt.
A sorozat említett szegmensei között legalább annyi a hasonlóság, mint az eltérés.
Philippa Lowthorpe – aki a negyedik epizódtól kezdve átvette a rendezői stafétát Mundentől – már jóval kimértebben, de ugyanolyan biztos kézzel vezényli le a következő felvonásokat, mint ahogy azt elődje tette, bár a nagyobb szabású akció- és tömegjelenetekhez már egy fokkal kevésbé kreatívan nyúlt.
A széria második felére a Kellyhez íróként csatlakozó Kit de Waal és Dean O’Loughlin jelenléte pedig olyan eleganciával és visszafogottsággal erősíti meg a forgatókönyvet, amely nem volt tetten érhető A harmadik nap első néhány, Jude Law által uralt órájában. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezekben az epizódokban ne várnának ránk meglepetések: a sorozat talán legjobb – ám utólag belegondolva homlokra csapósan logikus – csavarja teljesen új kontextusba helyezi az azt megelőző részek összes eseményét.
A két fejezet közötti narratív kapcsolódási pontoknál azonban fontosabbak a tematikai áthallások. Ezek magvait A harmadik nap kreatív elméi már a történet kezdetén elhintik, így azok szélsebesen szárba szöknek, és keserédes termést hoznak mindazoknak, akikben megvan a lelkierő és kitartás, hogy elmerészkedjenek a LSD-s rémálmokból összetákolt labirintus centrumába. Ez az egész szériát átszövő elem pedig nem más, mint a gyász, amivel – a mi világunkhoz hasonlóan – ebben a kontrasztos színekben és vérben gazdag, félfiktív univerzumban is olykor nehezebb szembenézni, mint a napsütés és sötét éjszaka határmezsgyéjén ingázó borzalmakkal.
Kivétel nélkül az összes főszereplő múltbéli szerettei elvesztésén szeretné túltenni magát, ám közös mindannyiukban, hogy egyikük sem a jó módszert választja ehhez a gigászi feladathoz.
Hiába menekülnek nyomósnak vélt okokból az isten háta mögé, akaratlanul is magukban hordozzák a lelkük és pszichéjük azon összetört darabkáit, amelyek eleve arra sarkallták őket, hogy hátat fordítsanak mindennek, amit ismertek.
A modern sorozatgyártás már a médium évezred eleji nagyobb dobásai óta feszegeti az emberi lét fajsúlyosabb kérdéseit.
Eleinte a nézőknek realistább közegbe helyeződve, a sorok között olvasva kellett rálelniük az alkotók álláspontjára (Maffiózók, Mad Men – Reklámőrültek), de később elterjedtté vált a drámák azon válfaja is, amely a valóságtól elrugaszkodva, műfaji és hangulati elemekkel bőszen zsonglőrködve vonta le a tanulságokat (A hátrahagyottak, Mr. Robot). A harmadik nap egyértelműen az utóbbi ligában játszik, ami miatt mégsem érezzük – egy-két kisebb ballépést és egy túlzsúfolt finálét leszámítva – erőltetettnek Kellyék abszurd gyászfeldolgozásra irányuló agymenését, mert a sorozat végig szem előtt tartja mondandóját, és a benne közreműködő színészeknek hála képes azt teljesen átérezhető módon tálalni. Law-nál és Harrisnél jobb idegenvezetőket pedig nem is kívánhatnánk az Osea-n történő kanosszajárás során, de a sziget „bennfenteseit” megformáló Katherine Waterston és Emily Watson alakítását sem lehet eleget méltatni, Paddy Considine parádés játékáról már nem is szólva: ő minden jelenetében képes ellopni a show-t kollégáitól.
Érdekes ősz ez azok számára, akik 2013 környékén az Utopia című sorozat rajongóivá váltak. Az eredeti brit szériát ugyanis szintén Dennis Kelly alkotta, mielőtt a Channel 4 névre hallgató tévécsatorna kaszája le nem csapott volna az azóta kultstátuszba lépő műre mindössze két évad/tizenkét epizód után. Most, 2020-ban, nagyjából két héttel A harmadik nap nyitánya után debütált az Amazon streamingszolgáltatóján az Utopia amerikai változata, amellyel annak alkotója, Gillian Flynn (Holtodiglan) bizonyította, hogy hiába áll rendelkezésre egy remek premissza: ha nincs mögötte alkotói vízió és/vagy elköteleződés, a végeredmény kétes minőségű lesz.
Ezzel szemben Kelly és kreatív csapata tanúbizonyságot tett arról, hogy hiába koptattak már csontig előttük egy koncepciót az elmúlt évtizedekben, ha az embernek van mondanivalója, és akadnak ötletei, amikkel fel tudja tölteni a sztori vázát, könnyen lehet, hogy egy hatepizódos, kiválóan sikerült (bár a végjátékában a saját ambíciói és túlzott tematikai rétegzettségének súlya alatt megbicsakló) minisorozat koronázza majd a próbálkozásait.
A harmadik nap (The Third Day)
Színes, amerikai thriller, dráma 50 perc/epizód, 2020
Rendező: Dennis Kelly, Felix Barrett
Szereplők: Jude Law, Emily Watson, Katherine Waterston, Naomie Harris
Bemutató dátuma: 2020. szeptember 14.
Elérhető az HBO-n és az HBO GO kínálatában.