Kő, papír… kerámia – kritika A kenyér kőből van című tárlatról

Az alkotók elmondása szerint a kiállítás mintegy a beszélgetéseik folytatása mindarról, amiről két fiatal nő egymást közt őszintén beszélhet. Megvallhatják gondolataikat, érzéseiket a női lét kérdéseiről: a velük szembeni családi, társadalmi elvárásokról és az ezeknek való megfelelés kényszeréről. Saját, személyes tapasztalataikról tabuk nélkül.

Ember Sári gyakran foglalkozik a személyes múlttal, a múlt közösségeivel: családdal, nagyszülőkkel, felmenőkkel, társadalmi csoportokkal – amelyek meghatározzák származásunkat –, valamint az egyén helyzetével ezekben a közösségekben.

Művein keresztül az otthon fogalmát, az emberek tárgyakhoz való viszonyát, a családi örökségnek az egyénben való visszatükröződését is vizsgálja.

Kísérletező művészként alkotásaihoz különböző anyagokat, márványt, kerámiát, textilt vagy éppen követ használ, művei pedig installációként jelennek meg a múzeumok, galériák, kulturális intézmények kiállítótereiben. Munkáiban az ember, az emberi történetek és lelkiállapotok érdekli.

Kállay Eszter lírája önfeltáró, személyes jellegű. Önmaga megismerésébe beletartozik a fizikai-testi élmények nyers feltárása és a lélek lecsupaszítása is. Belső világát kivetíti a környezetre, sőt, olykor nézőpontot vált: kívülről szemléli önmagát. Írásaiban fontos szerepet kap a tárgyi környezet, amely „szavak nélkül” közvetíti érzéseit.

A kenyér kőből van című tárlaton Ember Sári fehér márványlapokra helyezett fekete kerámiaedényei, sárga selyemvászonra transzponált emberalakja mellett Kállay Eszter falra ragasztott versei egymást kiegészítve erősítik alkotóik szándékát: kibontani a személyes tapasztalat mögötti mélyebb rétegeket. A versek és tárgyak metaforáival (a folyó című vers és a márványlapra vésett fekvő alak; a mérleg című vers bevásárlózacskója és a sárga selyemvásznon kirajzolódó figura kezében lévő csokor) Ember Sári és Kállay Eszter is a hétköznapok mögötti és az azokban rejlő lényegi történéseket szemlélteti – a személyes élményekben a társadalmi elvárásnak való megfelelési kényszert, az örökölt vonásainkkal való szembesülésünket.

A kiállítótér középpontjában áll Ember kerámiáinak installációja: a különböző méretű és formájú tárgyak akár egy ókori ásatás régészeti leletei. Felidézik elődeink hétköznapi használati tárgyait, vagyis olyan edényeket, amelyek a korabeli háztartások fontos kellékei voltak. Ilyen a Titok nem titok 2020, a Tojás vízzel 2020 vagy a Kis tál (grafit) 2020. Különleges alkotás a Fekvő alak kőből 2020: a vastalpazat közé illesztett fehér márványlap közepén a vésett antropomorf lény ősi bennszülött kultúrák primitív rajzaira emlékeztet. Ember Sári különböző nemes anyagokkal dolgozik – számára ezek minősége a fontos, valamint az, hogy alkalmassá tudja tenni őket finom utalásaira, hiszen már önmagukban is számos asszociációt hordoznak (pl. kő-sírkő-emléktábla).

Kállay Eszter anyaga, a nyelv természetes módon asszociatív, erre építve alkotja meg szövegeit.

Verseit nem rendezi mondatokba, a pontok a beszédfolyam szüneteit, gondolatváltásait jelzik. Egymásba folyó képeit olykor egy-egy didaktikus megállapítás töri meg – feleslegesen, a jól eltalált nyelvi megoldások keltette képek nem szorulnak magyarázatra. A szöveget ihlető érzések túláradnak, mint időnként a folyók, és viszik magukkal a hordalékot is, ami nélkül letisztultabbak lehetnének. Az érzések őszinteségéhez nem férhet kétség: a helyenként naturalista képek a hitelességnek alárendelve elfogadhatóak, kíméletlenül kijózanítóak.

A két alkotó művei önállóan is megállják a helyüket. Nem egymás illusztrációi – bár a tárgyak Ember Sári elmondása szerint részben a versek hatására születtek –, de összekapcsolja őket a hasonló atmoszféra, amely egyszerre otthonos és rideg, mint a kenyér és a kő. Ahhoz, hogy ezt a látogató is érzékelje, érdemes a szövegekből kiindulnia, kihasználva a nyelv közvetítőképességének előnyét. Kállay versei ugyanakkor térben nem kapcsolódnak a kiállított tárgyakhoz: a tárlat nyitva hagyja a lehetőséget eltérő értelmezésekre, csupán a kapcsolódás keresését igyekszik kikényszeríteni.

Tárgy és szöveg összekapcsolása mindenkinél személyes asszociációkon és tapasztalásokon keresztül jöhet létre – kérdéses, hogy elegendő indíttatást nyújt-e ehhez a kevés számú alkotás.

Valószínűleg csak azok számára igen, akik érzékenyek a nyelv által közvetített életérzésekre (Hogy a szövegek determinálják a tárlat egészét, azt az is bizonyítja, hogy a kiállítás címe az egyik – mérleg című – versből származik.)

Mindenki más számára általánosabb megoldás kínálkozik, és tágabban értelmezhető a tárlat koncepciója. Kenyérre van szükségünk, hogy éljünk, kenyér lehet számunkra mindaz, ami éltet, ami a lelkünk éhségét csillapítja: szeretet, bizalom, biztonság, megértés… De a kenyér helyett gyakran csak köveket találunk – ezeket szeretnénk kenyérré változtatni. Míg ezen fáradozunk, nem vesszük észre, hogy eközben a kenyér is kővé változik. A bibliai utalás igazságának megértéséhez önmagunk megismerésén át vezet az út – ezen jár mindkét alkotó. Őszintén, kendőzetlenül.