Becsület okosba’ – Kritika A hős című filmről

Az iráni rendező második nemzetközi kitérője, a latin szentimentalizmusba félig-meddig belefullasztott Mindenki tudja után ismét hazájában ás az emberi lélektan mélyére. Legsikeresebb munkáihoz, a Nader és Simin – Egy elválás történetéhez vagy Az ügyfélhez hasonlóan A hős is életvitelünk és társadalmi konstrukcióink legalapvetőbb mozgatórugóit veszi górcső alá, tökéletesen prezentálva mindazon stílusjegyeket, amelyekért szeretjük (vagy éppen kevésbé szeretjük) Asghar Farhadit.

Rahim Szoltani (Amir Jadidi) három éve ül börtönben egy tartozás miatt, amelyet nem tudott megadni. Felesége elhagyta, fiát nővére családja neveli, de Rahim elhatározza, hogy újra sínre teszi az életét: barátnője (Sahar Goldust) ugyanis mesés összeget talált az utcán, amely legalább részben fedezi a férfi adósságát. Rahimot ugyanakkor gyötri a bűntudat, hogy jogtalanul szerzett pénzből törlesszen – és nem is sejti, hogy a bonyodalmak igazán csak akkor következnek, amikor elhatározza, hogy a becsületes döntést fogja meghozni.

Ismerős felütés ez a rendező munkásságának ismeretében: Farhadinál mindig egy tragédia szolgál kiindulópontként, amelyen hősei legjobb igyekezetük ellenére sem tudnak felülemelkedni, sőt minden egyes megmozdulásukkal akaratlanul egyre mélyebbre kaparják magukat kilátástalan helyzetükben. Az író-rendező A hősben is mesteri rutinnal zongorázza végig ezt a sorvezetőt. Minden oldalról satuba fogja szereplőit, egészen jelentéktelennek tűnő momentumokból fűz körmönfont narratívát, amely jelenetről jelenetre újabb észrevehetetlen csapdákba sodorja őket, majd a fokozatosan felszínre törő titkokkal, valamint a rossz döntések utóhatásaival marja szét optimizmusukat. Ebben pedig tökéletesebb partnerre nem is találhatna a főszerepet játszó Amir Jadidinél, aki kissé együgyű, letörölhetetlen mosolyával, kiskutyaszemeivel és teszetoszaságával csak úgy ontja magából a szánni való, tragikus csodavárást.

Ugyanakkor Farhadi most sem élet-halál kérdésekből, hanem roppant hétköznapi tétekből formál sokrétű morális drámát.

Szigorúan véve A hősben is az a lehető legrosszabb kimenetel, hogy minden marad a régiben, azonban alkotója annyira gyönyörűen csepegteti a reményt és kacérkodik a teljes bukás lehetőségével, hogy ezzel Rahim mikroszkopikus döntései és banális erkölcsi ballépései is felnagyítódnak. Minél kevésbé szeretne a rendező óriási szavakkal és tettekkel operálni, nézőként annál kisebb az igényünk arra, hogy a film állandóan felülmúlja magát, és lenyűgözzön minket.

Ám ahogyan azt Farhaditól megszokhattuk, csodák márpedig nincsenek: legújabb filmje arra világít rá hibátlanul, hogy a kifelé mutatott és a befelé megélt becsület nemcsak saját érdekeinkkel kerülhet összeütközésbe, de alapvetően egymással is kibékíthetetlen. A „tisztesség”, a „jó hírnév”, a „szégyent hozol a családra” szinte az összes jelenetet meghatározó kulcsfogalmak, és a döntési helyzetek fő motivátorai. Így azt vesszük észre, hogy ez a társadalmat a háttérből irányító, informális erkölcs fokozatosan felemészti saját magát, de leginkább a mindig mások elvárásai szerint cselekvő Rahimot hozza lehetetlen helyzetbe. És ebben semmi kulturális kuriózum nincs. Ugyan ezek az íratlan szabályok valóban jobban áthatják a törzsi viszonyokat még mindig magán hordozó közel-keleti közeget, mint az individualistább nyugati országokat, ám a film jelzi, hogy a közösségi médiának komoly szerepe van abban, hogy a „jaj, mit gondolnak majd a szomszédok?” hozzáállás ismét elkezdte hatalmába keríteni az egész világot.

A hős tehát az emberi közösségekben évezredek óta létező, ugyanakkor a mindennapjainkat is tudat alatt átszövő jelenségeket boncolgat remekül, ugyanakkor Farhadi kézjegyei nemcsak legnagyobb fegyvertényei, hanem gátjai is sikerének.

Távolságtartó, érzelemmentes prezentálása, a csúcspontokat komplett jelenetfolyamokra kisimító történetírása még akkor is próbára teheti a türelmünket, ha egyébként szokás szerint élmény elmerülni a film legváratlanabb pontjain visszaköszönő nüanszokban.

Egyes szakaszain viszont egyenesen túlhúzott, túlmagyarázott a mű: például az utolsó fél óra kérlelhetetlen módszerességgel üti le egymás után többször is ugyanazt a csattanót. Ebben természetesen szerepet játszhat az is, hogy életműve sokadik darabjánál már lényegesen könnyebb átlátni az író-rendező azon trükkjein, amelyek például még a Nader és Siminben frissnek és lenyűgözőnek hatottak.

A hős tehát azt a szomorú fordulópontját jelzi egy alkotói karriernek, amikor az illetőnek ugyan még akad új és figyelemre méltó mondanivalója, de azt már korántsem látjuk olyan bombasztikusnak és úttörőnek, mint amikor először felfedeztük. Mindez azonban semmit sem változtat azon a tényen, hogy továbbra is Asghar Farhadi a kispolgári korlátok közé szorított moralitásdrámák koronázatlan királya.

A film adatlapja a MAFAB-on